←Vissza

 
 
 
 
 
 

TÁJOLÓ - Gabriel García Márquez és az eső

Délnek tartunk, a paradicsomi Oklahomából Kolumbia északi partvidékére. Ha nem bánod, hogy hónapról hónapra a fél földgömböt átszáguldozod velem, most olyan vidékre vezetlek, ahol az esős évszak májustól novemberig tart, s az ottaniak szerint nemegyszer "olyan nedves volt a levegő, hogy a halak az ajtón át beúszhattak volna a szobákba, aztán ki az ablakon". Egy aprócska faluba utazunk, amelynek idővel távíró- meg vasútállomása lett, és a vonat annyi francia prostituáltat és mozifilmet hozott, hogy a település már-már városnak mondhatta magát. A neve Macondo, de a térképen hiába keresnéd - valósága nem a nevén múlik, és ha szorítod a kezem, ketten biztosan célba érünk.
    A legjobb, ha azonnal indulunk, és útközben elmesélem, hogyan alapította meg a falut José Arcadio Buendía társaival, hogyan keltek át a Sierra Nevada öt és félezer méter magas hegycsúcsán, hogyan vágtak át a trópusi esőerdőn az indiánok között, akik ma is úgy hiszik, a hegy a világegyetem középpontja, a Föld egészségének őrzője. Az út közel két évig tartott, és amikor végre megérkeztek a nyugati lejtőkhöz, és "a felhőkkel borított csúcsról végigjártatták szemüket a nagy mocsár végtelen víztükrén, amely a világ másik végéig húzódott", José Arcadio meggyőzte a többieket, hogy soha nem érik el a tengert, így aztán tisztást vágtak és megalapították Macondót.
    A Buendía család magányának százéves történetét újra és újra átmossa az évente hat-hét hónapos esőzés, még ha olykor nem is vízcseppek hullanak az égből, mint José Arcadio halála napján, hanem apró, sárga virágok, amelyek "egész éjjel záporoztak csendesen a falura, beborították a háztetőket, eltorlaszolták a kapukat, és megfullasztották a szabad ég alatt alvó jószágot. Annyi virág hullt az égből, hogy reggelre vastag szőnyeg lepte be az utcákat - lapáttal és gereblyével kellett eltakarítani, hogy a temetési menet elvonulhasson". Ursula halálakor majd döglött madarak hullanak az égből, és visszájára fordított esőként a szép Remedios is az égben tűnik el: lepedőteregetés közben felszáll a magasba, és örökre magával viszi Fernanda lepedőit, aki még hosszú időn át fohászkodik Istenhez, hogy adja vissza a drága brabanti vásznakat.
    Macondóban tehát csodát is láthatsz, de a valóság még ennél is érdekesebb, mert világosan bizonyítja, amit végül Ursula is megsejt: az idő nem halad, hanem körben forog. Éppen időben érkeztünk, hogy asztalhoz üljünk a faluba vetődő lábszárvédős, parafasisakos Mr. Herberttel, és megízleljük a tigriscsíkos banánt, amely olyan bőségesen terem a környéken. Az acélkeretes szemüveg villanásából már sejthetnénk, hogy baj lesz, de hogyan figyelmeztethetnénk a macondóiakat, hogy üldözzék el azt a nagy csapat mérnököt, agronómust, hidrológusi topográfust és földmérőt, aki Mr. Herbert hívására néhány napon belül megérkezik? Hogy ne engedjék kiszállni Jack Brown urat színezüst borítású, püspöklila bársonyüléses, kék üvegtetős vagonjából, hogy bottal kergessék el a körülötte röpködő, fekete ruhás, ünnepélyes ügyvédeket? Hogyan akadályozhatnánk meg, hogy a falu pillanatok alatt átalakuljon bádogtetős barakktáborrá, "melybe a vonat csőstül szállította az idegeneket, nemcsak az üléseken és a kocsiperonokon, de még a vagonok tetején is"? Hogyan állíthatnánk meg a közelgő esőt?
    "Mi aztán megkaptuk a magunkét - mondogatta Aureliano Buendía ezredes -, pedig nem is csináltunk egyebet, csak banánt etettünk egy gringóval." A gringók azonnal átveszik az uralmat, banántársaságot alapítanak Brown úr vezetésével, s "olyan hatalom birtokában, amilyen régente a Mennyei Gondviselésnek volt fenntartva, kibillentették az esőzés rendjét, meggyorsították a betakarítás ciklusait, kiemelték a folyót ősi medréből, a fehér köveivel és jeges áramlataival együtt áthelyezték a település másik végébe, a temető mögé". Brown úr és családjának biztonságát bozótvágóval felfegyverzett bérgyilkosok vigyázzák, és amikor egy hétéves kisfiú szörppel véletlenül leönti egyikük egyenruháját, nemcsak a gyereket, de a segítségére siető nagyapját is apró darabokra vágják. Buendía ezredes még lázadozna, felfegyverezné tizenhét anyától született tizenhét fiát, hogy leszámoljanak a "szaros gringókkal", de "egy hét se múlt el, és a partvidék különböző pontjain ismeretlen tettesek úgy lepuffantották a tizenhét fiút, mint a nyulat".
    A banántársaság, amely kísértetiesen emlékeztet a Márquez szülőfalujában, Anracatacában hajdan valóban működő gyümölcsforgalmazó vállalatra, sőt, talán te is hallottál már ilyen cégekről, talán éppen a szülőföldeden takarítják be a termést, és talán te is nekik dolgozol, nos, a társaság egyre vérlázítóbb intézkedéseket hoz, míg végül kitör az általános sztrájk. A kormány gépfegyveres katonákkal ijesztgeti a macondóiakat, statáriumot hirdet, majd maguk a katonák szedik a banánt, míg a hegyekbe húzódó sztrájkolók minden erejükkel "szabotálják a szabotázst. Birtokokat és telepeket gyújtottak fel, megrongálták a síneket, hogy feltartóztassák a vonatokat, amelyek gépfegyvertűzzel nyitottak utat maguknak, és elvágták a távíró- és telefondrótokat."
A helyzet megoldására a hatóságok felhívást tesznek közzé, és a sztrájkolókat mind Macondóba hívják. A vasútállomáson összeterelnek több mint háromezer embert, gyerekeket, asszonyokat, öregeket is, majd géppuskával mindannyiukat lelövik. Aztán egyetlen nap alatt kétszáz tehervagont megraknak a hullákkal, "amelyeket majd a tengerbe szórnak, mint a selejtes banánt". A hatóságok ezután rendkívüli közleményben tudatják, hogy "a munkások engedelmeskedtek a parancsnak, szétoszoltak az állomásról, és békés menetekben hazaindultak", a szakszervezeti vezetők pedig "emelkedett hazafias szellemben csökkentették a követeléseiket, melyekből csak két pont maradt: az orvosi ellátás reformja és a latrinaépítés a szálláshelyeken". A háromezer halott a hivatalos álláspont szerint csak koholmány, és hiába bizonygatja igazát az egyetlen túlélő, Második José Arcadio, akit fejsérülése miatt szintén halottnak hisznek, a hullákkal együtt a vagonba pakolnak, de magához térve még időben leugrik a vonatról - a macondóiak hamar megtanulják elfogadni a hivatalos álláspontot: nem halt meg senki.
    A szakszervezet és a társaság megállapodásának aláírását a hirtelen támadt eső miatt Brown úr elhalasztja, és minden tevékenységet felfüggeszt - amíg tart az eső. Az eső négy évig, tizenegy hónapig és két napig esik, "időnként csak szemerkélt, akkor mindenki kicsípte magát, olyan arcot vágott, mint a lábadozók, és készült megünnepelni a derülést, de hamarosan megtanulták, hogy a szünetekre csak még nagyobb ború következik". Az eső kimossa a banántársaságot Macondóból, de nem hozza el a megtisztulást, csak valami bágyadt beletörődést, s "úgy borult az ember szívére, mint egy kínzóan fájdalmas halotti lepel". A korábbi éghajlati váltakozás, a hosszú száraz hónapok után felüdülést hozó esős évszak, majd a nedvességet felszárító újabb forró szárazság valaha nemcsak a biológiai környezet alakulását határozta meg, hanem a macondóiak életét is formálta-tagolta. A folyamatos esőzéssel ez a megformált, keretek között folyó élet megszakad, az idő nem halad, hanem körben forog, és a feledés korszakát idézi fel, amikor a falu alapítása után pár évvel a messziről érkezett Rebeka az egész falut megfertőzte az álmatlanság kórjával, amelynek egyik tünete, hogy a fertőzöttek mindent elfelejtenek, s hamarosan a körülöttük lévő tárgyakról sem tudják, mi mire való. Ezért a falusiak táblákat állítanak fel, hogy a legszükségesebbre mindig emlékezzenek: a mocsárból jövő útra egyet "ezzel a felirattal: Macondo, a falu főutcáján pedig egy nagyobbat, amelyen ez állt: Van Isten". Nehogy elfelejtsék. A halálból visszatért cigány Melchiades kigyógyítja a falut az álomkórból, de a közel öt évig tartó esőzés idején már csak a szelleme és titokzatos pergamenjei vannak Macondóban.
    A falu őslakosai, akik nem menekülnek el az eső elől, mint a banántársaság emberei, igyekeznek alkalmazkodni a megváltozott időjáráshoz. Mi mást tehetnének? Nem hallottak még az üvegházhatásról meg a klimatikus anomáliákról, és gyanítom, 1968-ban még Márquez sem sejthette, milyen pontosan diagnosztizálja a nemzetközi nagyvállalatok csodatévő képességeit. Talán még mi sem sejtjük, Kolumbiától Nigériáig hány embernek kell elfogadnia a hivatalos álláspontot: nem halt meg senki. A macondóiak alkalmazkodása, a túlélés reménye vagy a fásult belenyugvás más-más módon jelentkezik: a gőgös Fernanda például "mit sem törődött volna az esővel, mert neki végeredményben az egész élet olyan volt, mint egy soha el nem álló eső". A vérbő, az incesztustól sem riadó Buendíák családjában az esőzés idején már a spanyol nemesi származásával hencegő, rideg Fernanda uralkodik, aki "vacsorához kitette a karos gyertyatartókat, mert úgy vélekedett, az elemi csapások sem szolgálhatnak ürügyül az illendőség felrúgására", de minden erőfeszítése ellenére végig kell néznie, ahogy a nedvességtől átitatott házat szétrágják a vöröshangyák.
    Majd egyszer csak, minden magyarázat nélkül, "egy pénteki napon délután két órakor fény gyúlt a világra, bárgyú napsugár, rőt és szemcsés, mint a téglapor, s majdnem olyan friss, mint a víz, és azután tíz évig nem esett". Az eső addigra úgy átmosta a falut, hogy a Buendíák egykori hírnevéből és tartásából, a hajdan hatalmas családból, no meg a felhalmozott vagyonból csak a magány maradt. Ursula, aki megfogadja, hogy halálával megvárja az esőzés végét, de aztán mégis oly sok teendője akad, hogy kénytelen elfogadni, amit régen halott fia mondott egyszer: "az ember nem akkor hal meg, amikor szeretné, hanem amikor lehet", még megpróbálja a lehetetlent: "Nyissatok ki ajtót-ablakot - kiabálta. - Süssetek húst és halat, vegyétek meg a legnagyobb teknősbékákat, jöjjenek az idegenek, terítsék szanaszét a gyékényeiket és vizeljenek a rózsák közé, üljenek asztalhoz, ahányszor tetszik, és büfögjenek és káromkodjanak és sározzanak össze mindent a csizmájukkal, és tegyék velünk, amit akarnak, mert csak így ijeszthetjük el a pusztulást" - végül saját számításai szerint száztizenötödik és százhuszonkettedik életéve között egészen apróra zsugorodva meghal.
    Amikor végre eláll az eső, ugyanolyan természetességgel, ahogy elkezdődött, "a katasztrófa túlélői, akik már itt éltek, még mielőtt a banántársaság orkánja megrázta volna Macondót, az utca közepén üldögélve sütkéreztek az első napfényben. Bőrük még őrizte az algák zöldjét és a dohszagot, amivel az eső átitatta, de látszott rajtuk, hogy szívük mélyén boldogok, amiért viszszakapták a falut, amelyben születtek". Ne ringasd magad illúziókba: ez a boldogság átmeneti, és sürgősen indulnunk kell, mert Aureliano Babilonia hamarosan megfejti a család történetét rejtő pergameneket, a bibliai orkán pedig elsöpri az egész falut, és csak abban bízhatunk: az idő nem halad, hanem körben forog, és egyszer majd elindul valaki a Sierra Nevadán át, hogy újból megalapítsa Macondót. De addig elteheted az esernyőd.

HORGAS JUDIT