"LÉGJAVÍTÓ ZÖLD LIGETBEN"
- Pesti Lászlóval
(részlet)

A Liget új sorozatában olyan embereket mutatunk be, akik Budapest zöldfelületeinek gondozásában fontos szerepet játszottak. A címet a Kerti Gazdaság 1861-es számából, Machik Józseftől kölcsönöztük, hogy zöld ligetünkben sétára csábítsuk az olvasót - lég- és hangulatjavításra.

1954-ben segédmunkásként kezdtem dolgozni a Budapesti Parkfenntartó Vállalatnál, ahogy a Főkert egyik részét akkor nevezték. Az első munkanapomon, mínusz 10 fokos hidegben a Köztársaság teret szórtuk fel homokkal síkosságmentesítés céljából. Röviddel ezután egy hónapig a lőrinci sóderbányában dolgoztam. Akkoriban a nem szilárd burkolatú utakat bányakaviccsal hintették fel. Kézi erővel rostáltuk az anyagot, teherautók szállították szét a parkokba, utakra, terekre. Ezt követően kerültem a Múzeumkertbe néhány évre, és ez igen tanulságos volt, mert ott még a háború előtti, a 20-as, 30-as évekre jellemző parkfenntartási állapotok maradtak meg, például az Ágacska típusú padok, amiket később cseréltek le reklámhordozó padokkal.
    A Múzeumkertben együtt dolgozhattam Procs Pállal, aki 38 éven át a Margit-szigeten kertészkedett. Az első és második világháború között a Margit-sziget kertészeti szempontból rendkívül igényes terület volt. Pali bácsi sokat mesélt az ott végzett különféle munkákról, amelyeket ma már a szakirodalom sem említ, mert mind kézitevékenységek voltak. Az ő irányítása alatt magam is elsajátíthattam ezeket a rendkívül precíz szakmai fogásokat. A fűmag előkészítésekor például fel kellett ásnunk a területet, aztán letapostuk, majd háromszor gereblyéztük. A harmadik gereblyézést Pali bácsi a szerszám sima fokával végezte, így a terület tükörsimaságú lett. Ezt követte a fűmag bedolgozása, és ezután már nem szabadott a területre rálépni, a gereblye ütésnyoma pedig a két centimétert nem haladhatta meg. Pali bácsi még arra is figyelt, hogy a tömörítésnél, ami két taposódeszka segítségével, lábi erővel történt, a deszkák kicsit a haladás irányába dőljenek, hogy a két-három milliméteres vonal, amit a deszka a földön hagy, ne látszódjon. Mindezt roppant finom permetezés követte, a víz nem állhatott meg a területen, hanem esőszerűen, erősen porlasztva kellett öntözni.
    Egyszer a Keleti pályaudvarnál egy virágágyat alakítottunk át, a kör alakú ágyból más formát készítettünk. Pali bácsival ketten dolgoztunk, helyben felszedtük a gyeptéglát, és azonnal le is raktuk. Gyeptéglázáshoz való, hűvös, borongós októberi nap volt. Alig készültünk el, megérkezett az igen szigorú ellenőr, hogy megvizsgálja, van-e valami hiba a munkában. Eleinte csak nézelődött, majd pár perc keresgélés után megkérdezte, hol gyeptégláztunk, mert nem lehetett megkülönböztetni az eredeti területtől.
    Nyugdíjazása után Pali bácsi néhány évig mint parképítő munkavezető dolgozott. Abban az időben fontos volt a norma teljesítése, a kubikusok tehát igyekeztek megszépíteni az elvégzett munka mennyiségét. Ennek megvoltak a maga hagyományai, amit Pali bácsi ismert, más meg nem. Például manipuláltak a babákkal ("babá"-nak nevezik a földterület megmozgatásánál egyben maradó földoszlopokat, amelyekhez nem nyúlnak, így segítségükkel ki lehet számítani, mennyi földet ástak ki, vagy mennyivel töltötték fel a területet): hogy kevesebb földet kelljen megmozgatni, levettek belőlük, így a gyepszint úgy 30 centivel alacsonyabb lett, vagy alájuk töltöttek. Gyakran előfordult, hogy a siettetett átadásoknál cserepestől ültették el a növényeket, így azok később nem nőttek. Leleményes "szépítő" eljárás volt az is, hogy az ásóval felvett földet nem fordították vissza a közvetlen közelbe, hanem mintegy fél négyzetméternyi területen szétterítették, ezért a terület azt a látszatot keltette, hogy fel van ásva, hiszen friss föld volt a tetején. Ha a kubikusok kiugró eredményekről számoltak be, hogy 130 vagy 140 százalékra teljesítették a normát, a hivatalban rögtön tudták, hogy ez nem lehetséges, mert ember annyit dolgozni nem tud. Ilyenkor kiküldték Pali bácsit, és amikor a kubikusok messziről meglátták, már legyintettek, hogy "elvéreztünk, itt a Pali bácsi"!
    Télen nem volt elegendő munka a Múzeumkertben, ilyenkor más területekre "kölcsönadtak" minket, például a Tisztviselő-telepre, Csepelre. A fák koronáját igazítottuk vagy gallyaztunk. Abban az időben gépesítésről még szó sem volt, a létrát a vállunkra véve mentünk az utcákon, és ahol szükséges volt, elvégeztük a munkákat. A magasabb fákhoz Mátrai létrát kaptunk; két hatalmas, küllős kereke volt, három részből állt, amit egy csörlőrendszer segítségével lehetett kinyújtani 14 m magasságig. Annak idején ezt a létrát hárman toltuk végig az Üllői úton. Éjjel az Elektromos Művek telepén tartottuk, mert ott volt hely, így amikor befejeztük a munkát, oda kellett visszavonszolni. Pár napig a Városmajorban is dolgoztam, ahol akkor még megvolt a kis termesztőtelep néhány üvegágyi ablakkal, működött a faiskola - onnan is hoztunk növényeket a Népligetbe. Akkoriban még nagyobb volt a kapcsolat, az összeköttetés a vállalat egyes üzemegységei között. Ahol ma az FTC 2. gyakorlópályája van, eredetileg faiskola volt, mert a 19. században, a Népliget alapításakor, igen leleményesen, úgy gondolkoztak, a helyszínen először faiskolát létesítenek, és az ott nevelt fákat ültetik ki a parkba, meg máshová a városban, ahol szükség volt rá.