BETŰK A JUPITEREN - Breyan Strickler
Nem és város

A Desdemonát ártatlan áldozatként ábrázoló értelmezések különösen bosszantóak, ha a lányt erős nőnek látjuk, aki ahelyett, hogy apja házának biztonságát választaná, a csatatér veszélyes zűrzavarába menekül, és Othello múltbéli kalandjaira vágyik. Ehhez az értelmezéshez nőiességét posztkoloniális és egyben ökokritikai szemszögből kell újragondolnunk. A hely fogalma központi szerepet kap a posztkoloniális és az ökokritikai olvasatokban, és ha e két nézőpontból vizsgáljuk a férfiasság-nőiesség problematikáját az Othellóban, érdekes következtetésekre juthatunk. Megpróbáltam a jellegzetes ökokritikai ellentétpárok figyelembevételével olvasni az Othellót, szembeállítva a férfias városi teret a nőies vadonnal. Ám ez az ellentétpár egyszerűen nem létezik az Othellóban, így az ökokritikát posztkoloniális szemszögből kell alkalmaznunk. A nemiség problematikája szorosan összefügg Velence ember alkotta városképének fizikai folyamataival, és háborús, hódító retorikában jelenik meg, hiszen a velenceiek állandó harcban állnak a tengerrel, a pestissel és más járványokkal. Míg életterüket az árapály a szó szoros értelmében piszkítja be, kultúrájukat is áthatják a különféle szennyeződések, például a férfiasság fogalmának romlott értelmezései. Ez a romlottság az Othello szereplői számára fizikai következményekkel jár, mert a bebörtönzött, háborúskodó városhoz kapcsolódik.
    Ausztrálként posztkoloniális szemszögből értelmezem az ökokritikát: számomra olyan kölcsönös, ökológiai függésláncolatot jelent, melyben a hely és faj politikája egyszerre fontos. A test, a város és a természeti világ romlottságának hangsúlyozása az Othellóban segít megértenünk, (1) hogy az ökokritika a gyarmatosítás (és a fajgyűlölet) a földre és lakóira gyakorolt hatásait vizsgálja; (2) világossá válik a természeti világ hatalmas, Velencét befolyásoló ereje; (3) új - vadabb - metodológiával közelíthetjük meg a vadon és a város ellentétével definiált nőiességet és férfiasságot.
    Az ökokritkát és a posztkolonializmust olyan módszertani szűrőként használom, mely a hely fogalmát társadalmi képződménynek tekinti, illetve a társadalmi struktúrákat formáló erőnek látja. Mit jelent ez? A hozzám hasonlóan gyarmatosított területekről származók számára a hely nem pusztán nemzeti és személyes identitásunkat definiálja, hanem azt is, amitől különbözünk, és ez alapját képezheti az ellentétpárok (például férfiasság-nőiesség) és egyéb, a kultúránkra vonatkozó feltételezések dekonstrukciójának. A posztkoloniális teória a gyarmatosított kultúrák ellenállását, felbomlását, a gyarmatosítók és a gyarmatosítottak ábrázolásait elemzi. A gyarmatosított országokban a hely állandó feszültséget sző létünk legbelső textúrájába, a világpolitika jelenléte és a szabadság vágya egyszerre uralja a teret. A kamaszkorúság világa ez, a földrajzi változásoké és a megérésé, melyben nem tudni, mi a vágy pontos tárgya, csak hogy formálódása harccal teli, csodálatos létének alapja, és hogy feszült várakozással figyeli, amint képlékeny egyedei egyetlen egésszé szilárdulnak. Önnön folyamatai és a teret betöltő egyéb, emberi vagy nem emberi entitások alakítják. A legtöbb ökokritikushoz hasonlóan magam is úgy vélem, a valóság és hely kettőssége nem pusztán társadalmi képződmény: a természetnek ugyanolyan fontos szerepe van, mint az emberi tényezőnek. Ez a hely-értelmezés figyelembe veszi a természettudományok nézőpontjait, a földrajzi, éghajlati, patológiai olvasatokat és megpróbálja felismerni, milyen mélyen befolyásolja társadalmi viszonyainkat a természethez fűződő viszonyunk fejlődése - ahogy megfigyeljük, definiáljuk, belakjuk, leigázzuk majd alulmaradunk vele szemben.
    Ezt a posztkoloniális és ökokritikai olvasatot készíti elő Jago, amikor az I. felvonás 3. jelenetében azt mondja: "A testünk a mi kertünk" (I.3.377.).1 Ennek ellenére az Othello sok ezer tudós elemzése közül szinte egy sem foglalkozik közvetlenül a természettel és a kultúrára tett hatásával. Számos neves elemző számára Velence és London az a hely, ahol a társadalmi összefüggések a fontosak, és annak ellenére, hogy az Othellóban a fajiság kérdésköre egyértelműen kötődik a hely problematikájához, kevesen vették a fáradságot, hogy ebben a vonatkozásban elemezzék a darabot. A nők és az angol reneszánsz (Women and the English Renaissance) című 1984-es tanulmányában Linda Woodbridge a reneszánsz nemhez fűződő viszonyát, különösen a hermafroditizmust és az elnőiesedett férfiasságot a londoni városiasodáshoz kapcsolja. London urbanizálódása ebben az időszakban lehetővé tette, hogy a nők belekóstoljanak "a városi életforma nyújtotta szabadságba" és arra bátorította őket, hogy "egyenlő partneri kapcsolat kiharcolására törekedjenek a civilizált világban" (169). A korábbi, 1590-es években született szatírák, "amelyek a városiasodással és a vidék elnéptelenedésével foglalkoztak, nehezményezték, hogy a vidéki köznemesség és kisbirtokosság vendégszeretete és erénye hanyatlófélben van" (169). Ezek a városi szatírák "városi hősöket" és agresszív nőtípusokat teremtettek, és úgy tekintettek a városra, mint "a Természet megbecstelenítésének színhelyére" (171).
    Jane Addison Roberts különösen hangsúlyozza Shakespeare nőalakjainak vadonhoz fűződő kapcsolatát, de elemzései azért is fontosak számomra, mert szó esik bennük az erőszakos gyarmatosításról. Robertset foglalkoztatta a feltételezés, hogy "a táj, az idegenek, az állatok és leginkább a nők jelképezik a shakespeare-i Vadont", és arra a következtetésre jutott, hogy "a Vadon a férfi és nő csábító, ugyanakkor rémítő összecsapásának színhelye, mely igen fontos a férfi életében, mert ennek segítségével helyezi el a nőt saját kulturális kontextusában". Ez a gondolat a faj posztkoloniális retorikáján alapszik, melyben a háború és a hódítás fontos szerepet töltenek be: a férfi a gyarmatosító erőt képviseli, és célja a nő mozgásterének uralása. Ahogy Roberts hangsúlyozza, "a nő azonosítása a természettel" igen elterjedt toposz; ennek ellenére leginkább a kor nemi szerepeinek kijelölését szolgálja. Ez azonban nem érvényes az Othellóra. Desdemona megszökik Velence városából, de nem a Vadonba menekül. Ehelyett Othellóhoz szökik, aki a Vadont jelképezi. Woodbridge-hez hasonlóan, aki a londoni nők szabadságjogainak kiharcolásáról írt elemzést, amellett érvelek, hogy a nők számtalan helyet találnak, ahol szabadok lehetnek, és úgy vélem, a Vadonnak nőktől vagy férfiaktól függetlenül az a szerepe az Othellóban, hogy a város által bekebelezett területeket újból magának követelje.
    A szabadság, melyet a nők követelnek, nem szabadosságot, a test elhanyagolását jelenti, ahogy ezt a Jagóhoz hasonló szereplők sugallják. Inkább arról van szó, hogy a Vadonról alkotott képükben helye van saját emberi kultúrájuknak is, mi több, annak szerves részét alkotja; a Férfi/Város és Nő/Vadon ellentétpár nem jellemzi a szabadságot, melyre Desdemona és Othello törekszik. Ők az igazságot kutatják a városban éppúgy, mint a csatamezőn - ezért az egész darabot az igazsághoz ragaszkodás rögeszméje hatja át. A Vadon etikáját száműzték Velence városi környezetéből, és a darab éppen ezt az etikát próbálja - helytől függetlenül - általános érvényűvé emelni. Othellót harcos szerepe a város etikáját veszélyeztető káoszhoz köti, de alakjában a két etika összecsapása jelenik meg, és kapcsolódik a darab faji és nemi problematikájához. Ha nem értjük meg a hely fogalmát, és a hely gyarmatosításának módját, ezek a kapcsolatok a kontextus hiányában elszigeteltek maradnak.
    Úgy tűnik, az Othello szereplőinek viselkedését a vadonhoz fűződő feszült viszony mellett a városi lét határozza meg döntő, olykor szinte beteges módon. Vagyis az mondhatjuk Gary Snyder, a híres természetíró és ökológus szavaival, hogy az Othello szereplői a város elvadontalanítását testesítik meg. Ez pedig nem a város és a vidék közötti ellentétet, hanem az emberi kultúra által megművelt földterületek (ebbe beletartozik a vidék is) és a vadon közötti feszültséget hangsúlyozza. Ez a nézőpont teszi világossá a faji feszültségeket, melyek amúgy nem egyértelműen köthetőek a kora modern Velence faji előítéleteihez. Tudvalevő, hogy Velence kereskedelmi központ volt, és a különböző kultúrák viszály nélkül otthonra leltek benne. Úgy vélem, a várost az ember megművelte földek és a vad területek között levő alapvető ellentét rontotta meg, és hogy az így kialakult közhangulat vezetett a fajiság komoly társadalmi problémájának kialakulásáig. Ezek a rontó ellentétek jelennek meg Othello alakjában, és ezért látjuk őt ellentmondásos érzések - nagyvonalúság/féltékenység, igazság/hamisság - szorításában vergődni az egész darabban. Az emberi kultúra és a vadon alapvető feszültségének fényében értjük meg Desdemonát, aki nem annyira hatalmaskodó apja, Brabantio "zsarnoksága" elől (I.3.374), sokkal inkább a városban dívó romlott férfiasságtól menekülve szökik meg otthonról. Ez azonban más fényt vet Desdemona Othello utáni vágyakozására is: "Én a lelkében láttam csak az arcát, / És lelkemet és sorsomat a hőshöz / És diadalmas híréhez kötöttem" (I.3.375.). Tehát Desdemona a velencei romlott férfikultusz helyett annak "vadabb", Othello képviselte változatához vonzódik.
    Velence a férfiak városává lett, ahogy ezt számtalan történetíró leírta, melyet a Jago és a Brabantio képviselte, romlott férfikultusz uralt. A posztkoloniális diskurzus segítségével az ökokritika a nemiség problematikáját, és a Mór jelképezte "vadont" új szemszögből vizsgálhatja. Az Othellóban legalább annyira izgalmas a hely értelmezése, mint a fajiságé.
MADARÁSZ LEVENTE fordítása