Centauri
A ROWLAND HILL KLUB
(részlet)

Morgen szórakozottan mustrálta a többieket, amint a hetvenes évek szocialista tucatbélyegeit szokta, "mert azokban nem volt semmi"; az esztétikának, etikának vagy mágiának írmagja sem; melyeket lehetetlen csodálni vagy utálni, kidobni vagy megtartani?; csak ámul-bámul az ember, hogy ha egy ilyet, dögunott vörös-kalapácsost, lengő-lobogó aranykalászost, foszöld overálos munkahősét, vandál egyszerűt felnyaltak a nem kevésbé seszínű, rossz szagú borítékra, azt valóban kézbesítették! - megdöbbentő, hogy ily totális talmiság bármit is megmozdíthat, egy hüvelykkel is odébb lökhet, még ha az csak egy ötgrammos boríték, melyben olvadásponton írt vallomás helyett halványkék számlát küldtek.
    Bár soványak, girhesek, rühösek, púposak; nyelvük, mint a máj; mint a vatta, úgy ül szájukban a nyál, mégis érdekesek, ahogy sokan még mindig az asztalok körül válogatnak a bálás bélyegek között; néha meglegyinti Morgent az unalom, a sértettség dohossága, kísértésbe viszi, de Morgen hithű aposztata; s mint ilyen, ellenáll; továbbra is esszénus buzgalommal tanulmányozza a többieket, mintha apokrif iratokat studírozna. Igaz, olyan urbánus-esszénus ő, aki a Jerikó környéki sorsüldözöttekkel, élettől-elfordulókkal (az esszénusokkal) szemben nem vonul a Kumrán környéki forróságba bőrtekercsekre pingálni Izaiás könyvét; aki nem járja be a szekta ranglétráit abban a reményben, hogy az eszkatológikus lakoma ülésrendjében majd előkelő helyre tesz szert, amennyire lehet, közel a Messiáshoz; ha rajta áll, hát nem sokra lel az eltévedt bárány után szikláról-sziklára szökdécselő, verébszerű kincsvadász, Mohammed ad Dib, a "Farkas", a derék beduin, aki keresgélés közben talált rá a híres kumráni tekercsekre. Ha Morgen barlanglakásban él, az utókor nem talál ott semmit. Ő, a düh és sértettség önmagába forduló prédikátora, nem hagy maga után nyomot, tanítást vagy romokat. Ő a városból a városba megy. A hegyről a Rowland Hill Klubba (melynek nevét az idegennyelv-nemtudás Hillről Hellre torzította), s ott ül a klub hátsó traktusában, a világ első postabélyegéről, a Black Pennyről készült olajfestmény alatt, rezzenetlenül, akár egy oszlopos szent, azt gondolván: mégis tanulságos lehet figyelni a "bűnösök lakhelyét"; a bűnösöket, akik benyaltak a bálványnak (aranyborjúnak, fajankónak), kinyalták, ha úgy puffant; ahogy jönnek-mennek nagy kedélyesen, átcsoszognak a tárgylemezen, míg az ágyúcsőben végződő binokulár tízezres nagyítása pávafarok alakú csápjaikra, karószerű sertéikre, irizáló pórusaikra mered.
    Morgen tehát hátradőlt a székben, mint egy karónyelt jezsuita, és úgy nézett körbe - ahogy Jack bácsi mondta a minap: egy kínai despota gőgjével. Jack bácsi is befejezte aznapra a vásárlást, a nézelődést, s ezúttal szakmai vitába sem keveredett. Hát csendesen ült Morgen oldalán, s lopva őt figyelte; néha pedig azt, amit Morgen nézett: a bálás bélyegek közt válogató-turkászó gyűjtőket - próbálva kitalálni, mire gondolhat, amikor őket bámulja nyíltan, mintha átvilágítana radioaktív sugárnyaláb-triádokkal - mint akit az atomrobbantás ősi szándéka vezet.
    A bálás bélyegek természetesen nem bálákban voltak, ez csak amolyan csúfnév volt az ízléstelen, koszfoltos, légypöttyös nejlonzacskókra; a világ minden tájáról ládaszám összegereblyézett, levelekről-képeslapokról leáztatott bélyegeket bugyolálták így. Általában nem lehetett tudni, mi van bennük - spanyol, norvég vagy elefántcsontparti bélyegek? A csomagok többsége filatéliai hordalék volt, nációját és témáját tekintve is; a spanyol, pandás bélyeg a francia nonfiguratív bélyegek legújabb generációjával osztozott a szűk helyen; ennek megfelelően "kilóra" árulták. Néhány gyűjtő viszont mindig akadt, aki rejtélyes úton-módon valamit mégis tudott a csomagokról. Morgent sosem érdekelte, miként fordulhat ez elő, bár nem volt nehéz rájönni: Eridani keze van a dologban. Azt is sejtette, hogy nincs komoly jelentősége, ki mit tud, hisz akik a csomagokat összeállítják, a PHAROSZ székházában - mely hivalkodóan magas, hétszintes, ultramodern, üveg és kárpit kombinációjából emelt épület mániákus liftezőknek és rangkórságban szenvedőknek -, szóval a PHAROSZ bürokrata-funkcionáriusai szintén gyűjtők, és mielőtt "fásliznák" a bélyeg-afrikot, minden valószínűség szerint - mint száz együtt zsivajgó csuri - kicsipegetik a mazsolát; így mire a száraz kalács landol Eridaninál, ritka darabokat bajos találni benne; csak azért nem majszolja unottan az ember, Filatélia vásott fia, mert a balga, a ranglétra alsó fokán ragadt, alagsorban rekedt együgyű nyű (aki valahogy elszúrta "azt a dolgot" a bebábozódással, a metamorfózissal kapcsolatban nemkülönben, s ezért nem tudott szárnyaló léggyé válni s fölröppenni a PHAROSZ mennyei magasságaiba) azt se tudja, milyen lehet az a kalács frissen sülve, illatozva, puhán, hogy az ember szíve szerint hemperegne benne; milyen is az, amikor az össznépi zsinatolás közben mindenkinek (aki summa cum laude végezte a teljes átalakulást) csurran-cseppen valami.
    Mégis, a profik épp úgy szerették ezt a különös zsákbamacskát, mint az örök amatőrök; bár szinte nevetséges volt olyan embereket látni a "turkálóban", mint Jonson, vagy Jack bácsi. Némelyikbe leszámolva rakták a bélyegeket, volt ötszázas, ezres, sőt, tízezres tasak is, a nejlon homályán át pedig valami az összetételből is sejlett. Ám a PHAROSZ elosztói előszeretettel raktak kívülre azonos bélyegekből álló, jókora blokkokat, amelyek takarták a többit. Az sem kizárható, hogy rosszindulat vezette őket: puff!, egy kis villámtréfa, fricska az amatőröknek, az alulmaradt seggfejeknek! Főként akkor tűnt ez valószínűnek, amikor átlátszatlan csomagok jöttek, fekete nejlonban vagy kartontasakokban. Minden ilyen eset "rányomta bélyegét" a klub aznap esti hangulatára; mert jó-jó a zsákbamacska, "szeressük is" (meg nem is), gyerekes örömet okoz egy nem várt bélyeg felbukkanása, de semmit se tudni?, az már nem jó; nyugtalanító érzés, hülyének nézik a gyűjtőt, a saját "kollégái", mi több! Lenézik, megalázzák, nyíltan használják ki gyűjtőszenvedélyét, infantilizmusát, míg a "pofájába vigyorognak" - arc, név és pontos cím nélkül.
    Morgent ez kiváltképp bosszantotta bizonyos napokon, és nem amikor tudatosult benne, hogy a tasakolással megalázzák, és a többieket is, hanem amikor váratlanul "maga előtt látta" az elosztókat; no persze előfordulhat, hogy csak azért használtak alkalmanként kartont, mert épp nem jutottak nejlonhoz, kifogytak belőle, ám ez tűnt a legkevésbé hihető magyarázatnak. Morgen tisztán látta őket, s úgy gondolta, hogy az elosztók leginkább Eridaninak, a klub titkárának személyiségjegyeit hordják magukban; akik maguk is senkiháziak, aljas, pitiáner, szarból lett alakok, Filatélia mosdatlan ribancfeje körül zümmögő glória epizódszereplői; kis idióták, épp ezért élvezik ennyire azt a nevetségesen parányi hatalmat, amit megkaparintanak; ezek előre megfontolt szándékkal bosszantanak olyanokat, akik sosem ártottak nekik, akiket sosem láttak, s gyönyörük akkor a legcukrosabb, ha arra gondolhatnak, hogy a tökkelütött nyavalyások (a bábok) azt se tudják, kinek címezzék szidalmaikat!
    Jack bácsi ritkábban kapott dührohamot, mint Morgen, de ha igen, szinte kivágtatott a teremből (ahogy Naville szokta volt mondani: százzal), lángvörös fejjel, s bár utánakiáltottak - "Ugyan már, hagyd a fenébe, Jack!, ne tégy nekik szívességet azzal, hogy odamész!" -, de Jack bácsi, mint a dürgő fajdkakas, nem hallott semmit; letépte kabátját a fogasról, felhajtotta a konyakot, és észvesztve elrohant. Neki ugyanis nagy tekintélye volt; ha nagyon akarja, ott ülhetett volna ő is a PHAROSZ-székházban, lehetett volna akár az elnök-döglégy is!, zománcos zakóban, kitinben, nyakkendő alakú torral, és bagóért süllyeszthet zsebbe mindent, amit csak megkíván; hát taxiba vágódott, este nyolckor, amikor esélye nem volt, hogy bárkit ott találjon; mégis fél órán belül kerített magának valakit, akit földbe döngölhet. A PHAROSZ-nál persze csak dünnyögtek: "Ugyan, Jack! Hidd el, nincs ebben semmi szándékoltság! Mit nem képzelsz rólunk?" - De hát Jack bácsit éppúgy lehetetlen volt meggyőzni bármiről is, ha egyszer valamit a fejébe vett, mint Morgent; így hát fenyegetésekkel és szitkokkal tarkított hosszú-ricsajos litániát tartott, majd mikor kifulladt, éppoly viharral rontott ki az épületből, ahogy érkezett.
    A szövetség elnöke, Herberger úr másnap reggel, a Lídó északi végén álló lakásából, két és fél perces lágy tojásának feltörése közben, háromnegyed kilenckor felhívta Jack bácsit, és azt mondta: "Szevasz, Jack! Régi ismeretségünkre kérlek, többé ne csinálj botrányt a székházban. Már a múltkor is mondtam. Ne kényszeríts arra, hogy kitiltsalak onnan! Ha kell valami, tudod, hogy egy szavadba kerül, ugorj fel, megbeszéljük, és el van intézve, rendben?, de ne csapj patáliát, mert azt rühelljük... És egyébként is jól tudod, hogy öttől nincs ügyfélfogadás." - Erre Jack bácsi: "Régi ismeretségünkre mondom, mentek ám a büdös francba az összes fullajtárral együtt! Tehetsz nekem egy szívességet!" Kilenc előtt nyolc perccel Eridani asztalán csörömpöl a telefon, a vonalban Herberger úr: "Szevasz! Én vagyok az, Herbi. Jól vagy? Megy a bolt? Te, ide figyelj! Rakjatok már szájkosarat az öregre, mert fogytán a türelmem. Nem szívesen tenném, mert nem akarlak téged Jack miatt szankcionálni, de ha ez így megy tovább, elküldöm őt a kurva anyjába, és letiltom a szállítmányokat a klubotoknak, szerezzétek be, ahogy tudjátok, szerezze meg Jack, ha egyszer olyan nagy a pofája!" - Eridani hümmögött, hogy ja, meg igen, hogyne, azt hittem, mi van, aztán mégse... - "Az asszony jól van? Remek! Üdvözlöm, te meg rakd tartalékra az öreget, rendben? Szevasz, és legyen jó napod!" - mondja végül Herberger úr Eridaninak. Mindez néhány koszos, tucatbélyeg miatt. A következő klubgyűlésen Eridani nagyokat hallgat, sokatmondóan pislog Jack bácsi és Morgen asztala felé, de árva szót sem szól; máskor mégiscsak odasomfordál - "Hé, Jack! Tegnap reggel beszéltem Herbergerrel..." - de Jack bácsi rálegyint, valósággal odébb hessenti a titkárt, és máris visszafordul Naville-hoz vagy Morgenhez, Eridani pedig dolgavégezetlenül, sértetten, s ha lehet, egy fokkal gőgösebben, visszabiceg az asztalokhoz, hogy folytassa a kiárusítást. Az ilyen afférokat követően azonban valószínűtlenül hosszú hónapokig nem jöttek átlátszatlan, kartontasakos, fekete nejlonba csavart csomagok, mi több, a blokkok is csaknem mindig a csomagbelsőbe kerültek - "Beismerő vallomás! A marhák!" - mondta Jack bácsi, s a következő hetekben valamelyest fényesebben ragyogott a glóriája, mely azonban időről-időre szidolozásra szorult, olyan apróságok miatt, mint Morgen: "Mi a frászt keres Jack társaságában ez a nyikhaj?"
    Eridani a titkárok aszketikus arckifejezésével komoran állt az asztal mögött, lesajnálva a finnyásan válogató gyűjtőket, mint egy oroszlán a dög mögött, míg a marakodó keselyűket nézi. Ő, aki indokolatlan gőgje és kapcsolatai (Herberger) miatt egyáltalán nem volt népszerű, mindezt egy Übermensch szemszögéből látta. Sokan találták ezt visszataszítónak. Könnyű volt neki! Az "elosztók" után ő volt az utolsó, aki még kezdhetett valamit az afrikkal - már ha a PHAROSZ-tól nejlonban küldték. Impozáns gyűjteménye volt, és semmit sem változtatott a tények állásán, hogy mielőtt titkárrá vált, már akkor is az övé volt az egyik legnagyobb. Újabban kórosan gyarapodott.
    Persze választhatnak mást is. Annyi gátlástalan alak hemzsegett a klubban, hogy bárkit, bármikor leváltottak vagy kipenderítettek, ha valóban érdekükben állt. A börzék lebonyolítását (melyek néha pankrációra hasonlítottak) rábízhatják a szakértelméről és - ha a PHAROSZ elleni kirohanásoktól eltekintünk - mértékletességéről híres Jack bácsira, aki utóbbi tulajdonságával igencsak kakukktojásnak számított; vagy az akkurátus Johan Enschedére, akit poroszos alkata szintén titkári szerepre predesztinált; tán még Jonson is megfelel, hisz amilyen törtető/gátlástalan jellem volt, józan pillanataiban többet könyököl ki a klubnak, mint Eridani; Naville sem rossz választás, hisz Jack bácsi, Enschede és Jonson tulajdonságait egyesíti, még ha szerényebb mértékben is, s talán alkoholizmusa se megy végletesen a munka rovására; egyébként is!, nemcsak ő, de Jonson is ivott. Vakmerő húzással akár Celakovskyt is kipróbálhatják: csűrdöngölő stílusa némi veszélyt is magában hord; megeshet, hogy rövid időn belül elszigeteli az R. H. Klubot Filatélia bűnös szentélyeitől, lerombolja az előző vezetés (főként Eridani, Jonson és Jack bácsi) által kiépített, kényes kapcsolatokat; bár elsülhet a puska fordítva is, s ha Jonsonra azt mondtuk, hogy kikönyököl engedményeket, akkor bízvást fogalmazhatunk így: Celakovsky őseredeti brutalitással kiveri Herbiből.
    Celakovsky ugyan minden egyes közgyűlésen "bizalmatlansági indítványt" tett, és jelöltette magát, mégis Eridani maradt a titkár. Persze nem Eridani harcolta ki (mégis mértéktelenül büszke volt rá), a klubtagok akarták így. Hisz voltaképp csak kicsit szolgáltatták ki magukat Eridaninak, és csak kicsit kedveztek neki, mert a központi komposzttal nem sokat kezdhetett. Ám alaposan bosszút álltak rajta. Eridani tisztje volt lebonyolítani hetente háromszor - kedden, csütörtökön és szombaton - az árusítást, és ez némi elégtételt szolgáltatott a többieknek. Mert az adminisztráció, az átvétel, elszámolás és számlázás aránytalanul sok időt vett igénybe; másrészt idegtépő volt a lelkesen turkáló, alkudozó, szitkozódó tagokat moderálni. Ám Eridani afféle belevaló balek, aki a nevetségesen kicsi előnyért, a semmitmondó titkári tisztségért képes százszoros árat fizetni; pontosan az a jellem, akit gőgje és könyöklése elbutít.