|
|
Levendel Júlia
HOLTAK VÖLGYE
A temetésen készült amatőrfelvételek között vagy tucatnyin látható, még
vállig érő, dús hajjal, orosz nyakú ingben. Az egyetemi KISZ-bizottsági
meghallgatáson tagadta, hogy ott volt; nem ismertem Némedit, az
özvegyét és a fiát sem... mért mentem volna el a temetésre?... nem,
egyiküket sem ismertem; harminc évvel később írt memoárjában viszont
egész fejezetet szentel "a botrányos temetés"-nek, s jóllehet nem
állítja, hogy ott volt - az ellenkezőjét sem -, a saját megrendüléséről
vagy az özvegy "páratlan, csak a görög tragédiákból ismert
hősiességéről" - a könyv fülszövege szerint - "kort dokumentáló
vallomás"-t közöl. A sejtelmesnek tetsző Üreges múltunk
című emlékezés második kiadása előtt a rádióban tíz részes, enyhén
dramatizált változat készült a műből, később a Kamrában is ezt adta
elő-olvasta fel a négy nagyszerű színész. Péli Tibor az első sor
közepén ült; tudta, hogy majd meg kell fordulnia, finom meghajlással
fogadni a közönségsikert, de hogy a bemutatót születésnapi köszöntéssel
egészíti ki a színház vezetősége, ez látszólag egész váratlanul érte.
Nem volt kerek évfordulója, s úgy emlékezett, senkinek, semmiféle
nyilatkozatában nem említette a különös egybeesést, hogy az előadás
éppen a születésnapján lesz. Őszinte meglepődésétől lett igazán
ünnepélyes, valósággal mámoros az esemény. A színházi virágcsokrot a
tapsoló-hujjogó közönség soraiból egyszer csak előkerülő miniszter
magánajándéka követte. Péli neki évekig kollégája volt, és talán
mondhatja - "mondhatom, Tibor?", mosolygott a rémületesen ostoba arcú
és hirtelen megöregedett emberre -, "ugye, barátodnak mondhatom
magam?"; a hatvannégy esztendős, amúgy is nehézkes mozgású, kövér Péli
összetört a rázúduló szeretettől. Kelt tészta-arca megnyúlt, kibuggyanó
könnyét is hagyta, megmutatta a kameráknak, a szaporán villanó
fényképezőgépeknek - mindenki úgy gondolta ott a színházban, hogy ha
lesz, az utókornak is.
Elképzelhető, hogy akadt, aki ízléstelenül
soknak érezte a ceremóniát, s berzenkedett mindenfajta
indulat-felkorbácsolástól, s bizonyára eljöttek olyanok is, akik
társaságban pojácának nevezték és kéjesen szapulták a minisztert, de a
jelenlévő száz vagy százhúsz ember közül mintha egy se mentesült volna
az általános lelkesültségtől, ami felduzzasztva egyszer csak
kíméletlenséggé, sőt brutalitássá fajult. Feláldozták Pélit anélkül,
hogy bárki megértette, megsejtette volna: ez rituális áldozat is. Senki
se szánta.
Hogy megérdemelte? Hajnal Márton - réges-régen
tudja magáról - ha akarna, se csiholhatna sok kárörömöt és bosszút; meg
hát mi az, hogy "megérdemelte"? A pantokrátor-póz sem rokonszenvesebb,
mint az ünnepelt besúgóé. Szegény Péli, végül csak visszaereszkedett a
székébe, lehajtotta a fejét, mintha a lábához tett virágcsokrot nézné,
görnyedten, behúzott nyakkal ült, a szeme alja puffadt-lila, tokája a
csokornyakkendőjére lóg, ritkás, vállig érő haja ragacsosnak tetszik -
és a kamerák pillanatra sem eresztik. Egy kamikáze földi maradványait
sem filmezhetnék könyörtelenebbül.
Jó évtizeddel ezelőtt Péli volt az első - hiába
is pályáztak aztán oly sokan erre az úttörő rangra -, aki az Élet és
Irodalomban két kolumnás vallomásban leplezte le a maga ügynökmúltját.
Az addig alig ismert és becsült történész egyszeriben a toplisták élére
került: a legtöbb vitát provokáló, a legtöbb interjút adó, a legtöbbet
fényképezett, páratlanul bátor társadalomtudós, akit - lám - sokfélére
kényszeríthetett a régi hatalom; bizony, megkeserítették az életét,
eltorlaszolták előtte a pályát, az ügynök-lét belerondított a családi
életébe, feszélyezte a barátságban, mégis, a szívéig nem hatolhattak.
Az első újságcikkben még nincs szó szívbéli tisztaságról, de hamar
megjelent és rögvest meg is tapadt a kifejezés - érzelgős-révült
társaival együtt -, és aztán jól lehetett követni, ahogy évről évre,
majd hónapról hónapra vastagabb vallás-kelmébe burkolózott Péli, hogy
az Üreges múltunk
minden fejezete zsoltáros dicsérettel végződjék - a lélekmélyi, rejve
őrzött tisztaság és a világteremtő jóságának dicséretével. A sajtó
nemcsak tudósított arról, hogy melyik templomba jár, és ki a
lelkiatyja, de többször fényképsor is megörökítette, ahogy imádkozik.
Egyébként a legolcsóbb bulvárlapok is gyorsan alkalmazkodtak: erotikus
kalandok híján Péli megvilágosodásairól, a klinikai halál állapotához
hasonló lélekutazásáról közöltek riportot.
Tagadhatatlan, hogy minél népszerűbb lett,
annál gyakrabban láttak napvilágot áskálódások, epés firtatások,
irigység keltette gúnyiratok. Már a médiavihart keltő önleleplezéskor
is sokan tudni vélték, hogy napokon belül amúgy is nyilvánosságra
hozták volna a nevét, ő csak ügyesen elébe ment, csavarintott egyet a
történeten - mindenesetre Péli az első támadásoktól megrémült, alig
lehetett megakadályozni, hogy válaszoljon és magyarázkodjon; alig
hitte, hogy minden róla szóló cikk - a leggonoszabb is - majd növeli
népszerűségét. Az Üreges múltunk
eladott példányszáma mégiscsak meggyőzte, a félelme lassan szelídült, a
televízió kulturális ajánlóműsorában már dohogott, hogy milyen
tájékozatlanul bírálják őt, mennyire alaptalan például a pletyka, hogy
a Körút Rt. főrészvényese, Némedi Kristóf menedzseli; dehogy menedzseli
- vagy ahogyan még durvábban írják: futtatja! -, nem futballista vagy
popsztár ő, s különben is: a bulvárlapok többsége, a Blikktől a Színes
Mai Lapig, nem is a Körút Rt. tulajdona, márpedig ezek az újságok is -
hangsúlyozza: a Körúttól, és mindenféle anyagi haszontól igazán
függetlenül - foglalkoztak a műveivel és a nagyon jellemző
élettényeivel. "Szomorú, hogy nálunk senki és semmi nem kerülheti el a
rosszindulatú megszólást. Miért nem lehet elhinni és elfogadni, hogy
azért adok interjút a bulvárlapoknak, és azért vállalom a televíziós
szereplést, hogy minél több embert megszólíthassak?! Én meggyőződéses
demokrata vagyok, és emberszerető." Szomorúan bólogatott a kamerának.
Aki valaha látta a Némedi-temetésen készült fotókat - "itt... ez a
hosszú hajú fiú... orosz nyakú ingben... nem rokonszenves, de értelmes
arc... ő az... biztosan ő" -, és gyanútlanul követte a mégiscsak erős
kételyeket vagy akár olyan megütközést keltő azonosítást, amikor a
hamisítást a legártatlanabbak is képesek feltételezni - nos, a képeken
gyakran fél-takarásban látható fiatalember és a televízióban nyilatkozó
Péli összevetésekor mély sóhajjal és ugyanakkor fapofás nyegleséggel
mondhatja - egyébként mi mást mondana? -, hogy a legnagyobb hamisítást
az idő végezte. Az idő cselezése, gonosz csereberéje, hogy ilyen lett -
"miért, talán ugyanaz? lehet?... elképzelhető egyáltalán, hogy
ugyanaz?" -; bár Péli külső-belső átalakulásán nem illik csodálkozni -
"ennyi meghurcolás és kín után... amit ő átélt!... persze, a lelki
gyötrelem néha a testi megpróbáltatásoknál is inkább megviseli az
embert... milyen is lehetne? üde és habos talán?!"
Az a televíziós műsorvezető még csak
kérdésekkel sem zavarta. Péli arca betöltötte a képernyőt, míg
vallomást tett - "Némedi Kristóffal mi egykorúak vagyunk, és mindig is
jól megértettük egymást, kölcsönös és hézagtalan bizalom kötött össze
bennünket... ezt a köteléket jól éreztük még akkor is, ha sok időre
más-másfelé sodort minket az élet... és akkor is... igen, kimondom...
most már elérkezett az idő, hogy elmondjam, bár nem szeretnék
kérkedni... de a hitelesség mindennél drágább... el kell tehát mondjam
már csak azért is, hogy elejét vegyem az ilyen-olyan találgatásoknak
és... igen... a rágalmaknak is... nos, annak idején... Némedi Kristóf
édesapjának temetésén... azon az ugyancsak történelmi szertartáson én
természetesen ott voltam, de a barátom védelmében ezt mindenféle
kihallgatáson letagadtam... és büszke vagyok, hogy volt erőm és
bátorságom következetesen tagadni" -, az adás elején még néhány
másodpercig láthatók voltak együtt: a fiatal, szőke műsorvezetőnő
fényes-szürke nadrágkosztümben és piros blúzban meg a csokornyakkendős,
puffadt arcú, a koránál jóval öregebbnek látszó férfi. Amíg az írónak
titulált Péli beszélt, a bevágott dokumentumok - fényképek, könyvek,
ügyiratok - között egyszer felvillant a műsorvezető profilja is; az
operatőr gonoszul éppen akkor kapta el, amikor a saját körmét mustrálta.
"Mindenki tudja, hogy egy média-nagyüzemben
hogy mennek a dolgok. Péli nem nekem, hanem a nézőknek nyilatkozott" -
mondta később, amikor a Népszabadság és a Magyar Nemzet is beszámolt a
legújabb Péli-szereplésről - lényegében hasonlóan, még a cikkek címe is
mintha szándékosan rímelne: "Gazdagodott a Péli-dosszié", jelentette a
Népszabadság szombati kulturális melléklete, s ugyanazon a napon a
Magyar Nemzet vezető hírei között lehetett olvasni: "A Péli-doszié
meglepetései". Az előbbit a lap rovatvezetője írta, és valóságos
kérdés-zuhataggal indított. Hogyha Péli ügynök volt, miért hallgatták
ki, hogyan készülhetett KISZ-bizottsági jegyzőkönyv, hogy mit számít,
ki volt azon a temetésen, hisz semmi sem előre eltervezetten történt
ott (az özvegy meglátta a sírgödör közelében Némedi egykori barátját,
illegalitásbeli elvtársát, aki a párt Politikai Bizottságának tagja
volt, mikor Némedi még - a hatvanas évek elején is - mint ?56-os
elítélt a váci fegyházban ült. Az asszony fellökte az arca elé
eresztett fekete fátyolkát, kihúzta magát, hogy két oldalán a fia és az
öccse ösztönösen és egyszerre hátrébb hajolt, ujjal mutatott az
árulónak tudott funkcionáriusra és az utolsó, sír melletti,
legbensőségesebb gyászbeszéddel mit sem törődve ordította: takarodjon!
A kiutasított - kezében fehér és piros kardvirágcsokor -
kecskeugrálással menekült. A gyászolók egytől egyig néztek utána, sokan
próbáltak közelebb kerülni, alkalmasabb helyet találni a jelenet
megfigyelésére. Az özvegy, bizonyára öntudatlanul is, színházi érzéke
szerint ismételte: takarodjon! Istennő hangjára és istennő
termetére-pózára emlékezett mindenki), de az újságíró a saját, nagyon
is logikus kérdéseit megválaszolatlanul hagyta, lírába futtatta: hogy
az egymásnak ellentmondó, de kétségtelenül hiteles emlékezések
óvatosságra intenek, hogy nem szabad kapkodva és indulatosan ítélkezni
a történelemről, hogy a körülmények és a szempontok szövevényes
gazdagsága... és így tovább.
A trombitát fújó, körbe-körbe forgó, szárnyas
angyal orra már akkor öszszeszűkült a haragtól. Magas, szép homlokán
redők jelentek meg, és hosszú nyakán látszott, ahogy pulzál az ütőér.
Némedi Kristóf, ez a szűk szemű, lassú beszédű,
mindig józan és derűs vállalkozó egy exkluzív televíziós interjúban
elszántan Péli védelmére kelt -
"ó, rettentő nagy bátorság őt támadni, kikezdeni a szavahihetőségét!...
ami különben senkinek sem sikerül... én pontosan tudom, mit
kockáztatott annak idején Péli... S ha ő ironikusan besúgónak mondja
magát... ügynöknek... ahogyan ma divatos... könyörgöm! Nehogy már
valaki szó szerint értse! Tessék elolvasni az írásait! Tessék nyomozni
a Történeti Hivatal anyagai közt!... Megmondom őszintén, én ezt
megtettem... nem Péli miatt, legelőbb is meg akartam ismerni az apám
minden tettét... mindent... amiről sejtelmem sem volt, vagy amire nem
emlékszem... és csak ajánlani tudom a várható kalandot mindenkinek. A
szembesülés nem feltétlenül kellemes, de tanulságos. Az eredmény pedig
többek között az, hogy már nincs olyan fénykép, amiről nem
feltételezem, hogy hamisítás... nincs olyan levél, vallomás, jelentés,
jegyzőkönyv... számomra semmiféle tárgyi bizonyíték nem létezik...
legalábbis a hagyományos értelemben nem. Minden hamisítható. Tessék ezt
tudomásul venni! és ezek szerint ítélkezni... én óvatosságot ajánlok,
és ítélet helyett megértést, sőt megbocsátást... igaz, én életpárti
vagyok, olyannyira, hogy ezt szívesen megismétlem: igen, én minden
körülmények között életpárti vagyok."
Némedi elkísérte Pélit Washingtonba a
Becsület-díj átvételére, és hazaérkezésük után - immár nyíltan a Körút
Kft. vezetőjeként - nagyszabású fogadást adott az akkor
felújított-átépített Angelika szállóban. A Pilis tövében, a
tizenkilencedik század elején épült Andrássy-kúriát az államosítás után
nyomban pártüdülővé, valójában vadászházzá alakították. A hatvanas évek
derekán két szintet húztak a főépületre és csúcsos tetejű pavilonokkal
övezték - helikopterről kivehető volt az építész elgondolása: a
pavilonok egy ötágú csillag csúcsaiba épültek, az összekötő utakat
vöröses sóderrel szórták fel és gondosan nyírt sövénnyel szegélyezték.
Állítólag itt szállt meg budapesti látogatása során Brezsnyev és
Ulbricht, majd a Gorbacsov-házaspár is, és ez volt Kádár kedvenc
vadászháza, ide télen-nyáron, akár egy rövid hétvégére is
kiruccanhatott. Némedi Kristóf szerint az apja nemcsak az ?56 előtti
két esztendőben vadászott itt Kádárral, hanem ?63-as szabadulása után
is; "akkor kocsit küldetett érte, és pazarul megvendégelte... de nem
minden bonyodalom nélkül történt. Anyám ugyanis cselvetésre
gyanakodott, emlékszem, még a szerencsétlen sofőrrel is kiabált, hogy
nem engedi el a férjét, valahogy aztán beszélt Kádárral, és
megnyugodott... azt hiszem, az öreg egyébként őt is meg engem is
hívott, de tény, hogy apám egyedül ment, és másnap minden baj nélkül
hazahozták".
Sokáig, egy évtizednél is tovább lakatlanul -
de szigorú őrizet mellett - pusztult az egész komplexum, a hatalmas
park, nagy nehezen sikerült csak privatizálni; a magyar származású
holland tulajdonos viszont fél esztendő alatt restauráltatta, s már a
munkák megkezdése előtt kiadta rendezvények, különleges tanácskozások
színhelyének.
A fogadáson Némedi csak sztárokat léptetett
föl, több Kossuth-díjas zene- meg táncművészt, olyan hajcihővel, mintha
nem is Péli lenne a főszereplő. Kora délután a saját autójával
érkezett, tréfálkozva ellenőrizte az előkészületeket, és kétszemélyes
uzsonnát rendelt a legyezős szalonba. A felszolgált süteményekkel és
italokkal együtt kísérték hozzá Kozák Zsombort, akivel előzetesen csak
annyit közölt: négyszemközti beszélgetésükön nagyszabású ajánlattal fog
előállni, s olyannyira bízik a fiatalemberben, hogy kéri, szíveskedjen
mindjárt a fogadáshoz illő alkalmi öltözékben jönni. A huszonnyolc
esztendős Kozák első novelláskötete szokatlan visszhangot keltett: a
bőséges recenziók mellett Bródy-díjat kapott, a Szépirodalmi Figyelő
megkülönböztetetten méltányolta, azonnal tagja lett az írószövetségnek,
és két filmforgatókönyvre szerződött.
Némedi az ablakhoz hívta a fiút; "gyönyörű a
kilátás... innen a legszebb, de ősszel biztosan még gyönyörűbb...
amikor körben már megszínesednek a hegyek... majd megnézzük együtt.
Ebből az ablakból..." Kozák mohón figyelte a másfél fejjel alacsonyabb,
idős embert, érezte, hogy vontatottan és csendesen kiejtett szavaiban,
meg alig-alig mutatkozó mimikájában neki meg kell találni a rejtett,
mélyebb jelentéseket, s hogy a vállalkozó keményen vizsgáztatja: milyen
érzékenyen és gyorsan kapcsol. Némedi két percnél is tovább hallgatott,
rezzenéstelenül, mintha vendégét feledve csakis a pilisi táj múltakat
is felkavaró varázsába veszett volna, s amikor megszólalt, inkább az
orra alá, magának, a megjegyzést elúsztatva dörmögte: "Holtak völgye",
amire Kozák vadászkutya fürgeséggel csapott le: "tetszik... jó cím...
nagyon jó... meglesz!" A tapasztalt, állítólag minden hájjal megkent
Némedi hökkenten fordult a fiú felé, szűk szemrését még keskenyebbre
húzta, felfelé kellett néznie, és egy pillanatig eldönthetetlen volt,
hogy a reméltnél is jobb képességűnek látja Kozákot, aki - lám - fél
szóból, egy utalásból is megérti őt, vagy megdöbbent a neki
tulajdonított címötlet hallatán, mert addig fel sem sejlett, hogy a fél
esztendő múlva megjelenő, a korábbi sikereket lepipáló, ?56 félszázados
évfordulójára készült művek közül kiemelkedő Péli-könyvnek, amit
megadott motívumok alapján Kozák ír meg, ez lehet a címe. Az elismerés
persze így is, úgy is megvolt. Kozák ragyogott; "azt hiszem, nem
ismered Pélit... engedelmeddel most sem mutatlak be... megérted?...
szeretnék elkerülni mindenféle érzékenykedést... a vacsorát az ő
tiszteletére adom, mellettem fog ülni, és te... te a fiatal írók
képviselője vagy... írószövetségi delegált, és amiről beszéltünk,
kettőnk ügye, a legszigorúbban kettőnké. Eljön az idő, ebben biztos
vagyok... és nem is sokára... amikor beszivárogtatjuk a köztudatba
szereped... közreműködésed tényét... most azonban türelmeden és
alázatodon múlik minden... örülök, ha megérted, hogy Pélit segíteni
önmagában is rang... örülök, hogy téged választottalak".
Némedi pohárköszöntője közben Péli a pezsgővel
töltött talpas poharat fogta. Remegett a keze és hályogos szeméből
könny szivárgott. Tokája talán még súlyosabban és petyhüdtebben lógott
a csokornyakkendőre; "Tibor, mi mindannyian büszkék vagyunk a
barátságodra, kérünk, dicsőséged csúcsára kaptatva sohase feledkezz meg
rólunk, s mindazokról a tisztelőidről, akik
- hiába hát - nem férnének el ebben az épületben, még a parkban se".
Lehajolt Pélihez koccintani, megölelni, mert az ünnepelt meg se próbált
felemelkedni. A patkó alakban ülő, tapsoló, hujjogató népes társaságra
se ügyelt. Mohón kortyolt a pezsgőből, de annyira reszketett a keze,
hogy leöntötte az ingét. A legközelebb álló pincér damasztszalvétával
sietett segítségére - alig észrevehetően, gyöngéden megtörölte az állát
is. Senki se súgta a szomszédjának, hogy "látszik, beteg szegény", de
még a távolabb ülők is ezt mondták magukban. A sok belső mondás
valahogy mégiscsak összetapadt, a ragacsot meg átszelték az egymást
keresztező tekintetek: Kozák egy pillanatra Pélire nézett, Némedi
ugyanakkor Kozákra.
A mennyezet közepéről lelógó, hatalmas, egyedi
tervezésű, ovális csillár - talán légkondicionáló is egyben - saját
tengelye körül forgott, oldalsó tejüvegén mintha hason lebegne-úszna a
trombitát fújó, szárnyas angyal.
A motor finom zúgása, a hosszú nyakú, magas homlokú angyal fájdalmas
nyújtózása alig hangosabb, mint odakint, a kovácsoltvas kapu mellé
ültetett, éppen azon a reggelen kipattant aranyeső alkonyati
összehúzódása.
Hajnal Márton persze nem vett részt a fogadáson
- más fogadásra se ment, soha, sehová -, gyötrelmes volt már az is,
hogy el kellett képzelnie, apróra látni, hallani, tanúskodni magában
mindarról, ami ott megtörtént, és tudta: így történt meg.
|