←Vissza

 
 
 
 
 
 

Varga Zoltán Zsolt
A RAKTÁROS
(részlet)

Józsi bácsival - a "püspök úrral" - a második héten találkoztam először, amikor Feri átküldött hozzá valami kütyüért. A lelkemre kötötte, hogy ha beszédbe elegyednénk, semmiképp se hozzam szóba, van-e gyereke. Furcsa érzés volt: még nem ismertem a raktárost, s máris rám telepedett valami homály, a mélyén sötét, tragikus történet, hogy miért nem született gyereke... Vagy született, és meghalt... Vagy ki tudja, mi az, amiért nem szabad erről beszélni. Semmit se tudtam, mindent akartam. Tizenhárom éves, vézna kamasz, oldalra nyalt, fülre érő, szőke hajjal, s olyan túlméretezett szemüvegkerettel, amitől bagolyfejem lett. Fekete-fehér, dzsörzé trapéznadrágban feszítettem, neonzöld, polivinil pulóver tapadt felsőtestemre... Azért tudok ilyen részletes személyleírást adni akkori önmagamról, a külsőmről, mert nemrég előkerült egy fénykép anyám hagyatékából, ami akkor, ?75 nyarán készült. Másfél évre rá Budapesten már vállig érő, loboncos hajam lett, foltos-koptatott márkás farmert hordtam - mucsai stílusomat még az emlékezetemből is kitöröltem. A raktárost nem.
    Azon az utolsó előtti vidéki nyaramon abban a villanyszerelő KTSZ-ben dolgoztam egy hónapot, amelynek másik telephelyén apám volt a párttitkár. Ma már ezzel magyarázom a hűvös, tartózkodó fogadtatást. A szükségesen túl egy árva szót sem szóltak hozzám, még a tekintetemet is kerülték az idősebb szakik. A többi diákot rendszeresen ugratták, engem nem. Az öregek azonban nem érdekeltek, a tizennyolc-húszegynéhány éves melósokkal szerettem volna összehaverkodni. Ahogy messziről elkaptam egy-egy mondatfoszlányt, egész nap nőügyeket tárgyaltak, s kíváncsiságomat, tudásvágyamat akkoriban csakis ez kötötte le. Mint olyan sokszor aztán, rajzkészségem sietett segítségemre. Feri, az ifjak vezére, pop együttest készült alakítani. Nem művészi elhivatottságból, mert két-három akkordnál többet nem tudott fogni a gitáron, hanem csajozás céljából. Még társai sem voltak, de a banda nevét már kitalálta: "Tigrisek". Vicsorgó tigris-portrékat álmodott a gitárokra és a nagydobra, de sejtelme sem volt, honnan szerezhetne éppen olyan ábrákat. Én persze ekkor is hallgatóztam, és félénken odasomfordálva felajánlottam, hogy megrajzolom az emblémákat. Az elkészült művek óriási sikert arattak, bevettek a munkahelyi brancsba, jobban mondva, megtűrtek a perifériáján. És közelről hallgathattam a fiúk - többnyire képzelet szülte - erotikus történeteit.
    Lötyögős napokat töltöttem az üzemben az első héten. KGST-piacra gyártott, hatalmas elektromos kapcsolószekrényekbe kerülő vezetékek rézpapucsait mártogattam forró cinbe, ám a kiszabott mennyiséget egy-két óra alatt galvanizáltam. A szakik sem voltak ezzel másként, a napi szerelési penzumot a brigád fele is el tudta volna végezni, különösebb megerőltetés nélkül. Ezért aztán sok volt az üresjárat, a pótcselekvés. Géza bácsi kétnaponta bicskával kanyarította le a körmét, aztán hosszan reszelgette finom fogazású vasreszelővel. Imre bá? órákig babrált a műhely öreg, fadobozos rádiójával, hogy minden áldott nap meghallgathassuk a "Jó ebédhez szól a nóta" számait. Csak ilyenkor, az ebédszünetben pezsdült fel az élet. A fiatalok a kényelmes-mesélős étkezés után a csarnok közepére rajzolt pályán lábteniszeztek, alaposan kinyújtva a pihenőidőt. Miután összecimboráltam velük, én jártam a boltba vásárolni, és engem szalajtottak mindenhova az üzemen belül. A raktárba is.
    Józsi bácsi pedáns ember volt. Makulátlan, nyakig begombolt köpeny, kés-élesre vasalt pantalló. Gondosan vágott, alul vonalban felborotvált őszülő haj. Egész lényében volt valami papos lágyság és kenetteljesség. Igencsak passzolt rá a "püspök úr" gúnynév. Titok sehol. Ötvenévesnek saccoltam. "Mit parancsolsz, elvtikém?" - kérdezte első találkozásunkkor, s nem tudtam eldönteni, ez mit jelent. Kezeit összekulcsolta jól fejlett pocakja előtt, fejét kissé oldalra billentette. Elhebegtem a nagy nehezen bebiflázott alkatrésznevet, s a raktáros némán egy felcímkézett fiókos szekrényhez saszszézott. Kikereste a megfelelő katalóguskártyát, s valami ilyesmit mondott: "C per tizenöt per három, per huszonhat, jegyezd meg, elvtikém!" Aztán behívott a raktárba. Nekem csak egy bakelit- és kenőzsír-szagú, Dexion-Salgó polcokkal zsúfolt, rosszul megvilágított hodály volt, de hogy neki valóságos szentély, ezt nyomban érzékeltem. S már mondta is: "Na, mit szólsz? Na? Jártál már ilyen klassz raktárban?" "Hát nem!" - válaszoltam, és nem is hazudtam, mert még egyáltalán nem jártam ilyen helyen. Mentünk céltudatosan, tévedhetetlenül a C szekció tizenötös számú polcához, melynek harmadik szintjén, a huszonhatos számú dobozban valóban ott volt a keresett herkentyű. Na és, gondoltam, talán érzéketlenül, de ő úgy nyújtotta át, mint valami kitüntetést.
    Nem tudom, mivel érdemeltem ki a püspök úr megbecsülését. Talán bamba tekintetemet hitte áhítatosnak, mindenesetre még aznap elkért a főnökségtől, s másnap reggel már nála kezdtem. Kicsit elkeseredtem, hogy elveszítem a társaságom, de főnököm rögtön hozzájárult, hogy régi helyemen ebédeljek, így tovább hallgathattam a szexuális felvilágosításomat megalapozó meséket. A raktárban meg legalább úgy-ahogy folyamatos volt a munka, gyorsabban telt az idő. Majd? mindennap érkezett szállítmány, amit egy gumikerekű, helyben fordulásra képes kocsival a polcokhoz vittünk. "Van jogsid, elvtikém?" - kérdezte kuncogva Józsi bácsi. "Na nem baj, azért vezetheted!" - fűzte hozzá engedékenyen. Vezettem is. Ez feltüzelt, és a raktárra is más szemmel néztem. Én lettem az ász a diákok között, mindenki irigyelt a járgányért. Vajon Józsi bácsi tudta, hogy a párttitkár fia vagyok? Ezért hívott "elvtikémnek"? És csúfolt ezzel? Ma sem tudom eldönteni, igaz, már nem is hiszem, hogy ezzel közelebb kerülnék a raktáros megértéséhez.
    Azokon a napokon, amikor nem érkezett szállítmány, Józsi bácsi újabb és újabb rendszerezési ötleteit valósítottuk meg. "Észrevetted elvtikém, hogy a lakatosok általában egyszerre kérik az idomvasakat és a hegesztőpálcákat? Ezek eddig a raktár ellenkező sarkaiban voltak. Ez képtelenség. Rendetlenség. Mi majd közelebb hozzuk őket egymáshoz. Legyőzzük a távolságot, nem igaz?" És legyőztük, összehoztuk, elrendeztük. Az átpakolással együtt a katalógus kártyákat is át kellett írni. A püspök úr ezt sohasem engedte át, ez szinte fontosabbnak tetszett, mint a kézzelfogható alkatrészek, hiszen ez volt a raktár működtetője. Komótosan kanyarította zászlósan cirkalmazott betűit.
    Ha nem rakodtunk, vagy rendezkedtünk, akkor a raktárhoz vezető előszobában vártuk a delikvenseket. Ez volt a bizalmi állás legbizalmasabb része, hiszen itt kiderült, hogy a raktáros mivel üti agyon a holtidőt. Volt egy kis szekrénykéje, amelyből előkerült egy Füles újság és egy üveg sör. Az "Ászok" feliratú címkén pontosan középen húzott egy vízszintes vonalat. "Csak fél üveggel iszom itt, a többit este, otthon" - magyarázta. Ha kezdéskor bontatlan volt az üveg, minden korty után ellenőrizte, hol tart. Rendnek kellett lenni. És tudni kellett, hogy rend van. Füle mögül akkurátusan hegyezett ceruzát vett elő, és megnyálazta a végét. "Függőleges tizenhat, dunántúli település, nyolc betű, az első d, a negyedik b." Mesélt is. A nőkről nem sokat tudtam meg tőle, annál többet a sörről. Ínyencként elemezte a különböző fajták összetételét és ízvilágát. Nyugaton élő rokona egyszer meggyes Leffét is hozott neki ajándékba! Mégsem ez volt életében a sörivászat csúcspontja. "Tudod, elvtikém, arra is képes voltam a sör kedvéért, hogy elmenjek egy sörgyárba raktárosnak. Nem maradtam sokáig, mert az üzem minden zugát átjárta az isteni keserű illat, s így akkora volt a kísértés, hogy féltem, nem tudom sokáig tartani a napi fél üvegnyi adagot. Márpedig a gyár területén szigorúan vették az ittasságot, a brigadéros nyolc-tíz alkoholszondával járkált körbe. Mielőtt felmondtam, eljutottam a sörivók mennyországába, már ami a mennyiséget illeti. A gyár nemcsak főzte a sört, hanem importálta is Szlovákiából. Leáztattuk a szlovák címkét és magyart ragasztottunk a helyére. Egyszer egész vagon romlott áru érkezett. Persze nem volt minden üveg
buggyant, sejtheted, de a vezetés úgy döntött, a teljes rakományt a közeli patakba kell önteni. Engem bíztak meg az ötfős különítmény vezetésével. Három napig csináltuk, elvtikén, méghozzá olyan iramban, hogy a végére begyulladt a jobb csuklóm a nyitogatástól. Az erjedt lőrét kiszagoltuk, a jó sörbe viszont alaposan belekortyoltunk, mielőtt kiöntöttük. Hullarészegen kóvályogtunk haza minden este, mégsem törtünk el egyetlen palackot sem! Azokban a napokban a halak cikcakkban úszkáltak a habos Gyöngyösben!" - nyerített fel Józsi bácsi.
    A munkaidő lejárta előtt negyedórával főnököm mindennap átküldött a szerelőkhöz, méghozzá olyan katonás határozottsággal, hogy gyanút fogtam, itt valami történik, amit én nem láthatok, nem tudhatok, ez a raktáros mégis rejteget valamit előttem. Egyszer visszalopakodtam. A püspök úr hóna alá kapta fényesre zsírozott, bőröndnek is beillő táskáját, és besündörgött a raktárba. A polcokról innen is, onnan is egy-egy apró holmit zöttyentett a kofferbe.
    Az utolsó pénteken főnököm afféle búcsúvacsorára invitált magukhoz. Felesége, Erika néni, apró termetű, gömbölyű, csúf arcú asszonyka volt, sárgás bőrrel, őszes hajjal. A homloka zsírtól fénylett. Tekintetét közönyösen emelte rám, hangja fakó: "Palacsintát sütöttem." Ez volt a kedvencem. Józsi bácsi máris a hűtőnél termett, és pikk-pakk, felnyitott egy palack sört. Mohón, egy szuszra lenyelte. Jóízűt kehegett hozzá. "Üljél csak le minálunk, elvtikém!" A konyha-étkezőben ugyanolyan sparhelt, kredenc, viaszos vászonnal letakart asztal, a falakon egy-két festett tányér, mint nagyanyámnál, s hozzá az ismerős égett disznózsírszag. "Fogjon hozzá!" - biztatott Erika néni, különösebb meggyőző erő nélkül, s az összetekert, megtöltött tészták tetejéről levette a ráborított mélytányért. Meghökkentem. Fakó-fehér, soványka gurigák feküdtek egymáson. Erika néni elértette csodálkozásomat: "Mink így szoktuk a szülőfalumban, nem tejjel-tojással, csupán vízzel." Süket csendben eszegettünk, amit csak a püspök úr sörbontó, sörivó akciói törtek meg. Még két palackkal legurított vacsora közben. A másfél liter nem tette oldottabbá, inkább még merevebb, szertartásosabb lett. Az elfogyasztott mennyiségről véreres szeme árulkodott, meg egy elszólása. Most először így szólított: "Gyere velem, pajtikám, mutatok neked valamit!" Erika néni meg se rezzent, mikor kituszkolt az udvarra.