|
|
Kiss Lajos András
HALADÁSPARADOXONOK 2.
(részlet)
A 18. század felvilágosult gondolkodói még őszintén hitték, hogy a
pusztító háborúk, az emberiséget végletesen megosztó vallási és
világnézeti ellentétek megszüntethetők. Szinte mindannyian hasonlóan
érveltek a belső és a külső "örök béke" szükségessége és lehetősége
mellett: a vallásszabadság és tolerancia intézményes garanciái
segítenek majd megfékezni az államokon belüli erőszakot, s a nemzetközi
kapcsolatok is pacifikálhatók. Kant úgy vélte, a nagy létszámú
hadseregek puszta létezésükkel is a hódító, agresszív szellemet
táplálják. Mivel más államok politikusai is hasonlóan gondolkodnak,
maguk is akkora (vagy inkább nagyobb) hadseregek létrehozásán
munkálkodnak. S ha már van hadsereg, előbb-utóbb funkciót is kell
találni számára (s mi lehetne célszerűbb feladat, mint egy jó kis
hódító háború). Pedig a modern időkben, mondja Kant, a háborúk
"gazdaságtalan vállalkozások", mert akadályozzák az ipar és a
nemzetközi kereskedelem széles körű kibontakozását. Békeidőben a
hatalmas hadseregek folyamatos fönntartása iszonyatosan megterheli az
államkasszát, nem beszélve a kockázatos kimenetű háborúkról, vagy a
katonai diktatúra rémképéről. Benjamin Constant ehhez még hozzáfűzi: a
modern kor személytelen és iparszerű háborúja feleslegessé teszi annak
egyetlen igazolható erkölcsi hozadékát: az egyéni hősiességet. A
tűzfegyverek korában a háborúból kiveszni látszik minden lovagiasság; a
csata többé nem az egymás erényeit respektáló harcosok "nemes
párviadala", hanem személytelen tömegmészárlás. Másrészt, mondja Kant,
a háborúban az ember az államhatalom eszközévé alacsonyul, "(...) ami
pedig sehogy sem egyeztethető össze a saját személyünkben hordozott
emberiség (Menschheit) jogával". Hasonló, antropológiai és etikai
elveket egyaránt magában foglaló érvelést olvashatunk Constantnál is:
"Míg hajdan minden nép elszigetelt családot alkotott, s született
ellensége volt a többi családnak, ma a sokféle nevű és társadalmi
berendezkedésű embertömeg természetét tekintve egynemű." Constant
azonban egy újfajta, a francia forradalommal és az azt követő
császársággal színre lépő, háborúpárti érvelésre is felfigyel: a
haladás érdekében, az elnyomott népek felszabadításáért folyó háború
morális igazolhatóságára. Ám ez esetben újabb kínos kérdések merülnek
fel: voltaképpen ki és mi ellen kell és lehet háborúzni az emberiség
felszabadítása nevében? Noha az eszmei igazolás folyamata legalább száz
évet vesz igénybe, a huszadik század elejére az adekvát válaszok
lényegében készen állnak. Az újfajta háborúnak a radikális jó nevében
kell folynia, a radikális gonosz ellen. Innentől azonban a
felvilágosodás gondolkodóinak antropológiai univerzalizmusa fikcióvá
válik. A jövő világpolgári értelmezését rövidesen felváltja a világ-polgárháborús
argumentáció. A 19. századi "emancipatorikus eszmék" (a sor
Gobineau-val indul, Marxszal folytatódik, s egészen Nietzschéig,
Spencerig vezet) szinte mindegyike redukcionalista, mivel más-más módon
ugyan, de a "Mi" és az "Ők" éles szembeállítására épít. Reinhart
Koselleck - immár klasszikus tanulmányában - az ember és a nem-ember, illetve a felsőbbrendű ember és az alsóbbrendű ember
szembeállításában látja e - minden korábbinál tragikusabb végkifejletet
eredményező - fogalompár megjelenését. A nyugati kultúra a görögök óta
ismerte az aszimmetrikus politikai ellenfogalmakat, mint a hellén/babár, illetve a keresztény/pogány
meghatározások. Csakhogy, mondja Koselleck, "a görögök és barbárok, a
keresztények és pogányok közötti duális felosztás kritériumai -
hallgatólagosan vagy nyíltan - mindenkor minden ember összességére
vonatkoztak. Ennyiben az emberiség, a genus humanum [emberi
nem] volt minden olyan dualizmus előfeltétele, amely az emberiséget
fizikailag, térbelileg, szellemileg, teológiailag vagy időbelileg
tagolta". Ettől kezdve az emberi nemhez tartozás (vagy nem tartozás)
annak függvénye, hogy kit melyik csoportba sorolnak be. Az efféle
felosztások konstruktőrei önmagukat természetesen a "jó oldalra"
helyezik. Töprengésem egy későbbi szakaszában, jórészt Giorgio Agamben
és Tzvetan Todorov munkáira támaszkodva, részletesebben utánajárok a
kérdésnek, hogy vajon kizárólag a náci ideológia alkalmazta-e ezt a
radikális kettéosztást, vagy a sztálinizmus is ugyanerre a dichotóm
logikára épült-e. Egyelőre azt a kérdést igyekszem megválaszolni, hogy
miképpen sikerült a 20. századi totalitárius eszméknek választ találni
a Benjamin Constant által felismert dilemmára, azaz hogyan tudták a
modern zsarnoki rendszerek életben tartani a heroikus küzdőszellemet
egy technicizált és elszemélytelenített világban. Amint azt Jurij
Lotman háborús emlékei kapcsán láttuk, a totalitárius rendszerek
betegesen kollektivista, az egyéni iniciatívákat elfojtó jellegéről
szóló elbeszélés, ha nem is teljesen hamis, mindenképpen korrekcióra
szorul. Az igazság az, hogy a nácizmus és a szovjet kommunizmus is az
emberi természetben rejlő dionüszoszi és apollóni energiák
felszabadítására épített. Jól szemlélteti ezt a különös emancipatorikus
technikát az orosz filozófus, Mihail Ryklin, a harmincas években
készült moszkvai metróról írott tanulmányaiban. Véleménye szerint a
moszkvai metró bizonyos értelemben reprodukálja az ókori despotikus
rendszerek építészetét. Hegel szimbolikusnak nevezte a keleti,
úgynevezett folyó menti civilizációk megaprojektjeit, pl. a mitikus
Bábel-tornyot, vagy a nagyon is valóságos egyiptomi piramisokat: mivel
a keleti társadalmak nem rendelkeztek a szabad individuumok egységének
valódi szellemiséget és diszkurzív formát kölcsönző demokratikus
alkotmányokkal, csak ezekkel a gigászi építményekkel tudták
megteremteni a közösség szimbolikus egységét. Az ókori tornyok és
templom-paloták, sokszor már romokban heverve, még évezredek múltán is
mély benyomást tesznek a szemlélőre. Ezek a konstrukciók - a
patriarchális-vérségi kapcsolatok pillanatnyiságához képest - egy új
korszak, a hatékonyan és történelmileg maradandóan együttműködő emberi
közösség világát szimbolizálják. Hegel szerint a római világ
klasszikus, azaz "racionális" építészete túllépett a keleti szimbolikus
építészeten, és a görög templomok, a római villák és paloták
architektúrája elsősorban az emberek (nem pedig az istenek) intim és
szabad világát jelenítik meg. Ugyanakkor, mondja Ryklin, a már
túlhaladottnak hitt formák újjászületése sem kizárt. Éppen ez történt a
moszkvai metró, valamint számtalan más, a harmincas évek szovjet
megaprojektje esetében. A történelmi körülményeket ismerjük.
Szovjet-Oroszországban a templomokat felrobbantották, a palotákat és az
elegáns lakóházakat államosították és jórészt múzeumokká, hivatali
épületekké alakították át. A Hegel által oly fontosnak tartott
privátszféra, a nyugati világ építészetének metafizikai háttere,
semmivé foszlott. Ez a történelmi helyzet tette lehetővé, hogy a
Szovjetunióban újjászülethessen a szimbolikus építészet. A nép és a
vezér egységét hirdető új templom-paloták kvázi-vallásos funkciója
mégis eltér antik elődjeitől: ezek az épületek és építménykomplexumok
nem rendelkeznek eleve adott és önmagukon túlmutató jelentésformával
(például a szellem szférájában), hanem magának a "proletariátusnak"
kell aktív módon kialakítania az új jelentésformákat. A szocialista
megaépítményekben az "új élet" örömujjongásos dicsérete zajlik; s ez az
új élet a maga kvázi-vallásosságát éppen a transzcendens elvek
tagadásán keresztül valósítja meg. Ryklin szerint a szovjet termelés
olyan helyszínen történik, ahol a szocialista életmód mindennap
igazolódik. Ebben a termelési formában nem ekvivalens értékek
cseréjéről van szó. A sztálini szocializmus világában nem a gazdaság
akkumulációs elve, hanem a tiszta pazarláselv uralkodik. Éppen a
moszkvai metró építéséről szóló korabeli diskurzusok világítják meg
legjobban e különös Gesamtkunstwerk értelmét. Ryklin szerint
"(...) a sztálini kultúra az ember szolgálatába állította magát.
Fellépett az elszemélytelenedés és standardizálás ellen. Az
individualitást, mi több, az intimitást tűzte zászlajára. A
metróállomásokon található minden egyes márvány ülőlap az emberről
gondoskodás újabb példája. Ez a kultúra igyekszik a legapróbb
részletekig művészi lenni, és minden tekintetben meghaladja a
mindennapi világot, éppen úgy, mint a mindent perfekcionalizálni
igyekvő avantgárd művészet a forradalmat követő évtizedben." A szovjet
építészet - minden gigantizmusa ellenére is - nem befejezett
alkotásokat produkál, hiszen mindig maradnak olyan jelentéstartományok,
amelyek teret biztosítanak az egyéni és szuverén értelmezéseknek. Bár a
"népakarat" egyetlen hiteles exegétája mindvégig a csalhatatlan párt,
egyértelműen megfogalmazott kánonok inkább csak az irodalomban vannak,
míg az építészek viszonylagos szabadságot élveznek. Lazar Kaganovics, a
metróépítés politikai biztosa hangsúlyozta, hogy a "pénz nem számít",
hiszen itt lényegében nem is gazdasági projektumról van szó, hanem a
kommunista jövő fizikai és spirituális "előszobájáról". A mindennapi
élet szürkeségéért, a nyomorúságos lakáskörülmények elviselésért (a
nagyvárosokban szinte mindenki társbérletben lakik) az ujjongás terei
nyújtanak kárpótlást. Így a totálisan esztétizált életvilág néhány
kitüntetett terepe a szabadság és az önmegvalósítás időleges
megvalósíthatóságát - legalábbis annak illúzióját - nyújthatta.
|