←Vissza

 
 
 
 
 
 

"LÉGJAVÍTÓ ZÖLD LIGETBEN"
- Zsitvay Attilánéval
(részlet)

A Liget új sorozatában olyan embereket mutatunk be, akik Budapest zöldfelületeinek gondozásában fontos szerepet játszottak. A címet a Kerti Gazdaság 1861-es számából, Machik Józseftől kölcsönöztük, hogy zöld ligetünkben sétára csábítsuk az olvasót - lég- és hangulatjavításra.

1953-ban, az érettségi után biológus szakra készültem, de nem vettek fel. Protekcióval kerültem a Kertészeti Főiskolára mint segédmunkás. Két évig dolgoztam ott, majd sikerrel felvételiztem - ekkor már a Kertészeti Főiskolára. A férjemet szintén ott ismertem meg, több mint ötven évvel ezelőtt: ő is ott végzett, bár később más területeken dolgozott, és a rendszerváltás előtti utolsó 14 évben Magyarország főkertésze volt. Mindketten még ma is sokat dolgozunk, Tolna megyében például nagy büszkeségünkre létrehoztunk egy mintagazdaságot, 1500 gyümölcsfával.
    A fiatalkori barátságok egy életre meghatározóak, így szerencsésnek mondhatom magam, mert az egyetemen sok olyan emberrel ismerkedtem meg, akikre később kollégaként és barátként is számíthattam. A növénytan tanszék élettani részlegén dolgoztam, ahol az egyik kutató hobbija a levegőszennyezés kiültetett növényanyagra gyakorolt hatása volt. 1955-ben még nem sokan beszéltek erről a kérdésről. Az egyetemi társasággal együtt végigjártuk a gyárak környékét, gyűjtöttünk levélmintákat, megvizsgáltuk, hogy a különböző gyárakban milyen hatóanyagokat használnak, és ezek miként mutatkoznak a növényeken, például melyik marad meg. A környezetvédelem talán azért vonz a mai napig, mert olyan fiatalon részt vehettem a tanszéki kutatásban.
    1959-ben, amikor először mérték a levegőszennyeződést Budapesten, ott álltam a gép mellett. Egész más volt a szennyeződés, mint most: csomópontokban sűrűsödött egy-egy gyár körül. Amikor a Csepeli Vas- és Fémműveknél, vagy a Csepeli Papírgyárnál kiengedték a felgyülemlett szennyet, másnap a környéken egy fának sem volt levele. Egyes növények teljesen elpusztultak, mások, például az akác, olyan sárga lett, mintha leforrázták volna, nyilván a kénsav hatására. Ma már a gyárak nagy része megszűnt vagy szűrőberendezéseket használ, így az autók kipufogógáza jelenti a legnagyobb szennyező forrást.
    1960-ban a levegőszennyezésről írtam a diplomamunkámat, de a Főkert elődjéhez kerülve kissé félre kellett tennem a témát. Néhány hónapi szakmunkáskodás után főelőadóként dolgoztam, majd 1962-ben létrejött az egyesült Főkert, ahol először a parkfenntartási főosztály csoportvezetője, aztán egy nagyobb átszervezésnél osztályvezető lettem. 1990-ben mentem nyugdíjba főosztályvezető-helyettesként. Mindig azt csinálhattam, amit szerettem, és olyan munkatársakkal dolgozhattam együtt, akik a szakma alapjait fektették le, és számos újítást honosítottak meg. A hatvanas évek elején kerültek diplomások a szakmába, addig sok kiváló gyakorlati szakember dolgozott a területen, de szakképesítés nélkül. Az 1962-ben kinevezett igazgató, Radó Dezső, remek csapatot hozott össze, mert olyan vezető volt, aki nem félt, hogy a beosztottja nála jobban ért valamihez. Fontosnak tartotta, hogy a munkatársakat folyamatosan képeztesse, én például 1981-ben a gödöllői agráregyetemen környezetvédelmi szakmérnöki képesítést szereztem, de mindenki az érdeklődésének megfelelő képzésben vehetett részt.
    Bár próbáltunk új módszereket bevezetni, nem ment könnyen: a Népliget üzemvezetőjének például annak idején fegyelmit kellett adnom, mert nem volt hajlandó szabvány szórót használni az öntözésnél, csak és kizárólag kézzel akart öntözni. Le kellett győznünk a dolgozók beidegződéseit, hogy a különféle munkákat szakszerűbben, magasabb színvonalon végezhessük. Zöldfülű, frissen végzett egyetemistaként nagyon nehéz volt a csoportvezetői beosztásnak megfelelni, hiszen két év korántsem elegendő gyakorlat, és el kellett fogadtatnom magam az idősebb, tapasztalt munkatársakkal.
    Egy alkalommal például az akkori Népköztársaság, ma Andrássy út egyik szakaszán megbetegedtek az ostorfák, permetezni kellett. Mai napig sem erősségem a téma, de gondosan utánanéztem, mivel és hogyan kell permetezni, majd kiadtam az ukázt. A könyvben persze másként van, mint a gyakorlatban; ma már tudom, hogy a permetezést végző kolléga véleményét is ki kellett volna kérnem. Szó szerint végrehajtották, amit mondtam, és másnapra az összes levél lehullott a fákról. Hatalmas balhé lett. Bementem Radóhoz, elmondtam, mi történt, és nagyon megértően viselkedett. Attól fogva tudtam: bármilyen hülyeséget csinálok, Radó Dezsőtől akkor is kérhetek segítséget.
    A másik eset ennél kínosabb volt. Kádár János a Cserje utcában lakott, a ház előtt volt egy kis lejtős zöld terület virágágyással, terméskő lépcsővel. A lépcső tönkrement, szóltak, hogy ki kell javítani. Kiküldtem a kőfaragót, hogy a hét végéig legyen meg. A munkások elvitték a munkához szükséges sódert és lerakták az út közepére, így amikor Kádár délután hazament volna, az autója nem tudott a ház elé állni a sóderhalomtól. Nem szólt egy szót sem, kiszállt és hazaballagott, de másnapra kitört a botrány, mert valaki azt hitte, ez szabotázs. Mindenkit ellenőriztek, és kiderült, hogy a kőfaragó korábban repülőtisztként szolgált. Végül simán megoldódott az ügy: a gépírónőm férje a pártközpont katonai parancsnoka volt, és szólt az érdekünkben.
    A Szovjetunióból általában a Nyugati pályaudvarra érkeztek a fontos vendégek. Egyik délután már mindenki hazament, amikor a fővárostól valaki leszólt, hogy az akkori Marx, ma Nyugati tér tele van hulladékkal, és így nem fogadhatjuk a vendégeket. Már senkit nem tudtam utolérni, tehát magam mentem ki a szemetet összeszedni. Nem volt semmi rossz érzésem, mert akkor még mindenki úgy gondolkodott: ez a mi feladatunk, nem járathatom le az osztályt, ahol dolgozom. A mai, pénzközpontú életszemlélettel szemben a kollégáimmal együtt szolgálatként fogtuk fel a munkát: úgy gondoltuk, azért vagyunk, hogy a városlakók, a lakótelepen élők jól érezzék magukat a zöld környezetben.