|
|
Handi Péter
A SZELLEM CSELEI
Nyár közepén ültem egy csörgedező hegyi patak mellett, hűs kövön,
tenyeremet belógattam a hideg hullám-rohamokba, bámultam a
kristálytiszta vízben ragyogó kavicsokat, s ha időnként markomba
loccsant a patak, jóízűt hörpintettem - jól éreztem magam. Talán
túlságosan is, felelőtlenül jól, hiszen az ilyen pihenős, ellazulós
állapotban "szokásos" létfilozófiai füstölgések helyett (vagy inkább
után?) azon kaptam magam, hogy absztrakt ötletek, a logikának és
tapasztalatnak ellentmondó gondolatvillámok ugranak agyamba. Például:
mi lenne, ha egy víz-markolással egyszerre csak sós tengervízzel
telítődne a szám ebből a patakból, de csak másodpercekre, mert a
következő merítés forró vizet lökne tenyerembe, mintha a meder
megelégelné a hideg édesvíz monoton bugyogását és másnemű, rejtett
forrásokból keverné a vízömlést. Röviden: ha a patak csalna.
Mi lenne? Elfogadnám a tálalt valóságot,
különösen, ha ezek az édesvizű pataktól váratlan zamatok befészkelnék
magukat ízlelő-gumóimba és jóleső izgalommal hömpölyögtetnék
érzékeimben mintegy az egész patakot.
Ilyen patakként olvastam és éltem át Bíró
Zsuzsa új könyvét: a magán-történelem forrásaiból egy-egy hullám
váratlanul átcsap a kronológiailag akkor folyó világtörténelembe,
melynek ismert kanyaraiban előtűnik egy hézag, s ezt tölti ki Bíró
Zsuzsa a szemem láttára szellemtörténeti tapasztalatai, tudása és
egyéni dokumentumai, írói fantáziája mozgósításával. Csal. "Fogynak a
puzzle-darabkák, gyakrabban csalok" - mondja maga is, amikor a valós
történet-mozaikot foltozni kell a lehetségességgel, hogy összeálljon és elképzelhető legyen. A kafkai indíttatású, sötéten villódzó Álom-rémület
Milena Jesenskáról és Margarete Buber-Neumannról szól. A huszadik
századi poklokon át-rángatódzó kommunista Buber-Neumann az NKVD egyik
Gulagjában (mert hová is kerülhetne a harmincas évek Moszkvájából egy
európai értelmiségi) egy nap rabtársaival arra ébred, hogy az őrök
ruhát osztanak, majd jobb körülmények közé kerülnek, úgyszólván
felhizlalják őket, s végül vonatra terelik a társaságot. Az utazás
alatt a rabkosztnál valamivel jobb ellátásban részesülnek, de a
világban történtekről az évek óta tartó teljes hírzárlat miatt semmit
sem tudnak. Optimista feltételezések élednek: talán meghalt Sztálin,
talán az osztrák és német foglyok számára, akik eljöttek a
Szovjetunióba az országot építeni, valamilyen párton belüli esemény
szabadulást hozott - a rejtély megoldhatatlan számukra. Aztán a vonat
megáll Breszt-Litovszkban, a vasúti hídon, a szovjetek által megszállt
Lengyelország határán. Mindeddig Margarete beszél a tényekről,
emlékirataiban. Ezerkilencszáznegyven február nyolcadikát írunk. Csípős
hajnal a hídon, a Bug fölött. "Megpróbálom elképzelni azt a hajnalt a
hídon" - közelít a dermesztő jelenethez Bíró Zsuzsa. A "szabaduló"
foglyokat az NKVD fegyveresei a híd közepéig kísérik, s a másik
oldalról megindul a halálfejes SS különítmény, hogy átvegye őket.
Hordaléktörténelem, amit az író összekapar a
huszadik századi húsdarálóból és Kafka szavával - mintha a sajátja
volna - Álom-rémületnek
nevez. Groteszk módon emlékezetembe hozza a BBC egyik szatirikus
műsorának (Monty Python) jelenetét, melyben egy férfit kínoznak a
Lubjanka nyirkos vallatócellájában. A fogoly elájul, majd magához tér
egy bájos, napos-virágos angol kertben, jóságos anyóka hajol fölébe. A
férfi mosolyogva fellélegzik, "Oh", rebegi megkönnyebbülten, "szörnyűt
álmodtam, de jó, hogy ez a valóság!" Az anyóka azonban a fejét rázza:
"Neeem. EZ az álom. AZ a valóság!..."
A történelmi hordalék tovább sodródik a könyv
írásaiban: New Delhiben az amerikai konzul kezében pillanatra megáll az
arany töltőtoll, amint a politikai menedékjogot kérő Szvetlána az
adatfelvételnél bediktálja apja nevét. Ez csak egy villanat, mert a
narratíva ezúttal ezerkilencszázhetvennégyben Bíró Zsuzsáék lakásában
bonyolódik, ahol a telefonszerelő a hibátlanul működő készüléket
igyekszik "megjavítani", mert a központból ide küldték... "Ki ne tudná,
hogy a rejtélyesen kiküldött telefonosok valójában a rendszer
jelképei?" Sokat kattog - segít be némi iróniával az előfizető, de a
szerelő már felegyenesedve lecövekel a könyvespolc előtt, "Követem
tekintetét, a tiltott könyveket szúrja ki, a máglyára ítélt
darabokat..." A. Zinovjev, Koestler, Méray, Bukovszkij, Sziniavszkij,
Brodszkij tekint a polcról a telefonszerelőre, csupa tiltott áru,
engedélyezett nyugati utak becsempészett csemegéi.
Másutt markolva a könyvből: Lindbergh átrepüli az óceánt, az Apák mozijának
filmkockái peregnek, beleszőve a szörnyű korszak felé menetelő - erről
mit sem sejtő -, szerelmesen flörtölő-zsörtölődő jövendő szülőket; régi
Stühmer-dobozban talált levelek félmondatai bonyolítják a cselekményt,
közben Trockijt meggyilkolják és Jeritza Mária elénekli Budapesten a
Turandot főszerepét. Csak jelezhetem a sokrétű, káprázatos
dramaturgiával görgetett írói mozi elemeit, hiszen éppen az a varázsa,
ahogy dokumentum és képzelet eleven művé lényegül.
A kötet műstoppolt történetei ellenállhatatlan
erudícióval hömpölyögnek, a szerkezet voltaképpen ellentmond az
esszé-követelte precizitásnak, de hát mi is az "esszé" valójában?
Gyergyai Albert - miután főt hajt Montaigne műfaj-indíttatása előtt -
azt írja, hogy az esszé minden valószínűség szerint a levelek, az
arcképek, a maximák társasjátéka, az emberi társaság elemzése és
javítgatása. Az idők folyamán aztán ez a forma a világirodalmi kánonba
épült, filozófiai erezetekkel, a magyar irodalomban korszakalkotóvá
vastagodott, olyannyira, hogy "esszéíró nemzedékről" is szó esik. Én a
Bíró Zsuzsa-esszét a Gyergyai-féle interpretációhoz kapcsolnám, de az ő
új
szerkezete felöleli a történelmi detektívregény - ha van ilyen, és ha
nincs: akkor most már van - izgalmát, árnyékolva-lágyítva az esszéíró
anekdotázó szubjektivitásával. A kötet darabjainak sodrása olyan, mint
a gyorsvizű folyóé - lám, patakkal indítottam, ez lett belőle. A
lapokon átvonul a mi "rémületes" huszadik századunk, a megsejtők
érzékeny, de gyenge vészjeleivel, a magántörténelem egyidejűleg pereg a
köz-történelemmel, a szálak rendszerint egybeesnek, a Nagy Szövet
(Tabló?) részévé válnak. A szellem cselei ezek, mert az egyedi
előadásmód mögött Bíró Zsuzsa impozáns tudása áll - szellemi
áramlatokról, az azokat forgató és néha megforgató emberekről.
(Tépelődöm közben: az Apák mozija
esszéi (esszé-novellái) a közelmúlt, a huszadik század
fájdalom-hullámain sodródnak. Vajon az egyedüli oldó medicina az Idő
lenne, aminek teltével elviselhetővé válik a Múlt? Lehet-e
egyenlőségjelet tenni olyan szimbólumok közé, mint Drezda és Bejrút,
Lidice és Hirosima, Treblinka és Ruanda? Az egyenlőségjelekkel mindig
baj van. Ahogy itt ülök a huszonegyedik századbeli fotelben, előttem a
tévé villanyújságja és ölemben Bíró Zsuzsa nyitott könyve, megérteni
vélem a viszszatekintés némileg békéltető hatását. A ma szenvedése és
öldöklései ugyanúgy elmesélhetővé lesznek-e, ahogy a könyv
lapjain vetítődő idők? Hiszen harminc éve csak, hogy az USA romokba
bombázta-mérgezte Vietnamot, s az ázsiai ország ma nyájas vendéglátója
az amerikai polgároknak.)
Felzaklató és megnyugtató Bíró Zsuzsa könyve.
Drámaiságát könnyíti a szerző "stratégiailag" jól alkalmazott humora -
ezért is olyan magával ragadó, olvasmányos. Gyanítom, hogy műve
ellenáll a szakavatott kritikai elemzésnek: az írások mondanivalójához
nincs mit hozzátenni, azokon nincs mit igazítani. Aki ilyesmivel
próbálkozna, Bíró Zsuzsa identitását sértené. Persze sajnálom, ha ezzel
közel járok a Tökéletesség végeredményben embertelen képletének
körülírásához. Nem is erről van szó. Inkább arról, hogy az Apák mozija mint a történelmi esszé emlékiratba oltott hajtása (hogy újabb meghatározással kísérletezzek) lebilincselő olvasmány - de ezt mondtam már -, és szeretnivaló.
|