ANTROPOLÓGIAI FORRADALOM?

Végre megvan a megoldás, hogy miképpen lábalhatna ki az ember(iség) abból a folyamatos apokalipszisből, amit Ács József betűvető társam jelenít meg esszéjében - itt éppen, soraim szomszédságában!
    Biztatásul (is) írom ezt, mintegy bátorítva az olvasót, hogy társuljon a szeptemberi Ligetben "beszélgető" írásokhoz gondolataival és érzéseivel, hiszen ha van válasz a túlélési válságra, ha látjuk a kivezető utat, ha tudjuk, hogy miből kell kimenni és hova be, s persze azt is, hogyan, már csak az van hátra, hogy meg is tegyük: váltsuk valóra a megérzésből és megértésből kivont, elnevezett, szellemileg megragadott tényt, testesítsük az igét, sőt, társadalmiasítsuk, és a történelemben felhalmozott irtózatos tömegű csalódásra, használatlan tanulságra gondolva az első gyakorlati mozzanattól szigorúan (vagy hogyan) ügyeljünk, hogy a testet öltés ne fokozza le, forgassa ki, torzítsa el, netán változtassa ellenkezőjére az eredeti szellemi tartalmat - mint oly sokszor megesett már a megvalósult forradalmakban. Egyszerű, nem?
    Konkrétan arról van szó, hogy találtam a Vigília júniusi számában egy régi szavakból összerakott új (nekem új) kifejezést a megoldásra: keresztény antropológiai forradalom. A 78 éves (amúgy hatvannyolcas, a szubkultúrák és ellenkultúrák progresszív ígéreteitől áthatott) német teológus, Johann Baptist Metz ?84-es tanulmányában a keresztények Eucharisztiáját ennek a világforradalomnak az előjeleként értelmezi, és a "felszabadítás teológiájaként" ismert elgondolásba, közelebbről a saját gyártmányú "politikai teológiába" illesztve igen határozottan, újra meg újra kijelenti, hogy ez a túlélés záloga. Az antropológiai forradalom az embert mértéktelen jólététől, alávető hatalmától akarja megszabadítani, tehát különbözik a társadalmi forradalmak közkeletű elképzeléseitől, s ezért nem csoda, ha nincs tömegbázisa, ha rendkívül szétszórtan jelentkezik, és politikai szerveződése egyelőre körvonalazatlan. Ez a revolúció félbeszakítás lenne, lázadás a drámaian felgyorsult, az evolúciós világmagyarázat elvéből és gyakorlatából következő technokrata haladás ellen. "Kísérlet arra, hogy egy új, nem uralmi és nem kizsákmányoló viszonyt alakítsunk ki önmagunkkal és környezetünkkel szemben", szolidaritást vállalva a földön élő minden szegénnyel, szenvedővel, aki csak van vagy volt, a halottakkal is. Csak az ökológiai kérdés szociális dialektikáját szem előtt tartva kerülhetjük el, érvel Metz, hogy a túlélésért folytatott küzdelemben ne az elnyomottak rovására mentsük magunkat, majd azt kérdezi: "De hát hogyan és hol jöhet létre konkrétan az antropológiai forradalom és a vele együtt megcélzott politikai kultúra?"
    S mert ez volt (és van) az én kérdésem is, elolvastam a folyóiratból a többi Metz-szöveget, meg a róla szólókat és a hozzá kapcsolódókat, aztán a magyarul most megjelent Szenvedéstörténet és megváltástörténet című könyvét, hogy többet értsek és érezzek ebből az első pillanatban vonzó, a másodikban is megragadó, de belegondolva (számomra) egyre reménytelenebb és ellentmondásosabb jelentésekbe torpanó beszédből. Ebben persze elsősorban a teológia mint Istenbeszéd szakmai zártsága, a keresztény misztika lelkemtől idegen bizonyosságaira alapozó gondolkodás játszik szerepet - végső soron nem az én hullámhosszamon szól a prédikáció. Hogy akkor meg miért húzom mégis ide ezzel a jegyzettel? Mert érvelésének, többnyire kérdések sorozatában megfogalmazott, főleg az egyház elidegenedését elemző kritikáinak szelleme, szociális érzékenysége és három kategóriájának, az emlékezésnek, az elbeszélésnek és a szolidaritásnak rendszerbe állítása az általam vélt ellentmondásokkal, az Isten-hittel együtt is, vagy éppen úgy, paradox voltával: felhívóan hat.
    Vonzónak találom, hogy Metz öregségére is megőrizte forradalmiságát, bármilyen erőltetetten, és sokszor a maga által megfogalmazott tények ellenében szólnak is tézisei, publicisztikus általánosságai - reményei meg csupán az eszkatológiára hagyatkoznak, ami merőben más mese, s így persze a katasztrófával fenyegető környezetpusztításhoz sem kapcsolható. Egyáltalán: a bibliai apokaliptika, az idő végességének állítása és a modern társadalom apokalipszisének elemzései más nyelven szólnak, az ember hiába szeretne valamilyen közös, netán globális nevezőre jutni. Tartok tőle, hogy a keresztény antropológiai forradalom sem alkalmas erre, még szlogennek sem jó: az Istenbeszédet gyakorló teológus egyszerre próbál támadni és védekezni, hűnek maradni a hithez, ugyanakkor tudomásul venni a mai kor tényeit és ostorozni a modern fogyasztói társadalomba beágyazódó kereszténységet. A negyedszázada fogalmazott kritika élesen támadja a felvilágosodást, meghatározó mozzanatának tartva a privatizálódást, az emancipálódást a vallástól. A sommás elutasítás árnyalására egyetlen mondat jut, azzal a zárójeles megjegyzéssel, hogy a nyilvános és magánszféra megkülönböztetése egyébként kétségtelen érték, "minden humánus társadalom alapvető előfeltétele" - de ha így van, akkor ugyebár nem a felvilágosodás eszméjében, szükségességében, hanem megvalósulásában van a hiba.
    Talán olyan felvilágosodás, öntudatosodás, humanizálódás lett volna jó, gondolom elrévedve, a globális általánosságoktól kóvályogva, amely Istennel együtt halad és így őrzi meg, vele együtt alkalmazza a jó mértékét (mint Kant ajánlja), hogy a történet ne torpanjon a folyamatos apokalipszis borzalmaiba? Sajnos, ez abszurdnak tetszik, még kérdezni is, de nem állom meg, hogy le ne írjam, és mindjárt föl is fedjem, hogy Kant ábrándjától Thomas Mann Jákobjához hajlik képzeletem (2001. szeptember 11-éről szólva Kámán Balázs idézte a Ligetben), aki Józsefet siratva panaszolja, hogy "Isten és ember kiválasztották egykor egymást és szövetséget kötöttek, hogy igazán azzá legyen egyik a másikban, ami", és "Isten nem tartott lépést az emberrel a megszentelődésben, hanem visszamaradt, és még mindig szörnyeteg". S ezzel (ha irodalmi képzetekkel is) Isten létének bizonyítási lehetetlenségénél és az ember bizonyságra vágyó szomjúságánál vagyunk, s hogy miképpen egyeztethető össze Isten végtelen jósága és mindenhatósága a világtörténelem iszonyataival, hogy mit jelent az "Auschwitz utáni" teológia, és így tovább. Szorongatóan sötét terep, de számomra kínzó egyértelműséggel mutatja, hogy a szenvedés számokkal nem minősíthető, egy emberé vagy millióé ugyanúgy eltörli a mindenható jóság képzetét. S ettől az se ment meg, ha elfogadjuk, ahogy Metz mondja, a "teremtés égbekiáltó szenvedéstörténetét", "a teremtésben megjelenő ellentmondások miatt érzett fájdalom" valóságát, hiszen akkor a Talmud anekdotájához jutunk, mely szerint Isten huszonhatszor kísérelte meg a teremtést és huszonhatszor zúzta halálra művét, s amikor látta, hogy hiába, nem lesz jobb változat - a játSZÓtér költőjét idézve -: "hagyta hát legyen ?Hálváj sejámod!? kiáltott / ?Bízzunk benne, hogy működik!? és mű-ködöt / fútt az egészre fedje jótékony homály".
    A világ, az ember azóta is működik, a homály világosodik - ez nem vonható kétségbe. A lét létezik, az idő telik, van történet, mozgás, ismétlődés és változás, van beszéd. A technika bámulatosan és ijesztően növekedik, ma már képes az ember önmagát a Földdel együtt megsemmisíteni. Ez az eredmény magában kultúrtörténeti ténnyé minősíti a teodiceát, tarthatatlanná az isteni teremtés elvét, mesévé a vallást, ami nem jelenti azt, hogy az evolucionista keletkezés- és fejlődés-elmélet mindent tudna és egyes pragmatista irányzatai, például a transzhumanizmusnak nevezett, a transzcendenciát a technikában, a cyber-térben tételező irányzatok, az ember és a gép különbségét eliminálni remélő törekvések ne tűnnének rémálomnak, és ne volna sürgető a gondolkodó embernek szembefordulni a jelen torzulataival, feltenni azokat a kérdéseket is, amelyekre nem tud válaszolni, és kimondani azokat a vágyakat is, keresni legalább, amelyek a világosságra apellálnak, fény és meleg iránt tájékozódnak...
    De ezzel már én is prédikálok, tehát abba is hagyom. A globalitás amúgy is, eleve ijesztő az egyes ember számára, mert érzékileg fölfoghatatlan - a természet- és környezetvédelem, az ökológiai világszemlélet terjedését is nehezíti, hogy előbb kell értelmileg, az ismeret és a belátás révén bevésődnie, s csak aztán remélhető a spontán reflexió kialakulása, a megőrzésből adódó jóérzés, egy politikát és erkölcsöt közelítő kultúra - dehát hol van ez? Talán a Ligetben, óhajtom-sóhajtom itt a szeptemberi szám átkaroló jegyzetében (már Farkas Attila Márton gnosztikus színjátékok gyökerei közt kalauzoló, a "szellemi vezető" tájékozottságával elmélkedő esszéje után), szinte az összehajló írások közös nevezőjében, valamiféle vágyott transzcendenciában, de ez nem hatásosabb a mai realitások, kommunikációs viszonyok között, mint Metz szlogenje. S hogy konkrétan is jelezzem az értékrendet vesztett világ, azon belül a tudatipar természetét, idézek néhány stilárisan is jellegzetes motívumot a Lapkiadás folyóirat legutóbbi számából. Exkluzív interjújában például azt olvastam, hogy a tömeges testreszabás korszakát éljük, hogy reggelente másfél millió AB státuszú ember indul saját autóval dolgozni, és nem kap impulzust lapvásárlásra, hogy a Magyar Lapkiadók Egyesületének nagy kommunikációs zajban kell hallatnia a hangját, hogy 2005-ben a terjesztésre átadott 720 millió példány egymás mellé rakva négyezer kilométernyi lapkígyót adna, melynek értéke 110 milliárd forint... Nem számolom ki, hogy a kígyóban hány centivel, forinttal vesz részt a Liget, mert nem ez a mértéke, de tudom, hogy benne van, tudom (valamelyest), hol élek.
HORGAS BÉLA