Farkas Attila Márton
GNOSZTIKUS SZÍNJÁTÉK
(részlet)

A Tragédia távoli gyökerei

A világirodalom különös-különleges opusai létünk titkaival, illetve az emberiség nagy kérdéseivel foglalkozó mitikus alkotások: Dante Isteni Színjátéka, Goethe Faustja, Milton Elveszett Paradicsoma, vagy akár ezek egyik kései, formabontó származéka, Joyce Ulyssese, s persze a mi Madáchunk Tragédiája. Hajlamosak vagyunk többet vagy akár más minőséget tulajdonítani ezeknek a műveknek, mint amennyit maguk a szerzők a valóságban gondoltak. A miszticizmusra hajló elmét könnyedén magával ránthatja a gondolat, hogy alkotóik nem e világi művészek, nem szimpla tehetségek, még csak nem is zsenik, hanem jóval többek, beavatottak, titkos társaságok tagjai, okkult erőkkel kapcsolatba lépő látnokok. De lehetnek ők (korunk technikai kultúrájának megfelelően) emberi formát öltött idegenek is, vagy éppen a jövőből érkező időutazók. Műveikben tehát rejtett jelentéstöbblet van, mert ezek beavatási szövegek, kódolt titkos tanítások, megfejtésre váró próféciák. Az Isteni Színjátékról például egyesek azt tartják, hogy az voltaképp templomos beavatási szöveg. (Ennek igazságalapja, hogy Dante kétségtelenül rokonszenvezett a renddel, s ezért a pokolba rakta a szétverő francia királyokat.)
    Persze a titkokat kutató lelkesültségen nemigen lehet csodálkozni, még az oly bizarr, extrém megközelítéseken sem. Gondoljuk csak meg: melyik költő vagy író veszi magának a bátorságot, hogy a nevetségesség és/vagy az eleve kudarcra ítéltetés félelmével szembeszállva nekilásson ilyesfajta mű megírásának? Hogy alkotásaiban ne magánéletének válságairól és örömeiről, ne az adott ország, régió, nemzet vagy társadalmi réteg problémáiról, sorskérdéseiről, vagy éppen az aktuális hatalom dicsőségéről vagy dicstelenségéről - és az ehhez hasonló, végső soron a lét partikuláris, s így múlékony dolgairól - szóljon? Az ilyen szerző bizony nem lehet akárki. Főként, ha a mű sikerült és hatásos alkotásként az egyetemes irodalom értékes darabjai közé emelkedett.
    Ám tegyük félre az iróniát. Minden bennem munkáló szkepszis dacára is úgy vélem: az ilyesfajta ezoterizáló interpretációkban van valami, s e valami nem csupán a bennünk lakozó gyermek csodavárása. Azok a művek, amelyekhez a mi Tragédiánk is tartozik, ősi (sőt, mondhatjuk: a legősibb) irodalmi műfajból táplálkozik. Persze "egyszerű" szépírói termékek ezek, a világirodalom remekei, ugyanakkor olyan munkák, melyeknek legtávolabbi gyökerei az ősi mítoszokig és szent könyvekig vezethetők vissza, közvetlen előzményeik pedig (részben) a szimbólumokban beszélő, beavatottaknak szóló mágikus-ezoterikus irodalomban keresendők, s ezt a tényt soha nem szabad figyelmen kívül hagyni. Az ember tragédiája is ebből a műfajból nőtt szépirodalmi művé. A sémák és toposzok adottak voltak, s ezek révén valami átjött a távoli gyökerekből, bár a régi, titkos-szakrális jelentések zöme elveszett. A folyamat hasonló a görög drámaírók mítosz-földolgozásához, mikor elkezdték aktualizálni és átértelmezni a görögség ősi mítoszait, részben mégis megőrizve azokat. Aiszkhülosz Leláncolt Prométheusza például mítosz, szakrális alkotás, vagy "csak" irodalom? A helyes válasz vélhetően az, hogy mindkettő együtt és egyszerre, s határvonal nincs a két - végső soron mesterségesen megalkotott - kategória között. Mert miben különbözik Aiszkhülosz műve, mondjuk a Rámájanától vagy a Gilgames-eposztól? Talán csak abban, hogy ez utóbbiak kollektív alkotások, amit többen írtak évszázadokon keresztül. (Bár még ez sem biztos.) Ám ha ez volna a fő kritérium, mi a helyzet azokkal a művekkel, amelyekkel egyszerzős voltuk dacára mégis inkább a vallástudomány művelői, mint az irodalomtörténészek foglalkoznak? (Pl. Keresztes Szent János verseivel, vagy a szufi költők munkáival, hogy egyes irodalmi nívót elérő alkimista iratokról már ne is beszéljünk.) Olykor jól kitapintható az átmenet is. Amikor a mű létrejöttét még közvetlenül egy ezoterikus hagyomány inspirálja, minthogy szerzője ilyet akar írni, ám az már inkább önkifejezéssé lesz, személyes alkotás születik, s így a mű nem egy zárt közösség jelképekben megnyilvánuló szellemi kommunikációjának része, azaz nem tudásszerző, illetve beavatási műként funkcionál. A Bíró Béla által is idézett, ismeretlenségbe süllyedt Wilhelm Jordan-alkotás, a Demiurgos vélhetőleg ilyen átmenet reprezentánsa, minthogy olyan szabadkőműves opusról van szó, ami még "nem egészen" szépirodalom, de már nem is tradicionális okkult iromány.
    De ennél is továbbmehetünk. Dante, Goethe, Milton vagy éppen Madách írását még ilyen "ezoterikus alkotói szándék" hiányában is értelmezhetjük okkult irodalomként, gnosztikus, hermetikus, szabadkőműves, rózsakeresztes, keresztény-misztikus, templomos, stb. művekként. Megtehetjük, méghozzá anélkül - és ezzel nem Bíró Béla nyomozásának érdemeit szeretném kicsinyíteni, hiszen az magáért beszél -, hogy az adott mű szerzője életének esetleges rejtett oldalát, obskúrus dolgok iránti érdeklődését, avagy titkos kapcsolatait fölfednénk, sőt, akár erre kísérletet tennénk. Hogy miért? Mert ezek az alkotások akkor is ott rejtenék magukban az ősi szakrális elemeket, okkult elképzeléseket (végső soron, ha fragmentumaiban is, de magát a nyugati ezoterikus hagyományt), ha alkotójuknak esetleg semmi köze nem lett volna az adott mitológiához vagy tradícióhoz. Divatos megfogalmazással élve: egy nyelv önmagát (is) beszéli, a beszélő tudatos intenciói nélkül. Egy szimbólumnyelvre ez fokozottan igaz, minthogy komplex jelképei miatt egyfajta "virtuális elmeként" is kezelhető. Így tehát elsősorban maga a téma és a hozzátartozó elemek (sémák, toposzok, motívumok, stb.) azok, amelyek tovább éltetik, folyamatossá teszik az ezoterikus hagyományt, minthogy valamit mindig, mindenképpen átcsempésznek a rejtett szférából az adott műbe - akár a szerző tudta nélkül, sőt: akár akarata ellenére. A sémák és toposzok azok, amelyeknek rejtett jelentéstartalmai vannak, minthogy mintázataik és társításaik előhozhatják az eredeti (ősi) jelentéseket is. Így a Faust, vagy az Isteni Színjáték anélkül is értelmezhető "beavatási könyvként", szakrális iratként, okkult tudást közvetítő opusként, ha Goethe nem lett volna szabadkőműves, Dante pedig nem lett volna a templomosok szimpatizánsa, s ez minden bizonnyal érvényes a mi Tragédiánkra is. Az alábbiakban néhány olyan fontosabb klisét - ha úgy tetszik: ősképet - próbálok bemutatni, amelyek Az ember tragédiáját akkor is ezoterikus alkotássá varázsolnák, ha Madáchnak semminemű komolyabb ilyen érdeklődése nem lett volna. Más megfogalmazással: a Tragédiában áttételesen, tudattalanul, de tovább él az antik-reneszánsz hermetika és gnoszticizmus, sőt: a nagy gnosztikus művek közé sorolható.


A tudást hozó álom

Az első és egyben a legfontosabb klisé maga a bibliai színhely és a jósálom-motívum, minthogy a Tragédia gerincét egy álom adja, mely az emberiség ősatyjának megmutatja az emberiség jövőjét. De Madách művének gnosztikus értelmezése szempontjából fontos elem a bibliai történet specifikus (át)értelmezésének ténye is, így az végső soron egyfajta apokrif irat. (Egy távolabbi jövőben, vagy egy gyökeresen más kultúrában élő vallástörténész bizonyára így látná, ahogyan mi is differenciálatlanul egyként kezeljük a régmúlt idők és távoli kultúrák hasonló alkotásait.)
    A gnosztikus apokrifekben gyakran szerepelnek bibliai figurák - köztük természetesen maga Ádám. Ő, vagy más szereplője a Genezis könyvének - pl. Hénokh vagy Noé - álma a gnosztikus irodalom egyik kedvelt témája. A séma tehát: az ősatya hosszú, részletes álmot lát, mely álom apokaliptikus vízió, jobbára a jövővel foglalkozik, s mint ilyen próféciaként is értelmezhető. Ilyen az Ádám apokalipszise címen ismert gnosztikus irat is, melyben a hétszáz éves Ádám fiának, Széthnek nyilatkoztatja ki az emberiség történetét.
    A gnosztikus és hermetikus irodalom nagyobb, jelentősebb alkotásai tehát gyakorta az álom nyelvén szólnak, minthogy a főszereplő - s vele az iratban elmerülő beavatott, illetve beavatandó - álmodik, tudását (gnózisát) egyfajta sajátos éber álmodás révén szerzi meg, s persze e tudás maga is álomképek, víziók füzére. Ezek az alkotások a gnosztikusok világról, anyagról, a lélek e világi fogságáról és az emberi lényegről vallott tanainak mitikus-szimbolikus, parabolaszerű elbeszélései, melyek a képek segítségével érzékletessé és átélhetővé próbálták tenni a száraz és elvont gondolatokat. Ezzel persze a gnosztikus irodalom nem áll egyedül, hiszen az álom-motívum a legősibb beavatási könyvek sajátja. A tartalom, a mondanivaló szempontjából az események allegóriák, mégpedig az egyre magasabb beavatási fokozatba jutásnak, az egyre magasabb spirituális szférába lépésnek az allegóriái. E könyvek különböző fejezetei a beavatás különböző stációinak leírásai, s a beavatás is jobbára az álmodással azonos. A jelenetek, az elbeszélt történések látomások, melyeket azonban gazdagon átsző egy gondosan szerkesztett, éber, művi szimbolika is.
    Így lesz szétválaszthatatlan az álom és a valóság, az e világ és a túlvilág, a rejtett és a nyilvánvaló, a szimbólum és a szimbolizált, az aktuális és a potenciális - ahogyan a Tragédia vége is nyitott marad, mert nem tudni, álom volt e minden vagy valóság, hogy mindez csak lehetőség vagy predesztináció. A gnózis - illetve általában az ősi ezotéria - világába lépni annyi, mint álomban ébernek lenni, ébrenlétben pedig álmodni. Hogy miről van szó, jól példázza az európai alkímia, amely egyébként az antik gnoszticizmus és hermetika egyenes ági örököse. A tizenhatodik század végén élő alkimista, Heinrich Khunrath híres parabolikus képeskönyvében az egyik metszeten hatalmas termet látunk, a terem egyik sarkában a bibliai szövetségi sátor modellje előtt imádkozó alkimistával. Az előtérben az asztalon hangszerek, a kép jobb oldalán pedig lombikok és egyéb alkimista eszközök. Az egész kép az alkimista életét és munkáját summázó példázat, s a kor stílusának megfelelően a képen több rejtélyes latin nyelvű fölirat van elhelyezve. Így a terem bejárati ajtaja felett olvasható a jelmondat: "Álmodj éberen!" Vagyis az allegorikus kép jelentése: az alkímiai szimbólumok rejtett világába lépés az éber álmodás megvalósításának függvénye. Az alkímiai irodalomban is vannak ilyen esetek. Jodocus Greverus látomásában például egy ősz hajú öregemberrel találkozik, aki a Hesperidák kertjéből származó aranyalmákat, valamint mágikus port ad neki ajándékba. Az aranyalmák és a megszerzésüket elbeszélő történet alkímiai allegória, ám a látomás mégis valóságnak hat, így Greverus szövege jó példa az alkímiai látomásnak az álmot és a valóságot vegyítő rettenetes erejére:

Mikor ő (ti. a látomásban megjelenő öregember) kimondta e szavakat, azonmód el is tűnt szemem elől. Meghökkenten és kábultan álltam, s mikor hazaértem, az egész olybá tűnt számomra, mintha álomból ébredtem volna, s mert csaknem összeestem a hosszú utazástól, és fáradt voltam a munkától is, bezuhantam az ágyamba, s igazán úgy hihettem volna, hogy mindez csupán egy álom volt, ha nem lettek volna nálam az aranyalmák, és a por a kezemben, és emellett minden hozzám intézett szó oly élesen belém vésődve. Ámde bárhogyan is legyen, akár tényleg ott voltam a kertben akkor, vagy csupán egy látomásban kerültem oda, avagy azt egy álomban láttam, legyen áldott annak neve mindörökké, aki jónak látta, hogy kinyilatkoztassa számomra a természet oly tiszteletet parancsoló misztériumát, és aki nem sajnálta, hogy megajándékozzon engem, nyomorult bűnöst.

    Az alkimista ébren végzett vegyészkedése így szimbolikus cselekvéssé
- pontosabban: képi szimbólumokkal való operációvá - s ezáltal éber álommá lesz, a megjelenítő tényleges álom pedig szimbólumokban megjelenő valóságos alkímiai munkává. Ez az alkímiai processzus kettős vonulata: a vegyészkedésben történik meg az első, a külsődleges átalakulás, ebben végeztetik el a művelet, de az álom az, amely ezt értelmezi, és mélyebb lényegét elmagyarázza. És az álomvilág jelenti azt a teret is, amelyben a belső átalakulás, vagyis a művelet végzőjének transzformációja végbemegy. Sőt, az álom hol implicit, hol explicit módon, de a munka folytatásához szükséges további instrukciókat is megadja. Így az alkímiai munka egésze a nappal és éjszaka, az ébrenlét és az álom váltakozásának egységes folyamatára épül. Az ilyesfajta látomások tehát mindenkor kettős természetűek, miként a Tragédia Ádámjáé: realisztikus élmények, minthogy az álom valósággá szilárdul, ám egyúttal allegóriák, illetve általános-szimbolikus jelentésű tanmesék is.