|
|
"LÉGJAVÍTÓ ZÖLD LIGETBEN"
- Medve Györggyel, Bari Istvánnéval és Dósa Józsefnével
A Liget új sorozatában olyan embereket mutatunk be, akik Budapest
zöldfelületeinek gondozásában fontos szerepet játszottak. A címet a
Kerti Gazdaság 1861-es számából, Machik Józseftől kölcsönöztük, hogy
zöld ligetünkben sétára csábítsuk az olvasót - lég- és
hangulatjavításra.
Medve György: Eleinte személygépkocsi-sofőrként dolgoztam a Főkertnél.
Az igazgató, Halász Károly végtelenül becsületes, nagyon jó szívű ember
volt, az ő szolgálati autóját vezettem, egy régi, háborúból itt maradt
Morrist, amit később Pobedára cseréltek. A pártbizottság utasítására a
vállalatnak egy téeszt kellett patronálnia Biriben, Apaj mellett.
Rendszerint én szállítottam oda a párttitkárt és a főkönyvelőt,
Nyíregyházán laktunk egy szállodában, onnan körülbelül 30 kilométerre
volt a téesz. Egyik alkalommal a téeszelnök kölcsönkérte az autót, mert
szerette mutogatni magát - akkoriban az autó még ritkaságszámba ment.
Persze nekem kellett vezetni. Kora reggel indultunk Budapestről, a
téeszelnök meg családostól bevitette magát Nyíregyházára, és délutánig
ott rostokoltunk, amíg a felesége valami kórházi ügyet intézett. Amint
visszaértünk, a párttitkár és a főkönyvelő rögtön szállt be a kocsiba,
hogy indulás vissza Budapestre. Én nem ettem, nem ittam, egy percet sem
pihentem egész nap, de azonnal indulnom kellett. Az úton hazafelé még
szemtelenkedtek is, hogy miért vagyok megsértődve, majd Pesten pihenek
meg eszem. Addig-addig mondták, míg betelt a pohár, akkorát fékeztem,
hogy bevágták a tetőbe a fejüket, és szépen kiszállítottam őket a nyílt
országúton, jó távol mindentől. Ráadásul esett. Az ügyből nagy botrány
és fegyelmi eljárás lett. Az igazgató nekem adott igazat, de a
pártbizottság követelte, hogy büntessenek meg, és ne dolgozhassak
tovább személyi sofőrként. Kapóra jött, hogy a Főkert akkoriban kapta
meg az ország első 20 méteres kosaras hidraulikus kocsiját. Letettem a
szükséges vizsgát, és később az egész országban én tanítottam a kosaras
kocsik vezetését.
Az Elektromos Művek és a Fővárosi Neonvállalat
szerette volna megszerezni az autót, de nem sikerült, így valahányszor
szükségük volt rá, a Főkerttől kellett bérelniük. Mivel az egész
országban ez volt az egyetlen kosaras kocsi, éjt nappallá téve
dolgoztam. Akkor már Radó Dezső volt az igazgató, és ő csak úgy adta
bérbe az autót, hogy a Elektromos Műveknek másodállásban alkalmaznia
kellett engem. Így aztán minden szombaton és vasárnap ott dolgoztam
bérmunkában, de más érdekes feladatom is akadt: például hónapokon át A Pál utcai fiúk
forgatásán voltam Vácrátóton, és mostam az Alagutat is. 1964-ben
felújították az Erzsébet hidat, és a gombalámpákat 18 méter magasra
szerelték fel. Ilyen lámpákat raktak a Tabánhoz, a Keleti
pályaudvarhoz, az Örs vezér térhez, közben az egész országban csak egy
20 méteres kocsi volt, amiről a lámpákat szerelni lehetett. Akkoriban
többet kerestem, mint az igazgató, de havi 350-400 órát dolgoztam.
Annyi dolgunk volt, hogy nem tudtuk elvégezni, mert a fák gallyazása
mellett sok esetben a villanyvezetékek, telefonvezetékek, tetők
rongálódásához is minket hívtak.
Előfordult, hogy erős szél fújt, és a munkások
nem mertek felmenni a magasba. No, gondoltam, ha már kimentem húsz
kilométert egy fához, itt nem hagyom dolgomvégezetlen. Felmentem
egyedül, és lefűrészeltem, amit kellett. Pontosan tudtam, mit lehet, és
mit nem, hogy milyen erős szélben lehet felmenni. Negyven évig
dolgoztam kosaras kocsival, de soha balesetem nem volt. Ha véletlenül
elszakítottunk egy telefonvezetéket, nem hívtunk segítséget, szépen
összekötöttük. Nemegyszer kérdezték, hogyan lehet, hogy ennyi munka
mellett sok száz liter üzemanyagot megtakarítok. Egyszerűen úgy, hogy a
gépet órabérben kellett elszámolni, hozzáadva az üzemanyagköltséget, de
például a forgatásokon gyakran előfordult, hogy hosszú órákon át csak
álltam, várva, hogy rám kerüljön a sor. Más sofőrök ilyenkor
ügyeskedtek, eladták a megtakarított benzint, de én nem csibészkedtem,
nem voltam rászorulva.
A bajok akkor kezdődtek, amikor sok terület
kikerült a Főkert kezéből. A rendszerváltás után már senki nem akart
dolgozni, mindenkiből vállalkozó lett, és csak az érdekelte, hogy minél
több pénzt keressen. Olcsón elvállaltak mindenféle munkát, még ha nem
értettek is hozzá. A Főkertnek megvoltak a megfelelő szerszámai, a
szakemberei, és ahhoz illő árat kértünk az elvégzett munkáért. Ha mi
vágtunk ki egy fát, még tízcentis csonk sem maradhatott utána. Bizony,
sokszor előfordult, hogy az önkormányzatok minket hívtak egy-egy
vállalkozó munkáját kijavítani.
Dósa Józsefné: 1965-ben kezdtem dolgozni a Főkertnél, szinte
gyerekként, és máig nem bántam meg. A vállalatnál elvégeztem különféle
gépkezelői tanfolyamokat, azóta is gépen dolgozom, de másféle munkákat
is elvégzek, pl. az egynyáriak kiültetését. Eleinte hatórásként
dolgoztam. Akkor még nagyon erős volt a szakszervezet, és számtalan
tapasztalt kollégám különféle okok miatt nem akarta elvállalni a
szakszervezeti bizalmi szerepét. Úgy esett a dolog, hogy engem
választottak. Onnantól úgy éreztem, nekem itt a helyem, bíznak bennem,
és igyekeztem is megfelelni az elvárásoknak. A főnökeim pedig hagytak
önállóan dolgozni. Kimentem a területre, láttam, mi a tennivaló, amit
aznap meg kell csinálni, egy-két dolgot javasoltam, és azt rendszerint
elfogadták. Ez önbizalmat adott, és örömet szerzett, hogy a munkámat a
legjobb tudásom szerint végezhetem.
A hatvanas-hetvenes években még legtöbbször
kint a terepen, a szabadban kellett átöltözni. Lépcsőházakba vagy a
bokrok mögé bújtunk, ott öltöztünk. Akkor még szolgálati gépkocsi meg
gépek sem voltak, csak fakerekű kordék. Sokszor előfordult, hogy a
Gizella utcából a mostani Örs vezér térig gyalog kellett a kordékkal
kimennünk. Két ember húzta, egy meg tolta. Központi fűtés sem volt,
ezért ha a terepen metszettünk, vagy egy fát kellett kivágni, a
tüzelőnek valót a kordékra pakoltuk, és visszatoltuk, hogy legyen mivel
befűteni az öltözőnket.
Hosszú ideig a XIV. kerületben dolgoztam, de
amikor 2001-ben a kerület nem nyert meg egy pályázatot, nem jutott ránk
több pénz, és búcsút kellett mondanunk. Ez különösen az idősebb
dolgozók számára volt fájdalmas, hiszen minden fát ismertünk, a
legtöbbet mi ültettük. Szomorú szívvel hagytuk ott, de új helyünkön, a
XIII. kerületi parkfenntartásnál is szép feladat várt ránk: a Gyöngyösi
sétány. 2001-2002-ben elkezdtük a munkát, a sétány helyén valóságos
romhalmaz állt. Áttervezéssel, átalakítással, egynyári virágágyások
elhelyezésével tettük szebbé, és ma már úgy a szívünkhöz nőtt, mint a
tulajdon kis kertünk. A környékbeli lakosok is gyakran oda-odajönnek
hozzánk, dicsérik a kezünk munkáját, és ez bizony jólesik az embernek.
Bari Istvánné: 1967-ben kerültem a Főkerthez, még 15 éves se voltam.
Nagyon sok fiatal lány dolgozott ott akkor. A főnöknőm, Csikós Istvánné
olyan szeretettel gondoskodott rólunk, mint a tulajdon édesanyánk.
Kiváló szakemberek irányítottak minket, én meg szerettem kérdezgetni,
mit hogyan és miért kell úgy csinálni. Ezektől az idős kertészektől
tanultam meg a szakmát. Eleinte nem kaphattam komoly feladatot, nem
bízták rám például a virágok beültetését. Évekig csak figyeltem, aztán
először megengedték, hogy kihúzzam a zsinórt, körbeszegélyezzem, majd
beültethettem a szélét, és csak jóval később dolgozhattam önállóan,
amikor már mindent pontosan tudtam.
Tizenöt évesen elküldtek fűnyírótanfolyamra.
Egy kis gépet tologattam egész nap. Megszabták, naponta hány
négyzetmétert kell levágni, és ha túlteljesítettem, sokkal több pénzt
kaptam. Szörnyű munka volt, de én nagyon igyekeztem. Virágokkal,
fákkal, bokrokkal azért szívesebben foglalkoztam, így egy idő után
kertész-szakmunkás bizonyítványt szereztem. A vállalat szervezésében
sok mindent lehetett tanulni, aki akart, főiskolára, egyetemre is
mehetett. Nagyon sok jó képességű főnökkel dolgoztam, szívesen
segítettek, akin lehetett, és szóba álltak mindenkivel, bármilyen
problémát meg lehetett beszélni velük. Ezeket az embereket nem a
pozíciójukért, hanem az emberségükért tiszteltük. Radó Dezső is
egyszerű ember volt, nem kellett félnünk tőle.
Akkoriban még a főosztályvezetők is kijártak a
területre, hogy saját szemükkel lássák, mi történik, és érdekelte is
őket, milyen munkát végzünk. A termelési tanácskozásokon elmondták,
hogy mennyit keresett a vállalat, mire költik a pénzt, és még mit
terveznek - így tették érdekeltté a dolgozókat, hogy minél jobban
teljesítsenek. Ma már a kerületi parkok állapota is tükrözi, hogy az
önkormányzatok fenntartási pályázatain az nyer, aki a legolcsóbb, és
tudjuk: olcsó húsnak híg a leve. Így a parkokban csak takarításra jut
pénz. A szakmánknak nincs se erkölcsi, se anyagi megbecsülése, pedig
nagy szükség lenne új, fiatal dolgozókra, mert mi lassan kiöregszünk a
munkából.
H. J.
|