←Vissza

 
 
 
 
 
 

Bárkán György
A POLITIKAI NEURÓZIS TERMÉSZETRAJZÁHOZ
(részlet)

Koestler nevét és művét kötelező csendbe burkolta a létező szocializmus történelme, a rendszerváltás után viszont majdhogynem politikai embléma lett. A Sötétség délbent sokan és sokáig a negatív utópiák közé sorolták, Orwell 1984-ének párjaként emlegették, holott nem utópia - valóság, szerzője szovjetunióbeli tartózkodásának fájdalmasan megélt tapasztalatát sűríti. 1992-ben emlékkönyvet adtak ki Koestlerről túlélő barátja, Hidegkúti Béla szerkesztésében, s miközben művei lassan, de mégis megjelentek magyarul, emléke a köztudatban halványulni kezdett, nimbusza megkopott, mintha tényfeltáró regényei, szociografikus elemzései, s az Ullstein-lapok tudományos főszerkesztőjeként szerzett rendkívüli szellemi erudíciójával megírt, önálló koncepciójukkal a szokásos ismeretterjesztésen messze túlmutató tudományos művei fölöslegessé, már-már terhessé váltak volna. Születésének századik évfordulóját csekély visszhangot kiváltó három konferencia jelezte, s a szélesebb közvélemény számára ezek szellemi hozamát is mintha sietve lepte volna be a feledés homálya. Miért?


HATÁRHELYZETEK ÉS LÁTÓKÖR

Koestler kezdettől szélsőséges ember volt, kereső, nyugtalan, akit alkata fiatal éveiben is önsorsrontó helyzetekbe sodort, de traumáitól valahogy mindig előre menekülve sikeresen meg-megszabadult. Bécsi diákévei utolsó pillanatában, éppen tanulmányai befejezése előtt lemondott a mérnöki diplomáról, az utolsó vizsga s az egyetemisták antiszemita atrocitásai miatt, a cionista mozgalom utópikus hősiességével szimpatizált, de hiányzott belőle az országépítéshez akkor még nélkülözhetetlen fizikai erő és elszántság. Palesztina földjére ment, ahol kis híján éhen halt. Életét az Ullstein-lapok tudósítói megbízatása mentette meg. A bontakozó fasizmus idején csatlakozott a szocialista, majd a kommunista mozgalomhoz, újságírói körutat tett a Szovjetunióban, s nagyszerű szociográfiát épített önéletrajzi regényeibe, majd tapasztalatait a társadalomelméleti általánosítás szintjére emelte. Fokozatos távolodását a mozgalomtól befolyásolta (bár csak két rövid látogatás idejére terjedő) kapcsolata a Szép Szó körével s József Attilával - a kiábrándulást azonban akkor is inkább a maga előidézte életveszély, a spanyol polgárháború mindkét oldalú szélsőségesei körében szerzett tapasztalat, majd a falangista bíróság halálos ítéletének sokkhatása okozta. Az angol demokrácia mentőkötele, s utána már a bontakozó világhír védőszárnyai alatt élhető liberális életforma lehetővé tette, hogy eltávolodva-visszapillantva dolgozza fel a huszadik század szélsőséges társadalmi mozgalmairól szerzett tapasztalatait.
    A bécsi diákévekben átélt antiszemitizmus kiváltotta érzelmi sérülések - amikor a zsidó diákok önvédelmi képességének fokozatos csökkenését, konformizmusuk összeomlását is megfigyelte - kiegészültek az uralomra került fasizmus funkcionáriusainak, katona- és rendőrtisztjeinek ismeretével, s ugyanilyen árnyaltan, belülről látta, hosszú ideig tanulmányozta a kommunista mozgalom képviselőinek tulajdonságait is: a két szélsőséges ideológia képviselőinek összehasonlító elemzése önként kínálkozott. (Európában újságíróként egészen a Komintern középpontjáig eljutva nyert bepillantást az akkor már az egész földrészt behálózó, jórészt titkos vagy féllegális funkcionárius-rendszerbe.)
    Úgy gondolta, a társadalmi problémák kihívására kétirányú magatartás alakul ki: az erőszakos cselekvést elutasító, passzivitásra hajló jógié, és vele szemben a cselekvés fontosságát hangsúlyozó, a világot mindenáron megváltoztatni kívánó komisszáré. A Közép-Európában különösen gyakori, két szélsőséges mozgalmár-típus gondolkodása zárt. (Koestler ennek példájaként a szocialista ideológiát, az ortodox marxizmust - s a politikumtól teljesen függetlenül - az ortodox freudizmust említi.) E zárt kognitív rendszerek három lényeges sajátossága: az eszmei mozzanatok egymással logikailag szerves kapcsolatot alkotnak; egymásból levezethetők; végső pontjukat belső meggyőződés, hit determinálja. Meggyőződésük, hogy az eretneket, akinek nézetei eltérőek, valamilyen hiba korlátozza, pl. a kispolgári származásból fakadó szemellenző. Ugyanakkor e zárt rendszerek hívői minden kívülről jövő érvvel szemben immunisak, a rendszerüket cáfolni látszó elemeket tagadják, vagy éppenséggel beépítik saját rendszerükbe. Az elutasított eszmék képviselőit, a szellemileg eltérőt, a mást kitagadják, rosszabb esetben megsemmisítik. A kommunista ideológiában a dialektika is szellemi fegyver lesz. Az ellentmondások egységén alapuló szemléletmód, kiegészülve a tagadás tagadásának elvével, lehetővé teszi, hogy alkalmazója minden eszméinek ellentmondó tényt a maga javára értelmezzen, minden ellentétes érvet az önmaga ellenkezőjébe átcsapás elvével hasonítani tudjon. Mindez az öncsalás mechanizmusainak kialakulásához vezet, s azzal aztán még önmagukkal is el tudják fogadtatni a gyilkos következményeket. A biológiai, társadalmi vagy történelmi szükségszerűség eszméje így válik a lelkiismeret menlevelévé: az előítélettől a megsemmisítés elfogadásáig egyenes út vezet.
    A megértő tudomásulvétel Koestlert utolsó, angliai emigrációjától élete végéig izgatta. Hogyan lehetséges, hogy a nyugati társadalmak valamiképpen elfogadták, indokolták, magyarázták a kommunizmus belső rémtetteit, még jóval a sztálini koncentrációs táborok lelepleződése után is? Másfelől hogyan lehetséges, hogy a koncentrációs táborok, majd a gulág napvilágra került borzalmai - mint a józan ész elképzelő képességét és érvkészletét meghaladó valóság - hitetlenkedést váltanak ki? Hogy a liberális Nyugat a totális diktatúrák áldozatainak sorsában személyes hibák következményeit látja? Koestler ezt a jelenséget is az öncsalás mechanizmusaival magyarázza. (Hozzáteszem, a marxista ideológia alapján a kommunista mozgalom kisajátította az emberi haladás és felvilágosodás teljes érvkészletét és frazeológiáját, minden addigi társadalmi haladást önmagához vezető útnak tüntetve fel.) Leírja a Franco-féle börtön és a francia fogolytábor belső viszonyait, kapcsolatrendszerét, mikroklímáját, az őrök és a fogva tartottak tipikus viselkedését: a franciák idegenkednek a fogolytábor lakóitól; fel-felvillan, váltakozik agresszió és segítőkészség; a börtönőr értetlenül áll az eszmei elkötelezettség előtt; a foglyok személyisége változik a hosszú táborlét közben - megannyi pontos jellemzés, egy-egy társadalmi csoport mentális sajátosságainak térképe. "A halál tengelye körül forgó" élményvilág nem csak a Párbeszéd a halállal lapjain rendít meg.


TÜNETTAN ÉS POLITIKUM

A jógi és a komisszár típus definiálását követően Koestler a politikai neurózis fogalmáról és jelenségköréről ír. Habár mindez saját korának terméke, a mai olvasó nyomban látja, hogy a két típus jelen volt az ötvenes-hatvanas évek közéletében, és ma is, nyíltan vagy burkoltan meg-megmutatkozik. A komisszár a maga aktivitásával teremti a struktúrákat. Kikényszerítené a változást, és amikor politikai neurózisát cselekvésbe fordítja, nincs tekintettel áldozatai érzelmeire, személyiségük sérülékeny pontjaira - ellenfeleit megsemmisítené a vélt megváltás érdekében. A jógi meg kivár, a személyiség fejlesztése számára elsődleges, nehezen is tűri, ha cselekvési helyzetekbe próbálják kényszeríteni vagy sodorni.
    A konkrét személyiségvonásokat Koestler némiképpen a pszichopatológia mintájára elemzi, ezért jelképes, ugyanakkor máig tárgyszerűen valóságos a politikai neurózis meghatározása: lelki zavarok képződésének általános mechanizmusa szerint szerveződő személyiség-torzulás, amely kóros politikai viselkedésben jelenik meg. Koestler az ember szükségleti rendszerében sajátos hajtóerőt tételez, amelyet politikai libidónak nevez, az ember politikai tevékenységét meghatározó-motiváló, alapvető szükségletet jelölve ezzel. A politikai neurózis hatása olyan komplexusok és elfojtások kialakulásában rejlik, amelyeket a lelki zavarok és a tömegviselkedés regressziójáról gondolkodó, Koestler elődeinek tekinthető társadalomtudósok is tapasztaltak (pl. Gustave le Bon).
    A mentalitás szerveződésének bemutatásában Koestler - barátja, Polányi fenomenológiájához hasonlóan - leírja azokat az alapvető mozzanatokat, amelyek elősegítik a diktatúrák létrejöttét és fennmaradását. Ezek közül is kiemelkedik az elfojtott bűntudat: ez a mozzanat megakadályozza a múlt olyan érzelmileg megterhelő emlékeinek feldolgozását, mint pl. a holocaust vagy a szocialista pártállami szerepvállalás. Így jön létre - Litván György találó kifejezését használva - az elfojtás elfojtása. Koestler szerint ez a motívum tesz képessé egész közösségeket olyan tudati transzformációkra, amelyek során a vereség győzelemmé, a győzelem vereséggé válik.
    A szellemi vasfüggöny a kognitív elhárítás szociálpszichológiából jól ismert formája. Az egyén elhárítja a szükségleteivel ellentétes ismeretek befogadását. A folyamat én-védő, ilyen Koestler szerint a túlhangsúlyozott megbékélési politika is, a diktatúrák elméletéből a pozitív frázisok túlhangsúlyozása, az üldözöttek ártatlanságának tagadása, az áldozat hibáztatása saját sorsának alakulásában. A kör- vagy rétegröntgenhez hasonlóan mutatja be azokat a hatásokat, amelyeket a politikai neurózis diktatúrába hajló törekvései nem csupán a hatalom megragadására törekvő személyből, hanem szélesebb társadalmi közegéből, rossz esetben egy egész nemzetből is kiváltanak. Így a kollektív amnézia a közös múlt egyes eseményeinek teljes elhallgatását jelenti, s nyomában megjelenik az ismétlési kényszer, a múltban elkövetett történelmi hibák sorozatos ismétlődése. A Kasszandra-jelenség figyelhető meg: a félelem, hogy majd éppen ők válnak jövőbeli katasztrófák okozóivá, előítéletté transzformálódik az áldozatokban, üldözöttekben. Még a legtermészetesebb emberi szükséglet, a valahová tartozás vágya is eltorzul a mindent átható neurózis világában, s hordozója az utópiát új utópiával helyettesíti, túlzott azonosulást hoz létre, az egyén gazdasági vagy társadalmi szükségleteit hamis módon indokolt politikai cselekvéssel akarja kielégíteni.
    A jógi és a komisszár típusainak szembeállítása fölött, legalábbis egy darabig úgy tűnt: eljárt az idő. A hatvanas évek lázongó világa fokozatosan átadta helyét egy konformizmusba hajló, belülről passzív, s az átélést a cselekvés rovására előnyben részesítő mentalitásnak. Jógi-viselkedésnek csak akkor nevezhetjük, ha valódi szellemi élményekkel társul, szellemellenes viszont a fogyasztásközpontú, érzékszervi kábulatokba menekülő változata, amelyben csak kísért a keleti vallások sugallta emberkép. Koestler már nem érte meg a liberális gondolkozásmód új hullámát, ezért nem is vázolta fel e mentalitás jellegzetes vonásait. Ha élne, nem csupán idézné a liberális embert a jógi és a komisszár alakjával együtt, hanem rögtön elvégezné ennek az eszményített emberképnek a kritikáját is. Két irányú torzulása is lehetséges: a hajlékonyság agyafúrtan kíméletlen, cikcakkos vagy etikátlan utakra tévedő piaci önérvényesítése, vagy a magányos tömeg emberének önfeladása a marginális fogyasztói mentalitásban.
    A magyarországi rendszerváltás belülről három társadalmi réteg erejére támaszkodott. A reformkommunisták két csoportja közül a korábban létrejött - az 1973-as filozófus-per után - kiszorult a társadalmi nyilvánosság köréből, s a második nyilvánosságban kifejtett szellemi tevékenysége során fokozatosan eltávolodott a marxizmus megreformálásának igényétől, rádöbbent, hogy a kommunizmus nem javítható s nem korrigálható; a valódi demokrácia és a tényleges társadalmi fejlődés érdekében más kiindulópontot kell választani. Az a csoport, amely a nyolcvanas években fokozatosan a pártirányítás és az ideológia belső megreformálására törekedett - később ők kapták a reformkommunista nevet - , ezt a tényt talán sohasem fogadta el, viszont tudomásul vette a változást, miközben felismerte saját érdek- és önérvényesítésének lehetőségét az új struktúrák közepette. S élt is vele. A harmadik, politikailag aktív csoport azokból szerveződött, akik a szocializmus idején elnyomott - társadalmi nyilvánosságtól fosztott - ideológiákat megőrizték, s a felszabadulás pillanatában változatlan formában kapcsolták be az új nyilvánosság nyújtotta lehetőségek, fórumok terébe. Tegyük hozzá, hogy ezeket a régi, főként vallásos és nemzeti (nem ritkán soviniszta) ideológiákat fénykorukban többnyire komisszár típusú emberek hordozták - pontosan úgy, ahogy Koestler jellemezte a szélső bal- és jobboldali funkcionáriusok vagy illegális aktivisták egymáshoz hasonló vonásait.
    Ha igaz a régóta és gyakran hangoztatott tapasztalat, hogy Közép-Európában a szervesen fejlődő demokrácia hiánya magyaráz meg sok retrográd jelenséget, hozzá kell tennünk, hogy a strukturális és közjogi keretek megteremtése után jórészt még mindig hiányoznak a személyiség, a magatartás és a tudat demokratikus tartalmai. Valamikor együtt magoltuk, hogy a szocializmus eleinte még magán viseli "a kapitalizmus anyajegyeit", én ma úgy mondanám, hogy a szocializmus helyén létrejött "nyílt társadalom" még magán viseli a szocializmus anyajegyeit. Mindennek hátterében ott az egyszerű tény: a rendszerváltás váratlanul feltámadt történelmi lehetőségét úgy kellett, s úgy sikerült megragadni, hogy ebben a magatartás megújítására nem volt idő. A korábbi feltételek között kialakult magatartási minták tovább éltek a rendszerváltás után is.