←Vissza

 
 
 
 
 
 

Lackfi János
KI TUDJA, MIFÉLE SÍKOSSÁG
(részlet)

Márta néni arca sápadt volt és petyhüdt, akár egy nyers csirkecomb bőre, beszélni meg úgy beszélt, mintha valami pókháló lenne a száján, s az elnyelné a torkán kijövő hangok felét. Hosszú, mákos haja nagy kontyba felkötve, szoknyái egyenesre vasalva, blúzain kisasszonyos gallér. A "régimesénkreemlékszelemég", az valami vaníliás-porcukros dolog: engedelmesen és álmosan énekeltünk a sajtszagú, összevissza karistolt padú osztályteremben, akár egy víz alatti énekkar. Valami cirádás szalonba úsztunk át, ahol hűvös volt mindig, és a gyűrött madárarcú Márta néni keze keringett körülöttünk vaníliásan. Az egész tanító néni csupa madarakból volt összerakva, nyilván csukott ablaknál vetkőzött le este, otthon, nehogy a sok szárnyas szétszéledjen, mert akkor még egyszer nem szedi össze őket, nem szedi össze magát.
    Szalonja közepén dohányzóasztalka, azon porcelán hamutartó, abban ezüstös fémből kis nyuszik, malacok, rókák, medvék, egy picit lehet nézni, forgatni őket, de játszani velük már nem, nem arra valók, nézd meg alaposan, tedd szépen vissza. Mindig csak egyet szabad venni, harapáskor vissza kell tartani a lélegzetet, nehogy az orrlikakból kiáramló levegő porcukorfelhőt libbentsen fel a vaníliás süteményről. A süti mintha már évek óta itt állna, töményen átitatva naftalinnal és pumpás légillatosító rózsavízzel, melynek utántöltéséről a nyugati rokonság gondoskodott, ugyanattól a cégtől vették a flakonokat, amely már a háború előtt is gyártotta, szállította, sőt, anno 1825, ahogy a cirkalmas címkén volt olvasható, szép kerek szám egy cégalapításhoz.
    Aztán Icu néni átvette az énekkart. Vékony volt, ideges, harsány és jókedvű, bőre mint egy spanyol amazoné, tűsarkú cipői kopogtak, rakott szoknyái lobogtak, ahogy térült-fordult. Száján mindig izgalmas vérfolt piroslott, szempillája és frufruja felfelé pöndörödött, szemhéján a legszebb lepkék hímpora. Áradó mozgalmi dalok jöttek zokogó lányokkal, vöröslő zászlókkal, ríkatós dallamokkal, az iskola hirtelen háborús szálláshellyé alakult át, mahorka- és lőporszagú fapadlója nyikorgott a poros csizmák alatt. Csirev, a frissen kinevezett, fiatal hadnagy végighaladt az esti folyosón, a teával felöntött gyógyszertári szesz sem hozott álmot a szemére, hallgatta a sebesültek nyögését és a holtfáradt egészségesek horkolását, mire lesznek képesek holnap ezek a fiúk, ez járt a fejében, s ha képesek lesznek is bármire, vajon mire lesz az elég, mi várja őket a vastagon burjánzó rengetegen túl. Azt sem tudta eldönteni, hány kilométerről jönnek az ágyúdörrenések, a távíróvonal süket volt ebben a porfészekben. Csirev félrehajtotta a függöny gyanánt szolgáló darócvászon pokrócot: mögötte rendezték be a hevenyészett gyengélkedőt, Antosa, a felcser nyitott szájjal, féloldalra esett fejjel hortyogott az ügyeleti széken, arcából darabokat metélt ki a vastagon füstölő, bűzös faggyúmécs fénye. Csirev végigment a hörgő, félholt tetemek közt, olykor ki tudja, miféle síkosságot érzett a lába alatt, szórakozottan végigsimított az egyik lázas homlokon, ragacsos lett a keze, bele se törölte nadrágjába, fűzte tovább gondolatait.
    Már a kinti fák alatt járt, ugyan miért gondolja, hogy az éjszaka többet elárul majd neki, mint az előőrsnek a nappal, már negyvennyolc órája nekiindultak, és semmi hír róluk, nem rostokolhat hetekig itt, ebben a hőségben, felelősséggel tartozik ezekért a fiúkért, de érte, őérte, Pável Fomicsért, Csirev hadnagyért vajon ki felel itt, a semmi közepén. Sétája inkább automatizmus volt, teljességgel híjával bárminemű hadászati meggondolásnak, át akart lépni egy határvonalat, lehet, hogy saját magában, valaki élőlényt találni, akit tükörként állíthat maga elé, holott tudta, hogy ez esztelenség, hogy közeledtük hírére az egész környék kiürült, ki-ki szedte a sátorfáját, megmaradt jószágaival, pereputtyával együtt felkerekedett, buta parasztjai, csapkodta le sorra a felmagzott gyomok bugáit lovaglóostorával a hadnagy. Persze, honnan is tudhatnák, hogy én, pont én velük vagyok és nem ellenük, és vajon csakugyan velük vagyok-e, döbbent meg egy pillanatra, meg is torpant a gondolat súlya alatt, felnyögött, mint a sebesültek a gyengélkedőben, s ez a torkából kiszökött idegen hang magához is térítette, lovaglóostorával elhessegette a lidérceket, és halkan kopogtatott a kihaltnak látszó, sötétbe burkolózó kunyhó ajtaján.
    Csirev nem számított rá, hogy az ajtó szinte azonnal feltárul, és valaki gyengéden befelé vonszolja őt: ha erősebben rángatják, alighanem dulakodni kezd, így azonban gyengéden falnak taszították a bezáruló ajtó mögötti sötétben, két lepke-súlyú kezet érzett a vállán, puha csókokat a szemén, a száján. Ekkor ocsúdott döbbenetéből, ruhájánál fogva megragadta, és a távoli sarokban pislákoló örökmécs felé penderítette az ismeretlent. Csirev hadileltárhoz szokott szeme egy pillanat alatt végigsepert a szegényes bútorzaton, felmérve azt is, hogy az egyetlen szóba jöhető fegyver a szelemenre akasztott sarló. Foglyát is szemügyre vette: némán zokogva állt ott a lány, kezét szájára szorította, vonásai eltorzultak, halántékán erek futkároztak. Bátor, szép arc, éppolyan nagy szemű, mint az ikon, melyre a tétova kanóc vetette fényfoszlányait. Csirev ösztönösen keresztet vetett volna, de aztán elszégyellte magát, fél kézzel cigarettát sodort, az örökmécsről meggyújtotta, résnyire szűkült szemmel, töprengve bámult maga elé.
    És Icu néni átvette a zongoraórákat is, és ez jó volt, ő volt három éven belül a harmadik zongoratanárnőm. Andi nénivel kezdtem, aki járt Afrikában is, csak nem tudott megszokni ott, agyára ment, hogy állandóan rovarháló mögött kell élni, állandóan ki kell rázni a papucsokat, cipőket, mielőtt felvenné az ember, nem mászott-e beléjük skorpió. Hogy aztán mégis visszament-e Afrikába, nem tudom, mindenesetre jött az Editke, a lompos szoknyáival és vastag szemüvegével, és zongorázás közben mindig rátehénkedett a billentyűkre. Mikor az órára megérkeztem, rögtön tudtam, hogy kopognom felesleges, úgyse hallja. Benn dübörgött a zongora, az Editke épp valami virtuóz darabot játszott teljes extázisba esve, ültében hajlongott, mint akit erős gyomorgörcs bánt, pulikutyahaja libegett a levegőben, sosem éreztem még zenét ennyire ragacsosnak. Mint mikor az ember süteményevés vagy szörpivás után nem mos kezet, leül gyakorolni, és szivaccsal kell tisztogatni utána az elefántcsontot. A művésznő csak a kötelező öt perc után ereszkedett alá fönséges lebegéséből, addig füzettel a kézben vártam. Pofonegyszerű kis darabjaimat olyan fennhéjázva játszotta elő, mintha legalábbis ő rázná ki rendszeresen Liszt Ferenc lakásán a porrongyot. Alighanem elnyelhette valami fergeteges koncertpódium, vagy ha nem, hát a miénknél is világvégibb iskola, mert egy évi dacosan gyönyörűséges csakazértsem-tanulok időszak után többé sose láttam.
    Icu néninél több tanítvány is benn lehetett egyszerre, a korábban jövők nemcsak benn sunnyogtak, kókadoztak a fal mellett, hanem tücskörésztek, bogarásztak a teremben elszórva. Lehet, hogy ezért a bogarászásért érkeztünk korábban, s ezért nem is akarózott elmennünk onnan. Volt, aki rajzolt a táblára, más a füzetét böngészte, a lányok sutyorogtak, s a tanárnő néha úgy intette csendre őket, ahogy egy bárzongorista a futam végén kinyúl a legmélyebb vagy legmagasabb billentyűkhöz, farkincát biggyeszt a hangsor végére, aztán rögtön vissza is tér a középső tartományba. Icu néni egyszerre figyelt és nem figyelt ránk, nagyobb szája volt, mint nekünk, a magas labdákat lecsapta, hogy csak úgy zurrogott. És pontosan zongorázott, szinte peckesen ülve, pattogtak az ujjai, mint a szöcskék. Volt körötte valami nemtudoménmi, szikrázott a levegő, talán a nejlonos anyagú szoknyái tették. Ha az ember hozzáért a szövethez, viszketni kezdett tőle az ujjbegye. Már ha hozzáért volna az ember, persze csak akkor. Meg a blúzai anyagán átlátszó melltartópántok, azok is jól álltak neki, meg egyáltalán, jól állt rajta a bőre, ahogy a blúza kivágatából is kivillant. Meg hogy egészen hegyes álla és hegyes orra volt, jópofán hegyes, az arcizmai meg még jobban ki tudták hegyezni, ha humorosat mondott, mert volt humora, az ilyesmit szeretik a fiúk. Fiú voltam, és nagyon szerettem a zenét.