←Vissza

 
 
 
 
 
 

Kállay Géza
ANGELA HOLLETO
(részlet)

Akkoriban Wittgenstein kései filozófiáját tanítottam a nyári szemeszterben a Kaliforniai Egyetem San Juan kampuszán. A belgiumi L. még mindig meghitt és hangulatos egyetemének Filozófiai Intézetében sikeresen zártam az első doktori évemet, sőt, Camus-ről szóló tanulmányommal - ami végül is angolul jelent meg a Tijdschrift voor Filosofie flamand és angol nyelvű, igen rangos folyóiratban - még díjat is nyertem, s ez jelentősen fellendítette anyagi helyzetemet. Ezen örvendezve nyitottam be metafizika-professzorom és témavezetőm tanári szobájába, de J. V. V. nem volt különösebben meghatva.
    - Jobb lett volna, ha megmutatja a tanulmányát, mielőtt odaadja B.-nek - mondta szárazon.
    B. a kollegája volt, a Husserl Archívum igazgatója, egyben a Tijdschrift főszerkesztője.
    - Több megjegyzést tettem a margón. Ha fejezetnek szánja a disszertációjában, talán hasznára lesz - lökte elém a folyóirat előző nap megjelent számát, a tanulmányomnál kihajtva.
    Már az első lapszélen rengeteg ceruzás jegyzetet láttam. Mélyen elpirultam, ami persze nem kerülte el a figyelmét.
    - Meglepetésnek szántam, professzor úr - mondtam csendesen -, és a tanulmánnyal, talán látta, díjat is nyertem...
    - A pénz természetesen mindig jól jön - mondta J. V. V., és kinézett az ablakon, úgy vizsgálgatva a szemben lévő Husserl Archívum repkénnyel befuttatott falát, mintha most látná először az íróasztala mellől -, de nem szeretném, ha a nyilvános elismerés bármikor is megtévesztené. Ezt éppen a maga korában kellene mindenkinek megtanulnia. Ezeknek semmi közük
a lényeghez... hogy felfedezett, hogy megtalált valamit, ami a maga számára éppen a legfontosabb. És sajnos, vannak mondatai, amelyek kifejezetten hamisan csengenek.
    Félbe akartam szakítani, de nem engedte.
    - A mai divatnak címzett mondatok. Nem ostobák, sőt tetszetősek, de érzem, hogy nem a szívéből szólnak. Sohase játsszon cinkelt lapokkal - ezt, ha jól emlékszem, egyszer már mondtam magának, talán harmadéves korában, pontosan itt, amikor azon vitatkoztunk, tudhatja-e valaki a másikról teljes bizonyossággal, hogy annak fájdalma van. Persze ma még mindenki magáról beszél, de meglátja, egy hét múlva azt is elfelejtik, hogy díjat kapott, és amit írt, még hamarabb. De ez sem számít. Maga számít, és a remény, hogy valami valakinek egyszer talán hitelesen megszólal. Mellesleg nekem is többen gratuláltak, mikor reggel bejöttem az intézetbe, de csak azt mondhattam, hogy nem láttam a tanulmányát...
    Vitatkoztam volna, de utolsó szavait hallva inkább még jobban elvörösödtem, és bűntudatosan lehajtottam a fejem. A tanulmány szerintem jó volt, legalábbis a legjobb, amit akkor írni tudtam, és ez volt életem első angol nyelvű publikációja. Akkor meg mit akar? De azt nagyon sajnáltam, hogy meglepetés helyett fájdalmat okoztam neki - valóban meg kellett volna mutatnom a tanulmányt, és az ünnepségre is elhívni, ha már B.-nek nem jutott eszébe...
    - Lehet, hogy azért nem mutatta meg, mert félt, hogy sokat kellene változtatni rajta, és talán sohasem jelenik meg - mondta ki J. V. V., amit éppen gondoltam. - És tudja mit, azért büszke is vagyok magára... legalább a háromnegyed része kifejezetten érdekes - ütött kifordított írásomra -, ami első próbálkozásnak nem is rossz. Azt sem mondom, hogy a maga korában képes lettem volna ilyen színvonalom írni...
    Megkönnyebbülten pillantottam fel, ekkor megkért, hogy dedikáljam neki a példányt, amit a kezemben szorongattam - már jóval barátságosabban nézett a szemembe. Megköszöntem a javításait, biztosítottam, hogy a disszertációmban figyelembe veszem ezeket, majd gyorsan arról beszéltem, hogy láttam egy álláshirdetést, mely a UCSJ, a University of California at San Juan honlapján jelent meg. (Valójában Remko, Leuvenben az egyetlen igazi barátom fedezte fel, de ezt feleslegesnek találtam megemlíteni). Öt hét alatt intenzív kurzuson egy teljes negyedév anyagát kellene megtanítani. Amerikában még sohasem jártam, a pályadíjamból az útiköltség is kitelne, illetve meg tudnám előlegezni, mert az egyetem elég tisztességesen fizet. Zömében doktori diszszertációjukon dolgozó hallgatókat keresnek, persze alapfokú és áttekintő első- és másodéves kurzusok tartására. Két tanfolyam vezetésére is lehet pályázni, az egyik téma a francia egzisztencializmus, a másik Wittgenstein.
    J. V. V. időnként bólintott; azt hittem, lelkesebb lesz, hiszen mielőtt St. A.-ba küldött, nem győzte hangsúlyozni, hogy tanítási gyakorlatot kell szereznem. De St. A.-t most sem említette, hanem amikor Wittgenstein nevét kiejtettem, elhúzta a száját.
    Az igazság az volt, hogy már mindent megbeszéltem Remkóval, az álláspályázatot is összeállítottam. Még egy ajánlólevélre volt szükségem - a másikat B. professzor a pályadíjammal együtt nyújtotta át, mert amikor szólt, hogy feltétlenül jelenjek meg a folyóirat kis ünnepségén, a büszkeség és öröm mámorában rögtön távlati terveimet ecseteltem. Hozzájárult ehhez, hogy Marie, B. titkárnője is a szobában volt - tett-vett, mintha ott se lennék, de láttam, hogy figyel. Remkóval pedig természetesen az Erasmus kávéházban tartottunk haditanácsot, a törzsasztalunknál, söreinket kortyolgatva. Remek hangulatban voltam, minden úgy ment, mint régen, a reggeli futás az Aaremberg parkban megint mindennapi szokásunk lett. Én persze a francia egzisztencializmus-kurzust akartam megpályázni, de Remko megrázta a fejét:
    - Túl egyszerű neked. Wittgensteinnel már régen meg kellett volna ismerkedned. Ez most jó alkalom.
    - De Wittgensteinről csak annyit tudok, amit a kötelező egyetemi órákon hallottam. Most írtam meg Camus-ről a tanulmányt, meg is jelent, díjat is kaptam, szinte biztosra mehetek a pályázatommal.
    - Épp ezért ne. Tedd próbára a San Juan-i filozófia tanszéket. Ha felfogadnak, mert látják, hogy te olyan vagy, aki mindig valami újba fog, érdemes elmenned Kaliforniába. Ha nem, felejtsd el az egészet.
    - De mit szól J. V. V.? Ő sohasem szerette Wittgensteint...
    - Wittgenstein kétségtelenül zseni volt, de mindig túlzásokba esett - hallottam ekkor J. V. V. hangját az íróasztala mögül. - Az biztos, hogy alaposabban meg kell ismernie, pláne, ha ehhez van kedve. Docendo discimus. Majd meglátjuk, mi történik. Mind a ketten. És nem árt, ha szerez egy kis tanítási tapasztalatot. Mi a pályázat határideje?
    Így történt, hogy három hónap múlva a Brüsszel-San Francisco közvetlen repülőjáraton ültem, Remkón és Marie-n tűnődve. Indulásom előtt egy nappal ugyanis Remko megkért, hogy vigyem ki a repülőtérre, mert nyárra elutazik Granadába, de azt nem árulta el, pontosan hova és miért. Titokzatosságát már megszoktam, nagyszerű találmányáról, a Szövegbe Helyező Szerkezetről is régen beszélgettünk. Nem is faggattam, amíg ősrégi Facel-Vega autójával birkózva le nem parkoltam a Zaventem repülőtéren.
    - Ne gyere be velem - mondta Remko, miközben kiemeltem kofferét a csomagtartóból. - Két búcsúajándékom is van a számodra. Az egyik ez az autó. Hagytam egy levelet a kesztyűtartóban, hogy visszavonásig átengedem neked a használatát. A biztosítási díj egy évre előre ki van fizetve, illetve úgy kellene mondanom, kifizettem, mert a te szép nyelved nem igazán szereti a passzív szerkezeteket.
    - Búcsúajándék? - hüledeztem. - Ez az autó? Meddig akarsz Spanyolországban maradni?
    - Ne félj, időben megtudod. A másik búcsúajándék itt van - fényes, barna papírba csomagolt kis dobozt nyomott a kezembe -, de ezt csak akkor szabad kinyitnod, ha San Juanba értél. Szia!
    Még a számat sem tudtam kitátani, hogy legalább köszönetet mondjak, mert gyorsan felkapta a kofferét, sarkon fordult, és csak a repülőtér bejárati ajtajából nézett vissza, de akkor kedvesen integetett. Ahogy az emberforgatagban utána meresztettem a szememet, mintha Marie-t láttam volna felbukkanni a bejáratnál tolongó tömegben, de mire odafutottam, csak idegenek tömött sorfala meredt elém, amint türelmetlenül várakoztak a megszigorított biztonsági ellenőrzésre. L.-be visszatérve kedvem lett volna bemenni a Husserl Archívumba, hogy megnézzem, ott van-e Marie, de annyi halaszthatatlan intéznivalóm volt, hogy J. V. V.-től is csak kutyafuttában tudtam elbúcsúzni - bevásárlásaim közben ugrottam fel a lakására a girbe-gurba P. utcában. Vidám volt, láttam, hogy már alig neheztel rám, és lelkemre kötötte, hogy hazaérkezésem után okvetlenül keressem föl.
    - Aztán nehogy Amerikában maradjon! - mosolygott a kapuban állva. - Úgy hallom, San Juan a világ egyik legszebb pontja, és aki egyszer odatéved, sohasem akar hazajönni.

Amikor a taxi elindult velem San Franciscóból San Juan felé, ismét el kellett ismernem, mint már annyiszor, hogy J. V. V.-nek igaza volt. Már az út is lenyűgözött, Kalifornia 1-es számú főútja, ami közvetlenül a Csendes-óceán mellett kanyarog a parti dombok alatt. A légkondicionált autó belsejében is hallani lehetett a hullámok dübörgését, amint a jobbra megnyíló végtelenből a széllel versenyezve szeszélyes egymásutánban szaladnak a part felé és robbannak szét a sziklák falán. Mintha végeláthatatlan, tajtékos száj nyalogatta volna apró, kékes-fehér buborékok kíséretével az itt-ott előmeredező barna kőkolosszusokat, melyeknek felszínét a víz olyanra barázdálta, mint az emberi agy. És hiába volt kék az ég, sütött a nap és zöldelltek a fák - néhol egy-egy pálmafa, citromfa is - minden vadabb, nyersebb színekben mutogatta magát, mint Európában.
    Ismét Marie és Remko jutott eszembe. Ha együtt utaztak Spanyolországba, Remko miért nem szólt nekem? És miért titkolta, hogy udvarol Marie-nak? És mi lett Marie előző barátjával? Be kellett vallanom magamnak, hogy féltékeny vagyok, bár azt nehéz volt eldöntenem, hogy Marie-ra-e, vagy Remko barátságára. Hirtelen úgy tűnt, Remkónak még rengeteg titka lehet előttem. Ügyesen kifizetett az ócska autójával, és megszökött előlem anélkül, hogy bármibe is beavatott volna...
    Mélyen elpirultam a taxiban, mint néhány hónapja J. V. V. szobájában. Aktatáskámban mintha megzizzent volna a kis doboz, ami még mindig becsomagolva lapult benne. Hát ilyennek ismertem meg Remkót? Feltételezhetem róla, akár egy percre is, hogy becsap? Marie sem volt közömbös, de első találkozásunk után csak néhányszor beszélgettünk - ha meglátott, rögtön kiszaladt az előtérbe, cigarettával kínált, egyedül vele cigarettáztam -, de még egy moziba sem hívtam el. Remkóval sem beszéltünk róla soha, pedig ő egy emeleten dolgozott vele a Husserl Archívumban. Miért ne szerethettek volna egymásba? De miért nem láttam őket soha együtt L.-ben? Miért rejtőzködtek előlem? Vagy mindenki elől? Megpróbáltam meggyőzni magam, hogy akit a repülőtéren láttam, nem Marie volt, csak nagyon hasonlított rá... Minél többször idéztem fel annak a lánynak az alakját, és hasonlítottam össze Marie-éval, annál kopottabb lett a kép, és egyre inkább olyan silány általánosságokat láttam csupán, mint egy blúz fehérje, egy fekete szoknya lebbenése...
A sejtelem, a gyanú nekem olyan, mintha bizonyosság volna? Marie... Marie... Aztán megint eszembe jutott a kis doboz, és reméltem, hogy az majd mindent megmagyaráz. Alig vártam már, hogy megérkezzem.