←Vissza

 
 
 
 
 
 

Bíró Béla
AZ ASSZIMILÁCIÓ BOSSZÚJA
(részlet)

Euripidész Médeiája az idegenség élményét fokozhatatlanná sűrítve éli át. A darab címszereplője nemcsak "barbár" a hellének között, nemcsak nő egy alapvetően férfijogú társadalomban, nemcsak ősi titkok és varázslatok tudója egy tökéletesen titok- és varázstalanított államban, hanem erkölcsi lény az erkölcseiből kivetkőzött világban, melyben - a kar szavaival - "A szent folyamok vize vissza, felfele fut, / megfordul a jog, s valamennyi dolog. / Csellel a férfiak élnek, nincs szilárd / isteni szó, hites eskü / [...] az égbe repült fel a tiszta erkölcs." (Euripidész 1964. 66-67)
    Médeia a történet kezdetén mindent odaadott az idegenekért és az idegeneknek, mert az idegenségben önnön vonásait fedezte fel: Iászónban olyan "másságot" pillantott meg, mely a "sajátnál" is közelebb állt hozzá. Választania kellett, hiszen mint Bernard Waldenfels megállapítja: "Az egyik rend alternatívája a másik rend, miképpen az egyik nyelv alternatívája a másik nyelv." (Waldenfels 2005. 138.) Minél radikálisabb egy rend, annál inkább önvédelemre szorul. Az a rend, mely képtelen az idegen elemek integrálására, azaz önmagába zárkózik, kiszolgáltatja magát az idegen rendek destruktivitásának, s az egyént széthullást kockáztató döntésre kényszeríti. Ha egy társadalom el akarja kerülni a dezintegrációt, nem asszimilálnia, hanem integrálnia kell. A rendszer megsemmisülését pusztán "önmaga biztosításának és rögzítésének megfelelő rendszabályok bevezetésével lehet újból és újból kivédeni. A rend éppen az ezt lehetővé tévő instanciát testesíti meg. A rend széttagozódásának és univerzalizálásának a folyamatai lehetségesek, illetve bizonyos körülmények között elkerülhetetlenek, ám ezek végső soron az adott rend lehetőségeinek számát és hatósugarát gyarapítják csak." (Waldenfels 2005. 138.).
    Euripidész Médeiájának alaphelyzete kizárja a másság integrálását. Iászón Kolchisz legféltettebb kincsét rabolja el, Médeia pedig saját népe ellenében segíti őt. Az integráció gondolata csupán görög részről merülhetne fel. De ez sem lehetséges, hiszen Médeia egyedül kerül a görögök közé, és az egyén számára csakis az asszimiláció útja járható. Médeiának az egyik rendet a másikkal kell felcserélnie. Megteheti, mert döntése - látszatra - nem jelenti személyisége és identitása megszűnését: van, ami az identitáscsere folyamatában is azonos maradhat, s ez személyisége szempontjából annál is fontosabb, mint amiről le kell mondania. Úgy érzi, az új rend szilárdabb garanciákat kínál önmaga megőrzésére, így nem idegen számára, mert relatív "idegenség"-ként már korábban is énjének részét képezte.
    "Az idegenség nem pusztán rajtam kívül található, [...] létezik idegenség a sajátban [is] - véli Waldenfels. - [...] A beszédem, a cselekvésem, az érzéseim soha nem teljesen az enyémek, hiszen akkor nem lehetne megmagyarázni, hogyan képes az Én meghasadni és önmagától elidegenedni. [...] A saját az elsajátítás soha véget nem érő folyamatai révén keletkezik. [...] Nem létezik totális idegenség, mivel az idegen csupán mint meghatározott idegen emelkedik ki a sajátból." (Waldenfels 2005. 181-182.). Különleges helyzet alakul ki, ha az idegen a sajátként "felfedezett" idegenségben talál teljesebb önmagára. Ekkor a "normalizálás" egyfajta "tükörképe" jön létre. Nem a saját közösség fogadja magába az idegenséget azzal, hogy kiterjeszti a "normalitás" határait, hanem az idegen "normalizálja" önmagát, önként leszűkítve önnön idegenséggel gazdagodott "identitásának" határait. Ez azt is jelenti, hogy az új rendbe tagozódó egyén a közösség korábbi tagjainál szigorúbban érvényesíti - önmagára és másokra - a befogadó társadalom normarendszerét. Az idegen "normálisabbá" válik a "normálisoknál", akik önnön "idegenségükkel" szembesülve, ösztönösen a rend kiszélesítésére, az egyéni mozgástér kiterjesztésére törekszenek. Az asszimiláns azonban ezzel kiszolgáltatja magát a többségnek, mert a kedvezőtlen versenyhelyzetbe került "normálisokat" arra késztetheti, hogy - mintegy önvédelemből, "anormalitását" bizonyítva - kitaszítsák maguk közül. És ezt könnyen megtehetik, hiszen származása, gesztusainak és látásmódjának leküzdhetetlen idegensége bizonyos mértékig megmarad. Az asszimiláció - mint a "normalizálás" elhibázott stratégiája - előbb-utóbb szükségszerűen megbosszulja magát.
    A francia forradalom vezető személyiségei még alternatívákban gondolkodtak. Az asszimilációra alapozott, központosított nemzetállam modelljével, melyet a jakobinusok próbáltak kikényszeríteni, a girondisták az integrációra alapozott föderalista berendezkedés alternatíváját állították szembe. A jakobinus koncepció korántsem valamiféle történelmi szükségszerűségnek köszönhetően került ki győztesen a forradalmi küzdelmekből, hanem a jakobinus terror és főként a napóleoni centralizáció miatt. A forradalom óta a svájci államszövetségben a másik alternatíva is folyamatosan tovább élt, s a 21. században mintha ez a föderatív alternatíva terjedne el egész Európában. Az ún. egységes nemzetállam fikciója az egységesülő, de nemzeti sajátosságait továbbra is őrző Európa távlatából fokozatosan az egyetemes államfejlődés baljós - egyebek közt két világháborút is előidéző - közjátékának bizonyul.
    A franciaországi fejlemények és a nemzetállami nacionalizmus alapvetően meghatározták a modern világ államainak fejlődését. Vajon mi történt volna, ha 1793-ban nem a jakobinusok, hanem a girondisták kerülnek hatalomra, s az eseményeket folyton-folyvást erőszakos közbelépésekkel befolyásoló Párizsi Községtanács hatalmát megtörve, az egységes nemzetállam helyett a helyi társadalmak önrendelkezését tiszteletben tartó és a vidéki Franciaország erőire alapozó szövetségi állam születik?
    Sajnos, nem ez történt. A föderalizmust a hivatalos francia propaganda két évszázadon át az állam elleni legsötétebb merényletként bélyegezte meg, s ez a látásmód az újonnan létrejövő és súlyos kisebbrendűségi komplexusokkal küszködő kelet-közép-európai államok politikai elitje számára nagyon is kapóra jött. Ezek az államok a kisebbségi közösségek lerombolásával próbálták kialakítani nemzeteiket. A föderalizmus itt is az állam gyengeségének és sebezhetőségének szinonimájává vált, s ez visszahatott a franciák gondolkodásmódjára is. A második világháború után Németország és Ausztria főként francia nyomásra és mintegy büntetésből váltak föderális államokká. Föderális állam spontán társadalomfejlődés révén csupán a perifériákon maradhatott fenn, illetve jöhetett létre: az Európa többi részétől az Alpok hegyláncával elzárt Svájcban, illetve az amerikai kontinensen. De ezek a föderalizmusok is erősen magukon viselték és viselik a francia nemzetállam hatását. A forradalom alatt egy ideig Svájc is a nemzetállami modellel kacérkodott, s végül a kantonrendszer is nyelvi asszimilációra kötelező mininemzetállamok szövetségeként intézményesült. Nyelvileg és kulturálisan az Amerikai Egyesült Államok is a francia modell rugalmasabb változatát valósította meg. A nemzetállam korszerű alternatívájának tekintett multikulturalizmus is a spontánnak-természetesnek nevezett asszimilációra épül. A nyugati multikulturális társadalmakban a különböző kulturális közösségekből származó egyének együttélését csak a nyelvi-kulturális asszimiláció elfogadásával tartják lehetségesnek.
    A társadalomtudomány mind ez ideig nem dolgozta fel, hogy spontán-természetes asszimiláció nincsen: természetesnek csupán a két- vagy többnyelvűség tekinthető. Minden asszimiláció természetellenes, mert az ember soha nem önként adja fel nyelvi-kulturális identitását, a változtatásra minden esetben külső körülmények (sokszor súlyos traumák) kényszerítik (Dahl 1995. 20.). Az egyén megpróbál ellenállni ezeknek a kényszereknek, a többségi társadalomban munkáló ellenérzések azonban előbb-utóbb arra kényszerítik, hogy szembeforduljon saját közösségével, azaz meginduljon az asszimiláció útján.