Levendel Júlia
"MINDEN ELVI ENGEDMÉNY NÉLKÜL"
(részlet)

A néhány évtizeddel korábbi illegális szervezkedésekre gondolva írja Semprun, hogy "...kiábrándult feszengés fog el ma, amikor felidézem ezt a múltat. A titkos utazásokat, a jövő ábrándját, a politikai elkötelezettséget, a kommunista harcostársak igazi testvériségét, ideológiai szóhasználatunk hamispénzét, mindezt, ami az életem volt, ami ennek az egész századnak a tragikus világképe volt, mindezt mára belepte a por, megkopott és nevetséges", engem meg a nagyon is őszintének tetsző szavaitól fog el kiábrándult feszengés, méghozzá nem az ő megítéléséből eredő. Olyannyira nem, hogy mire a replika kedvéért leírom: "kiábrándult feszengés", már kedvetlenül nézem a szavakat. Nem szeretem a szellemeskedő henyeséget, márpedig ez gyanúsan az. Hiszen értem, és próbálok is együtt érezni Semprunnal, de az ő átértékelési készsége mégiscsak idegen nekem. Manapság meg, a perverz gyónások és átértékelések divathulláma idején, majdnem reflexes ellenkezésre ingerel.
    Vajon szerencsésnek tudhatom magam, hogy nincs mit szégyellnem a múltamban? Vagy inkább merev, rugalmatlan vagyok, s alkati nehézkesség - így hát csöppet sem kérkedésre való -, hogy a sok évtized során alig-alig változtak vágyaim, nézeteim, s jószerivel semmit az értékrendem? Lehet persze mindkét állítás igaz - még valamiféle elragadtatott hálát is érezhetek az egyívű, szinte egylendületű életért, a kínok-kételyek (a feszengések) akkor bizonyára másfélék, de úgy látszik, el nem kerülhetők. S bár - talán már befejezett alakban is megkockáztatható - megmenekedtem a nagy fordulatoktól és irányváltoztatásoktól, így aztán nem volt miért köpönyeget fordítsak, és a legkíméletlenebb önvizsgálattal sem mutathatok olyan tettemre, ami bűntudattal nyomhatna most - azt hiszem, el sem mulasztottam megtenni, amit és amikor meg kellett -, mégis látom, egyre élesebben, az elszalasztott, kihasználatlan lehetőségeket. Vagy inkább egyre elevenebbnek - már-már el se szalasztottnak - képzelem a lehetett volna jeleneteket. Mert a bűnös, tehát tudatos, többnyire gyávaság motiválta "kihagyások" és a fizikai-biológiai végesség-határoltság szabta meg nem valósulások mellett akaratlanul (ártatlanul?) is csinál olyan lukakat az ember az életébe, ami később nem stoppolható.
    Mostanában gyakran képzelődöm például létre nem jött Bibó-kapcsolatunkról - s éppen nem az ?56-os hivatalos emlékév inspirációjára, sőt, még a hivatalossá tett (anyagilag is honorált) megemlékezések iránti undoromat is hajlamos vagyok legyűrni, s akárcsak tíz meg húsz meg ötven éve, most is azzal a kamaszos, talán megmosolyogtató dacossággal mondom, hogy most inkább legyűröm, és ezúttal nem lesz a Ligetben tüntető hallgatás, ezúttal az ellenállás más formáját kell próbálni, de mielőtt beleélhetném magam az "ellenállás" meg a "másféleség" életen át alakítgatott pózába, kedvetlenítő józansággal tudom, mennyire észrevétlen, s így eleve önfrusztráló ma mindenfajta ellenállás. Semprunt idézem, azt a régi, mozgalmár hangú Semprunt, aki ?68-as, kinyomtatásig sohasem jutó Eszmélet folyóiratunkba adta Mit tehet az irodalom? című írását, az irodalom valahai botrányteremtő hatalmát méltató Semprunt, akit felháborított, hogy "Minden irodalmi és individualista lázadás néhány hónap vagy év alatt megbukik a hivatalos szentesítés homokzátonyán", aki évszázaddal korábbi társadalomelmélettel diagnosztizált, és úgy vélte, "A burzsoázia sokat tanult. De van valami, amit nem tudna elviselni: ha elveszik a hatalmát. Ez lenne valóban az egyetlen botrány, amelyből már nem tudna többé magához térni", s mert nem volt szó a valóságosan létező "burzsoáziáról" vagy "hatalomról", mert elmaradt a jelen analízise, a cselekvési program is csupán bombasztikussá sikeredhetett: "Elvtársak, tegyünk meg mindent azért, hogy ez a botrány elkövetkezzék". Elvtársak, tegyünk meg mindent... - mondogattuk akkor, s mondom most is, tegyük meg, amit tehet az irodalom s egy szellemi műhely. De mielőtt továbbjátszatnám magamban - Bibó uchróniája* nyomán is - az Eszmélet szerepe Bibó István utolsó nagy alkotói korszakában alcímű, eredetileg (hogy indulataimat, mindenekelőtt a sóvárgásomat fegyelmezzem) egzakt tanulmánynak induló, aztán mégiscsak amorf, legalábbis szabálytalan szociodarabbá alakuló virtuális művemet, tisztáznom kell, miért nem jött létre ez a kapcsolat, pontosabban: miért nem kerestük meg Bibót, mert az még a legszertelenebb képzelődésben sem merülhet fel, hogy ő ajánlkozzon. Egyértelmű: nekünk kellett volna hívni, ahogyan hívtuk például Tóth Imrét Bukarestből, s oly sok, személyesen még nem ismert magyarországi vagy határon túli gondolkodót. Küldhettünk volna hozzá "követet" akár, ahogy Eörsi sikeres követségben járt Semprunnál - csakhogy nem ismertük Bibó tanulmányait, akkoriban nem is hallottunk róla.
    A halála után készült emlékkönyv egyik vissza-visszatérő, főtémává erősödő motívuma, hogy miért nem olvastuk a könyvtárak szabadpolcain is fellelhető alaptanulmányokat? miért nem tartottuk számon? miért nem ismertük fel, miért nem hatott ránk korábban elemi erővel? Az önfaggatások és önostorozások őszintesége nem megkérdőjelezhető. "... működése idején nem figyeltem fel Bibó Istvánra"; "... hozzájuthattam volna"; "Sokáig nem tudtam: ki vagy"; "hogy lehet, hogy akkor én ezt nem értettem?"; "Mindezt mi nem tudtuk..."; "nem figyeltem fel..."; "Ki hallgatott rá?", s a kötetvégi Csurka-fortissimo: a Bibó-felejtés, amiben a kérdéseken túl - hogy "... miért nem kellett Bibó, miért hiányzott több mint két évtizeden át..." - közvetlenül, nyersen megfogalmazódik: "Egy végtelen nagy lelkifurdalás, egy marcangoló, megsemmisítő lelkifurdalás szervezi ezt az antológiát". Az "új magyar kiegyezés"-sel gúnyosan és szenvedélyesen szembeforduló Csurka-"konfesszó" ma is megrendítő (bár teátralitása akkor is Bibó ízlése-stílusa ellenében szólt, s nem tudom, méltányos-e valakit "rehabilitálni", szellemének feltámasztását egy tőle idegen szellemben sürgetni) - isten tudja, képes vagyok-e az elmúlt negyedszázad fölött objektíven áthajolni? Próbálkozhatok-e éppen én tárgyszerűségfélével? Az emlékkönyvbe készült írások nagy hányadát most is úgy olvasom, hogy hallom a szerzők hangját, nagyon is jól látom mimikájukat - Kodolányi Gyula tanulságokat levonó, finoman oktató fejtegetésében pedig nemcsak az általános lelkifurdalást vélem felfedezni, hanem konkrétan az Eszmélet-kapcsolat elmaradását. Lehet, hogy Kodolányi nem gondolt erre, írás közben talán fel sem villant tudatában az évtizeddel korábban szétvert műhely, talán csak a teste, érzékelésének emlékezete (ha van ilyen) őrizte a kockás pokróccal takart heverőinket, a kisasztalt, a tizenhét négyzetméteres, sokfunkciós szobában terpeszkedő, de a világmegváltó lobogást és a féktelen röhögéseket is szelídíteni hivatott (végtére a szomszéd szobában kisgyerekek aludtak) fikuszt, az Ámos-, Bálint- és Orosz János-képeket - hadd higgyem, hogy "tanulságában" konkrétan az Eszmélet-lehetőség rejtőzik: "meg kell tanulnunk az önmegőrzés és önépítés bibói etikáját, és mércénket úgy állítanunk magunk elé, mintha az egész közösség figyelne mindig ránk... alkalmakat kell teremtenünk magunknak... Mert az ő kései alkotói magányának nemcsak az az oka, hogy a magyar értelmiség... nem tartotta lelkiismereti ügyének Bibó István,
a szocialista gondolkodó teljes vagy részleges rehabilitálását... talán ennél kevesebbet is elegendő lett volna tenni: csak annyit, hogy néhány hivatott ember szüntelen barátsággal figyeljen az elszigetelt Bibó Istvánra... elvárásokat, kihívásokat, alkalmakat, kritikát teremtve neki".
    Vagyis azt játszom, hogy ha akkor az Eszmélet szerzői közül valaki - Mészöly? Eörsi? Gáli? Vagy Kenedi János, aki emlékező esszéjének tanúsága szerint már olvasta Bibót - szíves figyelmünkbe ajánlja, ha Illyés vagy Vas István felneszel a lehetőségre, ha valaki a Valóság szerkesztői közül folyamatosan ostromló kérdéseinkre - hogy kit, és még kit? - azt mondja: ne feledkezzetek meg, olvassátok el, vagy ha az írásos ábrándozásokban, programjavaslatokban, amelyek ugyancsak faggatózásainkra válaszoltak - hogy milyennek szeretnéd az Eszméletet és mit vársz a folyóirattól -, szóval ha valahol valaki "összehoz" bennünket Bibóval, mi lehetett volna.