←Vissza

 
 
 
 
 
 

"LÉGJAVÍTÓ ZÖLD LIGETBEN"
- Medve Györggyel, Bari Istvánnéval és Dósa Józsefnével

A Liget új sorozatában olyan embereket mutatunk be, akik Budapest zöldfelületeinek gondozásában fontos szerepet játszottak. A címet a Kerti Gazdaság 1861-es számából, Machik Józseftől kölcsönöztük, hogy zöld ligetünkben sétára csábítsuk az olvasót - lég- és hangulatjavításra.

Medve György: Eleinte személygépkocsi-sofőrként dolgoztam a Főkertnél. Az igazgató, Halász Károly végtelenül becsületes, nagyon jó szívű ember volt, az ő szolgálati autóját vezettem, egy régi, háborúból itt maradt Morrist, amit később Pobedára cseréltek. A pártbizottság utasítására a vállalatnak egy téeszt kellett patronálnia Biriben, Apaj mellett. Rendszerint én szállítottam oda a párttitkárt és a főkönyvelőt, Nyíregyházán laktunk egy szállodában, onnan körülbelül 30 kilométerre volt a téesz. Egyik alkalommal a téeszelnök kölcsönkérte az autót, mert szerette mutogatni magát - akkoriban az autó még ritkaságszámba ment. Persze nekem kellett vezetni. Kora reggel indultunk Budapestről, a téeszelnök meg családostól bevitette magát Nyíregyházára, és délutánig ott rostokoltunk, amíg a felesége valami kórházi ügyet intézett. Amint visszaértünk, a párttitkár és a főkönyvelő rögtön szállt be a kocsiba, hogy indulás vissza Budapestre. Én nem ettem, nem ittam, egy percet sem pihentem egész nap, de azonnal indulnom kellett. Az úton hazafelé még szemtelenkedtek is, hogy miért vagyok megsértődve, majd Pesten pihenek meg eszem. Addig-addig mondták, míg betelt a pohár, akkorát fékeztem, hogy bevágták a tetőbe a fejüket, és szépen kiszállítottam őket a nyílt országúton, jó távol mindentől. Ráadásul esett. Az ügyből nagy botrány és fegyelmi eljárás lett. Az igazgató nekem adott igazat, de a pártbizottság követelte, hogy büntessenek meg, és ne dolgozhassak tovább személyi sofőrként. Kapóra jött, hogy a Főkert akkoriban kapta meg az ország első 20 méteres kosaras hidraulikus kocsiját. Letettem a szükséges vizsgát, és később az egész országban én tanítottam a kosaras kocsik vezetését.
    Az Elektromos Művek és a Fővárosi Neonvállalat szerette volna megszerezni az autót, de nem sikerült, így valahányszor szükségük volt rá, a Főkerttől kellett bérelniük. Mivel az egész országban ez volt az egyetlen kosaras kocsi, éjt nappallá téve dolgoztam. Akkor már Radó Dezső volt az igazgató, és ő csak úgy adta bérbe az autót, hogy a Elektromos Műveknek másodállásban alkalmaznia kellett engem. Így aztán minden szombaton és vasárnap ott dolgoztam bérmunkában, de más érdekes feladatom is akadt: például hónapokon át A Pál utcai fiúk forgatásán voltam Vácrátóton, és mostam az Alagutat is. 1964-ben felújították az Erzsébet hidat, és a gombalámpákat 18 méter magasra szerelték fel. Ilyen lámpákat raktak a Tabánhoz, a Keleti pályaudvarhoz, az Örs vezér térhez, közben az egész országban csak egy 20 méteres kocsi volt, amiről a lámpákat szerelni lehetett. Akkoriban többet kerestem, mint az igazgató, de havi 350-400 órát dolgoztam. Annyi dolgunk volt, hogy nem tudtuk elvégezni, mert a fák gallyazása mellett sok esetben a villanyvezetékek, telefonvezetékek, tetők rongálódásához is minket hívtak.
    Előfordult, hogy erős szél fújt, és a munkások nem mertek felmenni a magasba. No, gondoltam, ha már kimentem húsz kilométert egy fához, itt nem hagyom dolgomvégezetlen. Felmentem egyedül, és lefűrészeltem, amit kellett. Pontosan tudtam, mit lehet, és mit nem, hogy milyen erős szélben lehet felmenni. Negyven évig dolgoztam kosaras kocsival, de soha balesetem nem volt. Ha véletlenül elszakítottunk egy telefonvezetéket, nem hívtunk segítséget, szépen összekötöttük. Nemegyszer kérdezték, hogyan lehet, hogy ennyi munka mellett sok száz liter üzemanyagot megtakarítok. Egyszerűen úgy, hogy a gépet órabérben kellett elszámolni, hozzáadva az üzemanyagköltséget, de például a forgatásokon gyakran előfordult, hogy hosszú órákon át csak álltam, várva, hogy rám kerüljön a sor. Más sofőrök ilyenkor ügyeskedtek, eladták a megtakarított benzint, de én nem csibészkedtem, nem voltam rászorulva.
    A bajok akkor kezdődtek, amikor sok terület kikerült a Főkert kezéből. A rendszerváltás után már senki nem akart dolgozni, mindenkiből vállalkozó lett, és csak az érdekelte, hogy minél több pénzt keressen. Olcsón elvállaltak mindenféle munkát, még ha nem értettek is hozzá. A Főkertnek megvoltak a megfelelő szerszámai, a szakemberei, és ahhoz illő árat kértünk az elvégzett munkáért. Ha mi vágtunk ki egy fát, még tízcentis csonk sem maradhatott utána. Bizony, sokszor előfordult, hogy az önkormányzatok minket hívtak egy-egy vállalkozó munkáját kijavítani.

Dósa Józsefné: 1965-ben kezdtem dolgozni a Főkertnél, szinte gyerekként, és máig nem bántam meg. A vállalatnál elvégeztem különféle gépkezelői tanfolyamokat, azóta is gépen dolgozom, de másféle munkákat is elvégzek, pl. az egynyáriak kiültetését. Eleinte hatórásként dolgoztam. Akkor még nagyon erős volt a szakszervezet, és számtalan tapasztalt kollégám különféle okok miatt nem akarta elvállalni a szakszervezeti bizalmi szerepét. Úgy esett a dolog, hogy engem választottak. Onnantól úgy éreztem, nekem itt a helyem, bíznak bennem, és igyekeztem is megfelelni az elvárásoknak. A főnökeim pedig hagytak önállóan dolgozni. Kimentem a területre, láttam, mi a tennivaló, amit aznap meg kell csinálni, egy-két dolgot javasoltam, és azt rendszerint elfogadták. Ez önbizalmat adott, és örömet szerzett, hogy a munkámat a legjobb tudásom szerint végezhetem.
    A hatvanas-hetvenes években még legtöbbször kint a terepen, a szabadban kellett átöltözni. Lépcsőházakba vagy a bokrok mögé bújtunk, ott öltöztünk. Akkor még szolgálati gépkocsi meg gépek sem voltak, csak fakerekű kordék. Sokszor előfordult, hogy a Gizella utcából a mostani Örs vezér térig gyalog kellett a kordékkal kimennünk. Két ember húzta, egy meg tolta. Központi fűtés sem volt, ezért ha a terepen metszettünk, vagy egy fát kellett kivágni, a tüzelőnek valót a kordékra pakoltuk, és visszatoltuk, hogy legyen mivel befűteni az öltözőnket.
    Hosszú ideig a XIV. kerületben dolgoztam, de amikor 2001-ben a kerület nem nyert meg egy pályázatot, nem jutott ránk több pénz, és búcsút kellett mondanunk. Ez különösen az idősebb dolgozók számára volt fájdalmas, hiszen minden fát ismertünk, a legtöbbet mi ültettük. Szomorú szívvel hagytuk ott, de új helyünkön, a XIII. kerületi parkfenntartásnál is szép feladat várt ránk: a Gyöngyösi sétány. 2001-2002-ben elkezdtük a munkát, a sétány helyén valóságos romhalmaz állt. Áttervezéssel, átalakítással, egynyári virágágyások elhelyezésével tettük szebbé, és ma már úgy a szívünkhöz nőtt, mint a tulajdon kis kertünk. A környékbeli lakosok is gyakran oda-odajönnek hozzánk, dicsérik a kezünk munkáját, és ez bizony jólesik az embernek.

Bari Istvánné: 1967-ben kerültem a Főkerthez, még 15 éves se voltam. Nagyon sok fiatal lány dolgozott ott akkor. A főnöknőm, Csikós Istvánné olyan szeretettel gondoskodott rólunk, mint a tulajdon édesanyánk. Kiváló szakemberek irányítottak minket, én meg szerettem kérdezgetni, mit hogyan és miért kell úgy csinálni. Ezektől az idős kertészektől tanultam meg a szakmát. Eleinte nem kaphattam komoly feladatot, nem bízták rám például a virágok beültetését. Évekig csak figyeltem, aztán először megengedték, hogy kihúzzam a zsinórt, körbeszegélyezzem, majd beültethettem a szélét, és csak jóval később dolgozhattam önállóan, amikor már mindent pontosan tudtam.
    Tizenöt évesen elküldtek fűnyírótanfolyamra. Egy kis gépet tologattam egész nap. Megszabták, naponta hány négyzetmétert kell levágni, és ha túlteljesítettem, sokkal több pénzt kaptam. Szörnyű munka volt, de én nagyon igyekeztem. Virágokkal, fákkal, bokrokkal azért szívesebben foglalkoztam, így egy idő után kertész-szakmunkás bizonyítványt szereztem. A vállalat szervezésében sok mindent lehetett tanulni, aki akart, főiskolára, egyetemre is mehetett. Nagyon sok jó képességű főnökkel dolgoztam, szívesen segítettek, akin lehetett, és szóba álltak mindenkivel, bármilyen problémát meg lehetett beszélni velük. Ezeket az embereket nem a pozíciójukért, hanem az emberségükért tiszteltük. Radó Dezső is egyszerű ember volt, nem kellett félnünk tőle.
    Akkoriban még a főosztályvezetők is kijártak a területre, hogy saját szemükkel lássák, mi történik, és érdekelte is őket, milyen munkát végzünk. A termelési tanácskozásokon elmondták, hogy mennyit keresett a vállalat, mire költik a pénzt, és még mit terveznek - így tették érdekeltté a dolgozókat, hogy minél jobban teljesítsenek. Ma már a kerületi parkok állapota is tükrözi, hogy az önkormányzatok fenntartási pályázatain az nyer, aki a legolcsóbb, és tudjuk: olcsó húsnak híg a leve. Így a parkokban csak takarításra jut pénz. A szakmánknak nincs se erkölcsi, se anyagi megbecsülése, pedig nagy szükség lenne új, fiatal dolgozókra, mert mi lassan kiöregszünk a munkából.
H. J.