←Vissza

 
 
 
 
 
 

VÍZÖNTŐ - a Duna

S halk mormolással kezdte
a mesét a vén Duna?

Két-három millió évvel ezelőtt, a pliocénban a Nyugati-Alpokból lecsorranó vizek feltöltötték a Bajor-medencét, majd tétlenül körülnéztek, merre tovább. Sokáig nem tanakodhattak, mert társaik már szorosan a nyomukban jártak, tolakodtak, tülekedtek, el innen, csak utánam, kiáltotta az egyik, és a cseppek fegyelmezetten követték, zúgó folyammá formálódtak, és nekiindultak, hogy új területeket hódítsanak meg. Az útjukba kerülő medencéket feltöltötték, a hegységek vizeit magukhoz ölelték, alföldeket simítottak és dombokat emeltek, amerre jártak. Úgy 12 ezer évvel ezelőtt igen elfáradtak, megpihentek hát kissé, s azóta jobbára csak a megszokott utat róják. Hiába érkeznek az újabb és újabb társak, a mederből kimozdulni amúgy is bajos volna - csupa beton és vas. Csak néha-néha, a részegítő tavaszi olvadás ad elég ifjonti erőt egy-egy alaposabb nyújtózkodásra - sóhajt bánatosan a vén Duna, és továbbterelgeti mellékfolyamait, akik az esti mese idejére hozzásimultak. Az Inn, a Morva, az Ipoly, a Sió, a Temes, a Dráva, az Olt, az Iszker, a Prut és a többiek sorra hozzáhajolnak, és ő mindegyiküknek elsusogja születésének történetét
és mindazt, amit azóta látott. A folyók aztán továbbrohannak, az Inn a Zillernek, az Ipoly a Kemence-pataknak, a Dráva a Gurknak adja tovább a mesét, meghallgatja a békalencse és a mocsártölgy, a dévérkeszeg és a bíbic, a dankasirály pedig elhozza a városba, a rakparti korlátokon üldögélő, kotnyeles galamboknak, akik tudvalevőleg mindenkivel szoros kapcsolatban állnak, és a pletykálkodás mellett néha egy-egy igaz történetet is  elmondanak, ha valaki hajlandó figyelni rájuk.
    Most például azokról a görögökről csivitelnek, akik a maguk idejében Isztrosznak nevezték a folyót, és városokat építettek a partjára. Őket követték a trákok, majd a rómaiak, a gótok, a rabló hunok, longobárdok, bolgárok és avarok, akik egy-egy szakaszán hosszabb-rövidebb ideig tanyáztak, ittak vizéből, ették halait, vadásztak a nádasaiban rejtőző állatokra és kifosztották a partmenti településeket. Azt a sok-sok vért a folyó mind magába nyelte, tisztára mosott kést és sebet, edényt, ruhát, az elejtett vad húsát, akkor még könnyedén magával sodorta a történelem minden szennyét anélkül, hogy végleg elmocskolódott volna. Az egy későbbi történet.
    A magyarok a népvándorlás utolsó hullámával érkeztek a Dunához, mikor előreküldött hírvivőjük, Kusid a fekete föld göröngyei és a perjefűcsomó mellett egy kulacsnyi folyóvízzel bizonyította, hogy érdemes letelepedniük. Az aranyos nyergű, ezüst kötőfékű fehér arabs paripát is a folyónál itatták, mielőtt a morva fejedelemnek ajándékozták, hogy a lovon az ország földjét, a nyergen a füvét, a kötőféken a vizét megvegyék; és a Duna nyelte magába a vesztes csatából menekülő morva nagyurat. A galambok most lustán a vízbe merednek, mintha a fuldokló utolsó karcsapásainak nyomát keresnék, aztán felcsippentenek pár morzsát, amit a vízparton sétáló japán turisták ejtettek el.
    Micsoda népek jártak erre! A keresztes hadjáratok ugyan elkerülték a magyarországi szakaszt, de a Fuggerek Erdélyből induló aranyszállítmányai meg az egyre nyüzsgőbb városi élet ide vonzotta a kalandorokat, a zsoldosokat, a tudósokat és a szélhámosokat; a törökök meg elindultak felfelé a folyón, és sorra hódították a part menti városokat: Szendrőt, Nándorfehérvárt, Budát, míg végül Bécset is megtámadták. A szárazföldi harcok átterjedtek a vízre, Nándorfehérvár első ostrománál a török szultán a folyóra állított hajózárral védekezett, de a magyar dereglyéken harcolók szétszaggatták és felégették a vasláncokkal összekapcsolt hajókat, és a dunai halak még sokáig lakmároztak a vízben úszó keresztény és oszmán hullákból.
    Ahogy telt az idő, és a törökök mind hátrább és hátrább szorultak, a folyó hátán hullák helyett hajók indultak el, bőgőshajók és burcsellák, gabonaszállító fahajók, melyeket 20-28 pár lóval vontattak a vízfolyással szemben, majd feltűnt Carolina, az első, 24 lóerős gőzhajó, nemsokára megalakult a Császári és Királyi Első Szabadalmazott Duna Gőzhajózási Társaság és megindultak a menetrendszerinti járatok. Széchenyi Londonban kotróhajót vásárolt, amellyel mindenütt hajózhatóvá mélyítették a folyómedert, s a gép összeszerelésével és üzemeltetésével egy fiatal mérnököt, Clark Ádámot bízta meg. Az összeszabdalt, kirobbantott mederben a Duna békésen hordozta hátán az egyre nagyobb, erősebb és gyorsabb hajókat, aztán egy márciusi napon az első tavaszi napsugár felidézte hajdanvolt ifjúságát, a pliocénkori vad barangolást, és a folyó új útra indult. Két héten át  tombolt, magával ragadott 153 embert és közel háromezer házat, míg végül visszahúzódott ágyába és kifújta magát.
    A galambok rosszallóan pislognak, de a dankasirályok csak nevetnek, ahogy a közömbösen hömpölygő folyó felett köröznek. Mit neki ember és ház, hajó és szállítmány? Folyik csak, hol csendesen, hol haragosan; s bár a megszabályozott, magas falakkal, gátakkal tarkított mederben sem mindig kiszámítható, a két partján zajló eseményekhez képest maga az állandóság és a nyugalom. Forradalmak és világháborúk söpörnek át fölötte, lebombázott hidak és agyonlőtt testek maradványait szállítja, aztán olaj- és vegyszerfoltokat nyel magába, fuldoklik az újabb gát betontömbjei között, a vize ihatatlan, a hala ehetetlen, a fürdőzők undorodva hátrálnak piszkosfehéren habzó hullámaiból, de a Duna győzi s adja még. Ki tudja, meddig.             
HORGAS JUDIT