←Vissza

 
 
 
 
 
 

Levendel Júlia
HOLTAK VÖLGYE

A temetésen készült amatőrfelvételek között vagy tucatnyin látható, még vállig érő, dús hajjal, orosz nyakú ingben. Az egyetemi KISZ-bizottsági meghallgatáson tagadta, hogy ott volt; nem ismertem Némedit, az özvegyét és a fiát sem... mért mentem volna el a temetésre?... nem, egyiküket sem ismertem; harminc évvel később írt memoárjában viszont egész fejezetet szentel "a botrányos temetés"-nek, s jóllehet nem állítja, hogy ott volt - az ellenkezőjét sem -, a saját megrendüléséről vagy az özvegy "páratlan, csak a görög tragédiákból ismert hősiességéről" - a könyv fülszövege szerint - "kort dokumentáló vallomás"-t közöl. A sejtelmesnek tetsző Üreges múltunk című emlékezés második kiadása előtt a rádióban tíz részes, enyhén dramatizált változat készült a műből, később a Kamrában is ezt adta elő-olvasta fel a négy nagyszerű színész. Péli Tibor az első sor közepén ült; tudta, hogy majd meg kell fordulnia, finom meghajlással fogadni a közönségsikert, de hogy a bemutatót születésnapi köszöntéssel egészíti ki a színház vezetősége, ez látszólag egész váratlanul érte. Nem volt kerek évfordulója, s úgy emlékezett, senkinek, semmiféle nyilatkozatában nem említette a különös egybeesést, hogy az előadás éppen a születésnapján lesz. Őszinte meglepődésétől lett igazán ünnepélyes, valósággal mámoros az esemény. A színházi virágcsokrot a tapsoló-hujjogó közönség soraiból egyszer csak előkerülő miniszter magánajándéka követte. Péli neki évekig kollégája volt, és talán mondhatja - "mondhatom, Tibor?", mosolygott a rémületesen ostoba arcú és hirtelen megöregedett emberre -, "ugye, barátodnak mondhatom magam?"; a hatvannégy esztendős, amúgy is nehézkes mozgású, kövér Péli összetört a rázúduló szeretettől. Kelt tészta-arca megnyúlt, kibuggyanó könnyét is hagyta, megmutatta a kameráknak, a szaporán villanó fényképezőgépeknek - mindenki úgy gondolta ott a színházban, hogy ha lesz, az utókornak is.
    Elképzelhető, hogy akadt, aki ízléstelenül soknak érezte a ceremóniát, s berzenkedett mindenfajta indulat-felkorbácsolástól, s bizonyára eljöttek olyanok is, akik társaságban pojácának nevezték és kéjesen szapulták a minisztert, de a jelenlévő száz vagy százhúsz ember közül mintha egy se mentesült volna az általános lelkesültségtől, ami felduzzasztva egyszer csak kíméletlenséggé, sőt brutalitássá fajult. Feláldozták Pélit anélkül, hogy bárki megértette, megsejtette volna: ez rituális áldozat is. Senki se szánta.
    Hogy megérdemelte? Hajnal Márton - réges-régen tudja magáról - ha akarna, se csiholhatna sok kárörömöt és bosszút; meg hát mi az, hogy "megérdemelte"? A pantokrátor-póz sem rokonszenvesebb, mint az ünnepelt besúgóé. Szegény Péli, végül csak visszaereszkedett a székébe, lehajtotta a fejét, mintha a lábához tett virágcsokrot nézné, görnyedten, behúzott nyakkal ült, a szeme alja puffadt-lila, tokája a csokornyakkendőjére lóg, ritkás, vállig érő haja ragacsosnak tetszik - és a kamerák pillanatra sem eresztik. Egy kamikáze földi maradványait sem filmezhetnék könyörtelenebbül.
    Jó évtizeddel ezelőtt Péli volt az első - hiába is pályáztak aztán oly sokan erre az úttörő rangra -, aki az Élet és Irodalomban két kolumnás vallomásban leplezte le a maga ügynökmúltját. Az addig alig ismert és becsült történész egyszeriben a toplisták élére került: a legtöbb vitát provokáló, a legtöbb interjút adó, a legtöbbet fényképezett, páratlanul bátor társadalomtudós, akit - lám - sokfélére kényszeríthetett a régi hatalom; bizony, megkeserítették az életét, eltorlaszolták előtte a pályát, az ügynök-lét belerondított a családi életébe, feszélyezte a barátságban, mégis, a szívéig nem hatolhattak. Az első újságcikkben még nincs szó szívbéli tisztaságról, de hamar megjelent és rögvest meg is tapadt a kifejezés - érzelgős-révült társaival együtt -, és aztán jól lehetett követni, ahogy évről évre, majd hónapról hónapra vastagabb vallás-kelmébe burkolózott Péli, hogy az Üreges múltunk minden fejezete zsoltáros dicsérettel végződjék - a lélekmélyi, rejve őrzött tisztaság és a világteremtő jóságának dicséretével. A sajtó nemcsak tudósított arról, hogy melyik templomba jár, és ki a lelkiatyja, de többször fényképsor is megörökítette, ahogy imádkozik. Egyébként a legolcsóbb bulvárlapok is gyorsan alkalmazkodtak: erotikus kalandok híján Péli megvilágosodásairól, a klinikai halál állapotához hasonló lélekutazásáról közöltek riportot.
    Tagadhatatlan, hogy minél népszerűbb lett, annál gyakrabban láttak napvilágot áskálódások, epés firtatások, irigység keltette gúnyiratok. Már a médiavihart keltő önleleplezéskor is sokan tudni vélték, hogy napokon belül amúgy is nyilvánosságra hozták volna a nevét, ő csak ügyesen elébe ment, csavarintott egyet a történeten - mindenesetre Péli az első támadásoktól megrémült, alig lehetett megakadályozni, hogy válaszoljon és magyarázkodjon; alig hitte, hogy minden róla szóló cikk - a leggonoszabb is - majd növeli népszerűségét. Az Üreges múltunk eladott példányszáma mégiscsak meggyőzte, a félelme lassan szelídült, a televízió kulturális ajánlóműsorában már dohogott, hogy milyen tájékozatlanul bírálják őt, mennyire alaptalan például a pletyka, hogy a Körút Rt. főrészvényese, Némedi Kristóf menedzseli; dehogy menedzseli - vagy ahogyan még durvábban írják: futtatja! -, nem futballista vagy popsztár ő, s különben is: a bulvárlapok többsége, a Blikktől a Színes Mai Lapig, nem is a Körút Rt. tulajdona, márpedig ezek az újságok is - hangsúlyozza: a Körúttól, és mindenféle anyagi haszontól igazán függetlenül - foglalkoztak a műveivel és a nagyon jellemző élettényeivel. "Szomorú, hogy nálunk senki és semmi nem kerülheti el a rosszindulatú megszólást. Miért nem lehet elhinni és elfogadni, hogy azért adok interjút a bulvárlapoknak, és azért vállalom a televíziós szereplést, hogy minél több embert megszólíthassak?! Én meggyőződéses demokrata vagyok, és emberszerető." Szomorúan bólogatott a kamerának. Aki valaha látta a Némedi-temetésen készült fotókat - "itt... ez a hosszú hajú fiú... orosz nyakú ingben... nem rokonszenves, de értelmes arc... ő az... biztosan ő" -, és gyanútlanul követte a mégiscsak erős kételyeket vagy akár olyan megütközést keltő azonosítást, amikor a hamisítást a legártatlanabbak is képesek feltételezni - nos, a képeken gyakran fél-takarásban látható fiatalember és a televízióban nyilatkozó Péli összevetésekor mély sóhajjal és ugyanakkor fapofás nyegleséggel mondhatja - egyébként mi mást mondana? -, hogy a legnagyobb hamisítást az idő végezte. Az idő cselezése, gonosz csereberéje, hogy ilyen lett - "miért, talán ugyanaz? lehet?... elképzelhető egyáltalán, hogy ugyanaz?" -; bár Péli külső-belső átalakulásán nem illik csodálkozni - "ennyi meghurcolás és kín után... amit ő átélt!... persze, a lelki gyötrelem néha a testi megpróbáltatásoknál is inkább megviseli az embert... milyen is lehetne? üde és habos talán?!"
    Az a televíziós műsorvezető még csak kérdésekkel sem zavarta. Péli arca betöltötte a képernyőt, míg vallomást tett - "Némedi Kristóffal mi egykorúak vagyunk, és mindig is jól megértettük egymást, kölcsönös és hézagtalan bizalom kötött össze bennünket... ezt a köteléket jól éreztük még akkor is, ha sok időre más-másfelé sodort minket az élet... és akkor is... igen, kimondom... most már elérkezett az idő, hogy elmondjam, bár nem szeretnék kérkedni... de a hitelesség mindennél drágább... el kell tehát mondjam már csak azért is, hogy elejét vegyem az ilyen-olyan találgatásoknak és... igen... a rágalmaknak is... nos, annak idején... Némedi Kristóf édesapjának temetésén... azon az ugyancsak történelmi szertartáson én természetesen ott voltam, de a barátom védelmében ezt mindenféle kihallgatáson letagadtam... és büszke vagyok, hogy volt erőm és bátorságom következetesen tagadni" -, az adás elején még néhány másodpercig láthatók voltak együtt: a fiatal, szőke műsorvezetőnő fényes-szürke nadrágkosztümben és piros blúzban meg a csokornyakkendős, puffadt arcú, a koránál jóval öregebbnek látszó férfi. Amíg az írónak titulált Péli beszélt, a bevágott dokumentumok - fényképek, könyvek, ügyiratok - között egyszer felvillant a műsorvezető profilja is; az operatőr gonoszul éppen akkor kapta el, amikor a saját körmét mustrálta.
    "Mindenki tudja, hogy egy média-nagyüzemben hogy mennek a dolgok. Péli nem nekem, hanem a nézőknek nyilatkozott" - mondta később, amikor a Népszabadság és a Magyar Nemzet is beszámolt a legújabb Péli-szereplésről - lényegében hasonlóan, még a cikkek címe is mintha szándékosan rímelne: "Gazdagodott a Péli-dosszié", jelentette a Népszabadság szombati kulturális melléklete, s ugyanazon a napon a Magyar Nemzet vezető hírei között lehetett olvasni: "A Péli-doszié meglepetései". Az előbbit a lap rovatvezetője írta, és valóságos kérdés-zuhataggal indított. Hogyha Péli ügynök volt, miért hallgatták ki, hogyan készülhetett KISZ-bizottsági jegyzőkönyv, hogy mit számít, ki volt azon a temetésen, hisz semmi sem előre eltervezetten történt ott (az özvegy meglátta a sírgödör közelében Némedi egykori barátját, illegalitásbeli elvtársát, aki a párt Politikai Bizottságának tagja volt, mikor Némedi még - a hatvanas évek elején is - mint ?56-os elítélt a váci fegyházban ült. Az asszony fellökte az arca elé eresztett fekete fátyolkát, kihúzta magát, hogy két oldalán a fia és az öccse ösztönösen és egyszerre hátrébb hajolt, ujjal mutatott az árulónak tudott funkcionáriusra és az utolsó, sír melletti, legbensőségesebb gyászbeszéddel mit sem törődve ordította: takarodjon! A kiutasított - kezében fehér és piros kardvirágcsokor - kecskeugrálással menekült. A gyászolók egytől egyig néztek utána, sokan próbáltak közelebb kerülni, alkalmasabb helyet találni a jelenet megfigyelésére. Az özvegy, bizonyára öntudatlanul is, színházi érzéke szerint ismételte: takarodjon! Istennő hangjára és istennő termetére-pózára emlékezett mindenki), de az újságíró a saját, nagyon is logikus kérdéseit megválaszolatlanul hagyta, lírába futtatta: hogy az egymásnak ellentmondó, de kétségtelenül hiteles emlékezések óvatosságra intenek, hogy nem szabad kapkodva és indulatosan ítélkezni a történelemről, hogy a körülmények és a szempontok szövevényes gazdagsága... és így tovább.
    A trombitát fújó, körbe-körbe forgó, szárnyas angyal orra már akkor öszszeszűkült a haragtól. Magas, szép homlokán redők jelentek meg, és hosszú nyakán látszott, ahogy pulzál az ütőér.
    Némedi Kristóf, ez a szűk szemű, lassú beszédű, mindig józan és derűs vállalkozó egy exkluzív televíziós interjúban elszántan Péli védelmére kelt -
"ó, rettentő nagy bátorság őt támadni, kikezdeni a szavahihetőségét!... ami különben senkinek sem sikerül... én pontosan tudom, mit kockáztatott annak idején Péli... S ha ő ironikusan besúgónak mondja magát... ügynöknek... ahogyan ma divatos... könyörgöm! Nehogy már valaki szó szerint értse! Tessék elolvasni az írásait! Tessék nyomozni a Történeti Hivatal anyagai közt!... Megmondom őszintén, én ezt megtettem... nem Péli miatt, legelőbb is meg akartam ismerni az apám minden tettét... mindent... amiről sejtelmem sem volt, vagy amire nem emlékszem... és csak ajánlani tudom a várható kalandot mindenkinek. A szembesülés nem feltétlenül kellemes, de tanulságos. Az eredmény pedig többek között az, hogy már nincs olyan fénykép, amiről nem feltételezem, hogy hamisítás... nincs olyan levél, vallomás, jelentés, jegyzőkönyv... számomra semmiféle tárgyi bizonyíték nem létezik... legalábbis a hagyományos értelemben nem. Minden hamisítható. Tessék ezt tudomásul venni! és ezek szerint ítélkezni... én óvatosságot ajánlok, és ítélet helyett megértést, sőt megbocsátást... igaz, én életpárti vagyok, olyannyira, hogy ezt szívesen megismétlem: igen, én minden körülmények között életpárti vagyok."
    Némedi elkísérte Pélit Washingtonba a Becsület-díj átvételére, és hazaérkezésük után - immár nyíltan a Körút Kft. vezetőjeként - nagyszabású fogadást adott az akkor felújított-átépített Angelika szállóban. A Pilis tövében, a tizenkilencedik század elején épült Andrássy-kúriát az államosítás után nyomban pártüdülővé, valójában vadászházzá alakították. A hatvanas évek derekán két szintet húztak a főépületre és csúcsos tetejű pavilonokkal övezték - helikopterről kivehető volt az építész elgondolása: a pavilonok egy ötágú csillag csúcsaiba épültek, az összekötő utakat vöröses sóderrel szórták fel és gondosan nyírt sövénnyel szegélyezték. Állítólag itt szállt meg budapesti látogatása során Brezsnyev és Ulbricht, majd a Gorbacsov-házaspár is, és ez volt Kádár kedvenc vadászháza, ide télen-nyáron, akár egy rövid hétvégére is kiruccanhatott. Némedi Kristóf szerint az apja nemcsak az ?56 előtti két esztendőben vadászott itt Kádárral, hanem ?63-as szabadulása után is; "akkor kocsit küldetett érte, és pazarul megvendégelte... de nem minden bonyodalom nélkül történt. Anyám ugyanis cselvetésre gyanakodott, emlékszem, még a szerencsétlen sofőrrel is kiabált, hogy nem engedi el a férjét, valahogy aztán beszélt Kádárral, és megnyugodott... azt hiszem, az öreg egyébként őt is meg engem is hívott, de tény, hogy apám egyedül ment, és másnap minden baj nélkül hazahozták".
    Sokáig, egy évtizednél is tovább lakatlanul - de szigorú őrizet mellett - pusztult az egész komplexum, a hatalmas park, nagy nehezen sikerült csak privatizálni; a magyar származású holland tulajdonos viszont fél esztendő alatt restauráltatta, s már a munkák megkezdése előtt kiadta rendezvények, különleges tanácskozások színhelyének.
    A fogadáson Némedi csak sztárokat léptetett föl, több Kossuth-díjas zene- meg táncművészt, olyan hajcihővel, mintha nem is Péli lenne a főszereplő. Kora délután a saját autójával érkezett, tréfálkozva ellenőrizte az előkészületeket, és kétszemélyes uzsonnát rendelt a legyezős szalonba. A felszolgált süteményekkel és italokkal együtt kísérték hozzá Kozák Zsombort, akivel előzetesen csak annyit közölt: négyszemközti beszélgetésükön nagyszabású ajánlattal fog előállni, s olyannyira bízik a fiatalemberben, hogy kéri, szíveskedjen mindjárt a fogadáshoz illő alkalmi öltözékben jönni. A huszonnyolc esztendős Kozák első novelláskötete szokatlan visszhangot keltett: a bőséges recenziók mellett Bródy-díjat kapott, a Szépirodalmi Figyelő megkülönböztetetten méltányolta, azonnal tagja lett az írószövetségnek, és két filmforgatókönyvre szerződött.
    Némedi az ablakhoz hívta a fiút; "gyönyörű a kilátás... innen a legszebb, de ősszel biztosan még gyönyörűbb... amikor körben már megszínesednek a hegyek... majd megnézzük együtt. Ebből az ablakból..." Kozák mohón figyelte a másfél fejjel alacsonyabb, idős embert, érezte, hogy vontatottan és csendesen kiejtett szavaiban, meg alig-alig mutatkozó mimikájában neki meg kell találni a rejtett, mélyebb jelentéseket, s hogy a vállalkozó keményen vizsgáztatja: milyen érzékenyen és gyorsan kapcsol. Némedi két percnél is tovább hallgatott, rezzenéstelenül, mintha vendégét feledve csakis a pilisi táj múltakat is felkavaró varázsába veszett volna, s amikor megszólalt, inkább az orra alá, magának, a megjegyzést elúsztatva dörmögte: "Holtak völgye", amire Kozák vadászkutya fürgeséggel csapott le: "tetszik... jó cím... nagyon jó... meglesz!" A tapasztalt, állítólag minden hájjal megkent Némedi hökkenten fordult a fiú felé, szűk szemrését még keskenyebbre húzta, felfelé kellett néznie, és egy pillanatig eldönthetetlen volt, hogy a reméltnél is jobb képességűnek látja Kozákot, aki - lám - fél szóból, egy utalásból is megérti őt, vagy megdöbbent a neki tulajdonított címötlet hallatán, mert addig fel sem sejlett, hogy a fél esztendő múlva megjelenő, a korábbi sikereket lepipáló, ?56 félszázados évfordulójára készült művek közül kiemelkedő Péli-könyvnek, amit megadott motívumok alapján Kozák ír meg, ez lehet a címe. Az elismerés persze így is, úgy is megvolt. Kozák ragyogott; "azt hiszem, nem ismered Pélit... engedelmeddel most sem mutatlak be... megérted?... szeretnék elkerülni mindenféle érzékenykedést... a vacsorát az ő tiszteletére adom, mellettem fog ülni, és te... te a fiatal írók képviselője vagy... írószövetségi delegált, és amiről beszéltünk, kettőnk ügye, a legszigorúbban kettőnké. Eljön az idő, ebben biztos vagyok... és nem is sokára... amikor beszivárogtatjuk a köztudatba szereped... közreműködésed tényét... most azonban türelmeden és alázatodon múlik minden... örülök, ha megérted, hogy Pélit segíteni önmagában is rang... örülök, hogy téged választottalak".
    Némedi pohárköszöntője közben Péli a pezsgővel töltött talpas poharat fogta. Remegett a keze és hályogos szeméből könny szivárgott. Tokája talán még súlyosabban és petyhüdtebben lógott a csokornyakkendőre; "Tibor, mi mindannyian büszkék vagyunk a barátságodra, kérünk, dicsőséged csúcsára kaptatva sohase feledkezz meg rólunk, s mindazokról a tisztelőidről, akik
- hiába hát - nem férnének el ebben az épületben, még a parkban se". Lehajolt Pélihez koccintani, megölelni, mert az ünnepelt meg se próbált felemelkedni. A patkó alakban ülő, tapsoló, hujjogató népes társaságra se ügyelt. Mohón kortyolt a pezsgőből, de annyira reszketett a keze, hogy leöntötte az ingét. A legközelebb álló pincér damasztszalvétával sietett segítségére - alig észrevehetően, gyöngéden megtörölte az állát is. Senki se súgta a szomszédjának, hogy "látszik, beteg szegény", de még a távolabb ülők is ezt mondták magukban. A sok belső mondás valahogy mégiscsak összetapadt, a ragacsot meg átszelték az egymást keresztező tekintetek: Kozák egy pillanatra Pélire nézett, Némedi ugyanakkor Kozákra.
    A mennyezet közepéről lelógó, hatalmas, egyedi tervezésű, ovális csillár - talán légkondicionáló is egyben - saját tengelye körül forgott, oldalsó tejüvegén mintha hason lebegne-úszna a trombitát fújó, szárnyas angyal.
A motor finom zúgása, a hosszú nyakú, magas homlokú angyal fájdalmas nyújtózása alig hangosabb, mint odakint, a kovácsoltvas kapu mellé ültetett, éppen azon a reggelen kipattant aranyeső alkonyati összehúzódása.
    Hajnal Márton persze nem vett részt a fogadáson - más fogadásra se ment, soha, sehová -, gyötrelmes volt már az is, hogy el kellett képzelnie, apróra látni, hallani, tanúskodni magában mindarról, ami ott megtörtént, és tudta: így történt meg.