←Vissza

 
 
 
 
 
 

Bárkán György
A MORÁLIS INVERZIÓ
(részlet)

Polányi Mihály aktív filozófiai munkássága - a vegyészeti előzmények után - főként Amerikában bontakozott ki, ezért még a közép-európai fogantatású gondolatokat is a liberális filozófia szűrőjén át építi be saját világképébe. Ezt a kettősséget tükrözi a diktatúrákról alkotott képünket gazdagító sajátos fogalma, a morális inverzió. Létezését bőrünkön érezhettük, tulajdonságait sejthettük - fogalmi kifejtésének további adaptációja egyúttal továbbfejlesztés is: a magyar társadalom rendszerváltás utáni eredményei és kudarcai együttesen kiáltanak e gondolatok alkotó alkalmazásáért.


A tudás személyessége és az Én indítékai

A klasszikus liberális filozófia emberképének jellemzésére gyakran csak az önzés momentumát, az éjjeliőr-állam biztonságának keretei között kifejlődő vállalkozói szabadságot és az individualizmust emlegetik. Valójában e filozófiai áramlat összetett emberképe a gazdasági szükségleteken és az egyéni önmegvalósításon túl tartalmazza a moralitás és szolidaritás motívumait, a közösség közvetlen struktúráira épülő állam szabályozó szerepének érvényesítését is. A moralitás hangsúlyozása a századforduló liberális filozófiája nyomán kibontakozó amerikai pragmatizmus emberképében aztán összefonódik az igazság verifikációjának igényével, amelyet a pragmatizmus a tapasztalattól is függővé tett. Vagyis megjelent objektum és szubjektum hagyományos ellentétének feloldása: az objektív érvényesség egyúttal a szubjektum önmegvalósításának és életformájának feltétele, s az objektív létformájának egyik attribútuma a szubjektivitás.
    Valahol itt kell keresnünk a tudás személyességének filozófiai előzményeit: az ellenőrizhető tapasztalat hozza létre az egyéni elkötelezettséget és felelősséget, amely az értelmiség "kötelező" politikai szerepvállalásának sajátosan közép-európai fogantatású feladattudatából táplálkozik. Polányi Mihályt valószínűleg mindezek szublimált általánosítása, majd a magyar forradalom leverésének történelmi-politikai tapasztalata motiválta az egyéni felelősség ontologizált kutatására. A társadalmi kontroll mint a közép-európai - részint "szabadon lebegő" - értelmiség sajátos feladata, s ennek az aktívan politizáló elkötelezettségnek a tudata ötvöződik nála az angolszász liberalizmus hatásával és a természettudós látásmódjával. "Valaminek a megértése nem önkényes aktus, nem is passzív tapasztalat, hanem univerzális érvényességre igényt tartó, felelősségteljes cselekvés. Az ilyen megismerés valóban objektív abban az értelemben, hogy kapcsolatot teremt egy rejtett valósággal, és ez a kapcsolat meghatározatlan mennyiségű... igaz következtetés anticipálásának előfeltételeként határozható meg. Ésszerűnek látszik, hogy a személyesnek és az objektívnek ezt az összeolvadását személyes tudásként írjuk le." Így jellemzi Polányi Mihály főművének előszavában filozófiai vállalkozását, amelyet a földközpontú világképet felváltó kopernikuszi fordulat, a nagy decentrálás és emberközpontú megismerés létrejötte határoz meg.        
    A szubjektum jelen van az objektív ismeretben, jelenléte egyúttal állásfoglalás, amely fölveti a bizalom kérdését: tapasztalatom alapján mennyire valószínű egyes események bekövetkezése? Mennyire valószínű, hogy tapasztalatomnak igazságértéke van, s ezáltal újabb igaz tapasztalatok megjóslását-megszerzését teszi lehetővé? És mi történik, ha kiindulópontom nem saját tapasztalaton alapszik, amelyet újabb és újabb élmények igazolási kísérletei hitelesítenek? Ha másoktól átvett, netán hamis kiindulópontok alapján vélek felismerni összefüggéseket, s ez a kívülről irányított, rám rakott tapasztalat válik állásfoglalásom alapjává? Hogyan alakul ki társadalmi méretekben a mesterségesen megszerezhető tapasztalatok világa, amelyek tömegesen hamis élmények létrehozta hamis állásfoglalások, ál-tapasztalatok szerveződése nyomán kialakított cselekvések (akár intézményesülő) rendszerét teremtik vagy teremthetik meg?


Ésszerűség és kifejeződés

A francia forradalom bukása után felbomlott az ész és érzelem egyensúlyán alapuló emberkép, s az új irányzatoktól függően hol az egyik, hol a másik oldal túlsúlya alakult ki. Az ész dominanciája hozta létre azokat a társadalomfilozófiai irányzatokat, amelyek az érzelmek tagadása, elfojtása árán a racionalizmus egyoldalú igájába kívánták hajtani az összetett személyiséget, és a társadalom üdvét a ráció - dialektikus vagy gyakorlati érvekre alapozott - érvényesítésében látták. A másik oldalon az érzelmek szabad áradása szétfeszítette az értelem bilincseit, s a romantikával az akarat kultusza, majd a rendkívüli - a törvényeken magát túlhelyező - személyiség felmagasztalása következett: végső soron a hatalmat megragadó erő dicsőítése. Sajátos eszmetörténeti folyamat jött létre: az érzelmek parttalan áradása félresöpri a ráció korlátait, majd a leegyszerűsített logika hátán olyan azonosulási folyamatokat hoz létre, amelyek hordozni, kifejezni tudják a differenciálatlan és logikát nélkülöző vagy elhalványító érzelmeket, s alkalmasak egymással azonosuló emberek ál-közösségeinek közvetítésére.
    A differenciálatlan fogalmi kategóriák váltak azután mindenfajta (osztály, faj stb.) gyűlölet-hordozó médiumává, s ma is alapvető szerepet játszanak a morális inverzió s mindenfajta előítélet kialakulásában.
    Beszéd, nyelvi kifejezés és lélektani tartalom viszonyát sűríti Bahtyin a beszédműfaj fogalmában: "Természetesen minden megnyilatkozás egyéni, ám a nyelvhasználat minden szférájában léteznek bizonyos viszonylag megszilárdult megnyilatkozás-típusok, amiket a beszéd műfajainak fogunk nevezni." A beszédműfajt sajátos törvények jellemzik, amelyek "nemcsak a nyelvi eszközök lexikai, frazeológiai, grammatikai megválasztásában fejeződnek ki, hanem - mindenekelőtt - a megnyilatkozás kompozícionális fölépítésében."
    A beszédműfajok tanulmányozásának kiindulópontja az élőbeszéd, és világosan kimutatható, hogy azok a grammatikai szabályokon túlmutató konstrukciós elvek, amelyek egy-egy beszédmód sajátosságait adják, fokozatosan intézményesülnek, megtanulhatókká válnak, s egy-egy társadalmi-kulturális orientációt hordoznak a maguk jellegzetes kifejeződéseivel. Mindez a "társadalmi átöröklés" csatornáiban, a szocializációban, a társas kapcsolatokban, a tömegkommunikációs és multimédiás megjelenítésben egyaránt fölfedezhető. A társadalmi tudás artikulációs szintjeinek a hallgatólagos dimenziótól a megnyilatkozási-kifejezési szintig terjedő vizsgálata lehetővé teszi, hogy az előítélet-típusokat s azoknak egyik alapvető, bár eddig kevés figyelemre méltatott formáját, a morális inverziót teljes mélységében és összefüggési rendszerében ragadjuk meg.
    Számos szaktudományos kutatás, szociografikus és szépirodalmi eszközöket is felhasználó elemzés írta már le az előítéletes megnyilatkozások beszédműfajának jellemzőit. Középpontjában a sztereotípia áll, amelyet saját tapasztalat nélküli, másodkézből átvett és bizonyítás nélkül elfogadott ítéletek jellemeznek. A differenciálatlan általánosításokat kifejező egyszerű vagy csekély mértékben bővített mondatok például az etnikai témakörben fiktív tulajdonságokat tételeznek, amelyeket hatalommal rendelkező tekintélyes személyek alakítanak ki és fogadtatnak el hódoltjaiknál, akik aztán a valóságban is felfedezni vélik a fiktív rossz tulajdonságok létezését. A saját vélemény és tapasztalat igazságába vetett hit helyett - amely fontos szerepet játszik a személyes tudás kialakításában - a tekintélyes személyekbe vetett bizalom és hit dominál. A leegyszerűsítő általánosítást hordozó vélemények pedig sajátos, érzelmileg színezett ellenállást tanúsítanak minden olyan ténnyel és befolyásolással szemben, amely az elítélt sztereotípiáinak hamisságáról próbálja meggyőzni hordozóját.
    Az előítélet beszédműfajával ellentétesen, kompozícionális modell szerint szerveződő kifejezés-típus a demokratikus személyiségé. Nyelvi síkon ezt a fogalmazást a tapasztalatokat strukturáló s egymáshoz kapcsoló ítéletekben kifejező megnyilatkozások, következtetések, fogalmi-gondolkozási-retorikai alakzatok jellemzik. A saját tapasztalatba vetett bizalom lehetővé teszi a készen kapott sémák ellenőrzését - az új tapasztalatok megszerzésének készségét valódi humán szükséglet motiválja.



Egyéni és általános

A demokratikus személyiség sajátos motivációja szerint érvel Polányi is, azt állítva, hogy a saját kijelentés igazságába vetett hit az igazság általános emberi szükségletévé fejlődik, mintegy szublimálódik. Így a szubjektív és objektív mozzanatokat meghatározott szerkezetben egyesítő kijelentések a személyes tudás három egymást kiegészítő mozzanatát tartalmazzák, amelyeket Polányi szubjektív, személyes és univerzális mozzanatokként tételez. Az univerzális mozzanat magában foglalja a személyes elköteleződés viszonyulását is, amely a specifikus humán értéket hordozó egzisztencia szervező elvévé válik, s amelyet egy általános motívum, az igazság szenvedélyes akarása motivál. Polányi a személyes, a szubjektív és az univerzális kategóriák mindegyikéhez rendel egy negatív párt vagy pólust is, amelyek az egyes szintek megvalósulásának kudarcát, negativitását fejezik ki, s így az emberi kibontakozásának minden egyes stádiuma mellett az elembertelenedés egyes stádiumai is megjelennek szemünk előtt. E negatív párok bemutatása során használja a neurózis fogalmát, elemzi azokat a megnyilatkozási formákat, amelyek a humán színvonalú létezés akadályait, zsákutcáit fejezik ki, s az elembertelenedés szintjén felállítja a morális inverzió fogalmát, amely pszichikus jelenségeket is felölelő filozófiai kategória. A társadalmi elidegenülés egyik leginkább antihumánus megjelenési módjáról van szó, a totalitárius rendszerek olyan mechanizmusáról, amely a hatalmi oldal szereplőit nem csupán a rendszerben betöltött formális szerepük szerint, hanem struktúrát alkotó tényezőként, szociálpszichológiai és egyéni-lélektani szinten is megragadható sajátosságaikkal jellemzi.