|
|
TÁJOLÓ - Gabriel García Márquez és az eső
Délnek tartunk, a paradicsomi Oklahomából Kolumbia északi partvidékére.
Ha nem bánod, hogy hónapról hónapra a fél földgömböt átszáguldozod
velem, most olyan vidékre vezetlek, ahol az esős évszak májustól
novemberig tart, s az ottaniak szerint nemegyszer "olyan nedves volt a
levegő, hogy a halak az ajtón át beúszhattak volna a szobákba, aztán ki
az ablakon". Egy aprócska faluba utazunk, amelynek idővel távíró- meg
vasútállomása lett, és a vonat annyi francia prostituáltat és
mozifilmet hozott, hogy a település már-már városnak mondhatta magát. A
neve Macondo, de a térképen hiába keresnéd - valósága nem a nevén
múlik, és ha szorítod a kezem, ketten biztosan célba érünk.
A legjobb, ha azonnal indulunk, és útközben
elmesélem, hogyan alapította meg a falut José Arcadio Buendía
társaival, hogyan keltek át a Sierra Nevada öt és félezer méter magas
hegycsúcsán, hogyan vágtak át a trópusi esőerdőn az indiánok között,
akik ma is úgy hiszik, a hegy a világegyetem középpontja, a Föld
egészségének őrzője. Az út közel két évig tartott, és amikor végre
megérkeztek a nyugati lejtőkhöz, és "a felhőkkel borított csúcsról
végigjártatták szemüket a nagy mocsár végtelen víztükrén, amely a világ
másik végéig húzódott", José Arcadio meggyőzte a többieket, hogy soha
nem érik el a tengert, így aztán tisztást vágtak és megalapították
Macondót.
A Buendía család magányának százéves történetét
újra és újra átmossa az évente hat-hét hónapos esőzés, még ha olykor
nem is vízcseppek hullanak az égből, mint José Arcadio halála napján,
hanem apró, sárga virágok, amelyek "egész éjjel záporoztak csendesen a
falura, beborították a háztetőket, eltorlaszolták a kapukat, és
megfullasztották a szabad ég alatt alvó jószágot. Annyi virág hullt az
égből, hogy reggelre vastag szőnyeg lepte be az utcákat - lapáttal és
gereblyével kellett eltakarítani, hogy a temetési menet elvonulhasson".
Ursula halálakor majd döglött madarak hullanak az égből, és visszájára
fordított esőként a szép Remedios is az égben tűnik el: lepedőteregetés
közben felszáll a magasba, és örökre magával viszi Fernanda lepedőit,
aki még hosszú időn át fohászkodik Istenhez, hogy adja vissza a drága
brabanti vásznakat.
Macondóban tehát csodát is láthatsz, de a
valóság még ennél is érdekesebb, mert világosan bizonyítja, amit végül
Ursula is megsejt: az idő nem halad, hanem körben forog. Éppen időben
érkeztünk, hogy asztalhoz üljünk a faluba vetődő lábszárvédős,
parafasisakos Mr. Herberttel, és megízleljük a tigriscsíkos banánt,
amely olyan bőségesen terem a környéken. Az acélkeretes szemüveg
villanásából már sejthetnénk, hogy baj lesz, de hogyan
figyelmeztethetnénk a macondóiakat, hogy üldözzék el azt a nagy csapat
mérnököt, agronómust, hidrológusi topográfust és földmérőt, aki Mr.
Herbert hívására néhány napon belül megérkezik? Hogy ne engedjék
kiszállni Jack Brown urat színezüst borítású, püspöklila bársonyüléses,
kék üvegtetős vagonjából, hogy bottal kergessék el a körülötte röpködő,
fekete ruhás, ünnepélyes ügyvédeket? Hogyan akadályozhatnánk meg, hogy
a falu pillanatok alatt átalakuljon bádogtetős barakktáborrá, "melybe a
vonat csőstül szállította az idegeneket, nemcsak az üléseken és a
kocsiperonokon, de még a vagonok tetején is"? Hogyan állíthatnánk meg a
közelgő esőt?
"Mi aztán megkaptuk a magunkét - mondogatta
Aureliano Buendía ezredes -, pedig nem is csináltunk egyebet, csak
banánt etettünk egy gringóval." A gringók azonnal átveszik az uralmat,
banántársaságot alapítanak Brown úr vezetésével, s "olyan hatalom
birtokában, amilyen régente a Mennyei Gondviselésnek volt fenntartva,
kibillentették az esőzés rendjét, meggyorsították a betakarítás
ciklusait, kiemelték a folyót ősi medréből, a fehér köveivel és jeges
áramlataival együtt áthelyezték a település másik végébe, a temető
mögé". Brown úr és családjának biztonságát bozótvágóval felfegyverzett
bérgyilkosok vigyázzák, és amikor egy hétéves kisfiú szörppel
véletlenül leönti egyikük egyenruháját, nemcsak a gyereket, de a
segítségére siető nagyapját is apró darabokra vágják. Buendía ezredes
még lázadozna, felfegyverezné tizenhét anyától született tizenhét fiát,
hogy leszámoljanak a "szaros gringókkal", de "egy hét se múlt el, és a
partvidék különböző pontjain ismeretlen tettesek úgy lepuffantották a
tizenhét fiút, mint a nyulat".
A banántársaság, amely kísértetiesen emlékeztet
a Márquez szülőfalujában, Anracatacában hajdan valóban működő
gyümölcsforgalmazó vállalatra, sőt, talán te is hallottál már ilyen
cégekről, talán éppen a szülőföldeden takarítják be a termést, és talán
te is nekik dolgozol, nos, a társaság egyre vérlázítóbb intézkedéseket
hoz, míg végül kitör az általános sztrájk. A kormány gépfegyveres
katonákkal ijesztgeti a macondóiakat, statáriumot hirdet, majd maguk a
katonák szedik a banánt, míg a hegyekbe húzódó sztrájkolók minden
erejükkel "szabotálják a szabotázst. Birtokokat és telepeket gyújtottak
fel, megrongálták a síneket, hogy feltartóztassák a vonatokat, amelyek
gépfegyvertűzzel nyitottak utat maguknak, és elvágták a távíró- és
telefondrótokat."
A helyzet megoldására a hatóságok felhívást tesznek közzé, és a
sztrájkolókat mind Macondóba hívják. A vasútállomáson összeterelnek
több mint háromezer embert, gyerekeket, asszonyokat, öregeket is, majd
géppuskával mindannyiukat lelövik. Aztán egyetlen nap alatt kétszáz
tehervagont megraknak a hullákkal, "amelyeket majd a tengerbe szórnak,
mint a selejtes banánt". A hatóságok ezután rendkívüli közleményben
tudatják, hogy "a munkások engedelmeskedtek a parancsnak, szétoszoltak
az állomásról, és békés menetekben hazaindultak", a szakszervezeti
vezetők pedig "emelkedett hazafias szellemben csökkentették a
követeléseiket, melyekből csak két pont maradt: az orvosi ellátás
reformja és a latrinaépítés a szálláshelyeken". A háromezer halott a
hivatalos álláspont szerint csak koholmány, és hiába bizonygatja igazát
az egyetlen túlélő, Második José Arcadio, akit fejsérülése miatt
szintén halottnak hisznek, a hullákkal együtt a vagonba pakolnak, de
magához térve még időben leugrik a vonatról - a macondóiak hamar
megtanulják elfogadni a hivatalos álláspontot: nem halt meg senki.
A szakszervezet és a társaság megállapodásának
aláírását a hirtelen támadt eső miatt Brown úr elhalasztja, és minden
tevékenységet felfüggeszt - amíg tart az eső. Az eső négy évig,
tizenegy hónapig és két napig esik, "időnként csak szemerkélt, akkor
mindenki kicsípte magát, olyan arcot vágott, mint a lábadozók, és
készült megünnepelni a derülést, de hamarosan megtanulták, hogy a
szünetekre csak még nagyobb ború következik". Az eső kimossa a
banántársaságot Macondóból, de nem hozza el a megtisztulást, csak
valami bágyadt beletörődést, s "úgy borult az ember szívére, mint egy
kínzóan fájdalmas halotti lepel". A korábbi éghajlati váltakozás, a
hosszú száraz hónapok után felüdülést hozó esős évszak, majd a
nedvességet felszárító újabb forró szárazság valaha nemcsak a biológiai
környezet alakulását határozta meg, hanem a macondóiak életét is
formálta-tagolta. A folyamatos esőzéssel ez a megformált, keretek
között folyó élet megszakad, az idő nem halad, hanem körben forog, és a
feledés korszakát idézi fel, amikor a falu alapítása után pár évvel a
messziről érkezett Rebeka az egész falut megfertőzte az álmatlanság
kórjával, amelynek egyik tünete, hogy a fertőzöttek mindent
elfelejtenek, s hamarosan a körülöttük lévő tárgyakról sem tudják, mi
mire való. Ezért a falusiak táblákat állítanak fel, hogy a
legszükségesebbre mindig emlékezzenek: a mocsárból jövő útra egyet
"ezzel a felirattal: Macondo, a falu főutcáján pedig egy nagyobbat,
amelyen ez állt: Van Isten". Nehogy elfelejtsék. A halálból visszatért
cigány Melchiades kigyógyítja a falut az álomkórból, de a közel öt évig
tartó esőzés idején már csak a szelleme és titokzatos pergamenjei
vannak Macondóban.
A falu őslakosai, akik nem menekülnek el az eső
elől, mint a banántársaság emberei, igyekeznek alkalmazkodni a
megváltozott időjáráshoz. Mi mást tehetnének? Nem hallottak még az
üvegházhatásról meg a klimatikus anomáliákról, és gyanítom, 1968-ban
még Márquez sem sejthette, milyen pontosan diagnosztizálja a nemzetközi
nagyvállalatok csodatévő képességeit. Talán még mi sem sejtjük,
Kolumbiától Nigériáig hány embernek kell elfogadnia a hivatalos
álláspontot: nem halt meg senki. A macondóiak alkalmazkodása, a túlélés
reménye vagy a fásult belenyugvás más-más módon jelentkezik: a gőgös
Fernanda például "mit sem törődött volna az esővel, mert neki
végeredményben az egész élet olyan volt, mint egy soha el nem álló
eső". A vérbő, az incesztustól sem riadó Buendíák családjában az esőzés
idején már a spanyol nemesi származásával hencegő, rideg Fernanda
uralkodik, aki "vacsorához kitette a karos gyertyatartókat, mert úgy
vélekedett, az elemi csapások sem szolgálhatnak ürügyül az illendőség
felrúgására", de minden erőfeszítése ellenére végig kell néznie, ahogy
a nedvességtől átitatott házat szétrágják a vöröshangyák.
Majd egyszer csak, minden magyarázat nélkül,
"egy pénteki napon délután két órakor fény gyúlt a világra, bárgyú
napsugár, rőt és szemcsés, mint a téglapor, s majdnem olyan friss, mint
a víz, és azután tíz évig nem esett". Az eső addigra úgy átmosta a
falut, hogy a Buendíák egykori hírnevéből és tartásából, a hajdan
hatalmas családból, no meg a felhalmozott vagyonból csak a magány
maradt. Ursula, aki megfogadja, hogy halálával megvárja az esőzés
végét, de aztán mégis oly sok teendője akad, hogy kénytelen elfogadni,
amit régen halott fia mondott egyszer: "az ember nem akkor hal meg,
amikor szeretné, hanem amikor lehet", még megpróbálja a lehetetlent:
"Nyissatok ki ajtót-ablakot - kiabálta. - Süssetek húst és halat,
vegyétek meg a legnagyobb teknősbékákat, jöjjenek az idegenek, terítsék
szanaszét a gyékényeiket és vizeljenek a rózsák közé, üljenek
asztalhoz, ahányszor tetszik, és büfögjenek és káromkodjanak és
sározzanak össze mindent a csizmájukkal, és tegyék velünk, amit
akarnak, mert csak így ijeszthetjük el a pusztulást" - végül saját
számításai szerint száztizenötödik és százhuszonkettedik életéve között
egészen apróra zsugorodva meghal.
Amikor végre eláll az eső, ugyanolyan
természetességgel, ahogy elkezdődött, "a katasztrófa túlélői, akik már
itt éltek, még mielőtt a banántársaság orkánja megrázta volna Macondót,
az utca közepén üldögélve sütkéreztek az első napfényben. Bőrük még
őrizte az algák zöldjét és a dohszagot, amivel az eső átitatta, de
látszott rajtuk, hogy szívük mélyén boldogok, amiért viszszakapták a
falut, amelyben születtek". Ne ringasd magad illúziókba: ez a boldogság
átmeneti, és sürgősen indulnunk kell, mert Aureliano Babilonia
hamarosan megfejti a család történetét rejtő pergameneket, a bibliai
orkán pedig elsöpri az egész falut, és csak abban bízhatunk: az idő nem
halad, hanem körben forog, és egyszer majd elindul valaki a Sierra
Nevadán át, hogy újból megalapítsa Macondót. De addig elteheted az
esernyőd.
HORGAS JUDIT
|