|
|
Kámán Balázs
EGYETLEN KÉPZETT JOGÁSZ
"...igazságot kell szolgáltatnunk egy nyilvánvalóan igazságtalan világban..."
Milyen készségesen fogadta! Ez a legdühítőbb. Ő barátságosnál is
barátságosabb volt, Jávor meg mintha észre se venné, mintha az ügyvédi
irodákban mindenkit kávéval és konyakkal kínálnának! Különben nem is az
ügyfél-székbe ültette, hosszú íróasztala másik oldalához, hanem az
egyik mogyoróbarna bőrfotelbe, és olyan közel gurította a másik fotelt,
amibe a házigazdai teendők után ő huppant bele, mintha az egykori
osztálytárs legmeghittebb barátja volna. Kikapcsolta a mobiltelefonját,
és kihúzta a vezetékes telefont - "csupa fül vagyok!" -, de Jávor rá se
hederített, fikarcnyit se érdekelte, ő hogy él, mi minden történt vele
csak az elmúlt évtizedben is - "abban a pillanatban, amikor mondtad,
hogy ügyvédi irodád van... igen, abban a szempillanatban lecsaptam...
emlékszel?... valahogy felszólításnak éreztem... vagy inkább
kihívásnak... persze nem tudhatom, hogy veszed majd, amire kérlek...";
válás-ügyre számított. Már tegnapelőtt az étteremben is szentül hitte,
hogy Jávor válóperre készül. Nehéz megmondani, miért, mitől sejti meg,
hogy ügyfelei mihez kérik fel, de ő mindig tippel magában, és az esetek
többségében telitalálattal büszkélkedhet. Olykor már a telefonhang is
elegendő - "Madarász kollégám ajánlotta önt... igen, Madarász Gábor..."
-, azt a magakorú férfit például pocakosnak, barkósnak képzelte, s
amikor időpontot ajánlott, úgy hitte, lakásügyet hoz, talán nem is
cserélni vagy eladni akar, inkább bérelni vagy béreltetni. A válásokat
utálja, a vagyonmegosztásos és kivált a gyerekelhelyezős perektől
menekül, Jávornak mégis azt mondta tegnapelőtt este a huszonöt éves
érettségi találkozójukon, hogy megtisztelő, ha felkeresi, holott a
zavart és ugyanakkor elszánt tekintetéből - vagy nem abból? miből? -
válóper fenyegetett. Mégis. A régi osztálytársát nem terelheti el, nem
bunkó, és vigasztalódni próbált a gondolattal, hogy Jávor, meg aztán a
többiek is, az iskolatársak ismerősei is, bővíthetik az ügyfél-körét.
Muszáj ezzel törődnie. Ha nem építi, nem fejleszti mindig tovább,
elvásik a meglévő is. Szombaton volt a találkozójuk, és azt mondta
Jávornak, jöhet akár hétfőn, de sietve hozzátette, hogy a kedvéért
átrendezi a napját. Ne higgye, hogy nincs dolga, és igenis érezze az ő
megkülönböztetett figyelmességét - "téged az ne feszélyezzen...
megoldom... hidd el, senki se szenved majd hátrányt... úgy leszel
kivételezett, hogy azzal senkit se sértünk" -; feleslegesen okoskodott
és magyarázott, mert Jávort szemmel láthatóan nem zavarta, hova, mibe
lép - "vasárnap... vagyis holnap reggeltől ügyeletes vagyok, így hétfőn
már délben... legkésőbb egy, fél kettőkor eljöhetek... ha jó neked kora
délután... ha ez belefér..." -: a karcsú, inas, erős pofacsontú,
kopaszodása ellenére is fiatalos, mindannyiuknál fiatalosabb férfi
kapva kapott a minél közelebbi időponton. Válás lesz, mondta erre
magában nagy bölcsen, beletörődően.
"Gyerekorvos vagy, ugye, jól emlékszem? -
rutinosan a nyitókérdéssel is könnyítette volna a vallomás kínját. -
... Az én fiaim meg épp kinőnek a gyerekkorból. A nagyobbik tizenöt, a
kicsi tizenhárom... de már ő is gimnazista... ilyen nyolc... vagy nem
is tudom... inkább kilencévfolyamos gimnáziumba jár... képtelen vagyok
követni a mai iskolák rendszerét... már ha van egyáltalán rendszer...
ahány iskola, annyiféle szisztéma, de őszintén szólva én nem csak az
előnyeit látom ennek a nagy szabadságnak... nekünk sokkal egyszerűbb
körülményeink voltak... mindannyiunknak, még a tehetősebbeknek is...
mégis többre jutottunk... egész egyszerűen többre. Ez az igazság. És
szerintem azért, mert az iskolában mi leginkább csak tanultunk. Pedig
már mi se úgy, mint a szüleink, de azért tanultunk, és nem folyton
lehetőségek között válogattunk... ilyen fakultás meg olyan évfolyam...
Elnézést... bocsánat... a bőbeszédűség jogász-betegség... neked van
gyereked?" - és Jávor csak bólintott. Illetve egy villanásnyi derűs,
majdnem kedélyes mosolyt is megeresztett, épp csak annyit, hogy az ő
sejtelmét egyszeriben elhessentse - aki válni készül, nem ilyen pofával
gondol a családjára. Nem, ez mégse az lesz -, de hogy egy gyereke van-e
vagy hat, hogy felnőtt, anyányi lánya él-e Dél-Amerikában vagy a
Távol-Keleten, esetleg három hónapos a negyedik házasságában született
fia, szóval a végtelen számú variációból semmi sem világítódott meg.
Nem, semmi. Legfeljebb, ha tovább kérdezi. De erről nem kérdezte.
"Valamiben segíthetek?" - úgy tűnt akkor, Jávor
nem sértődött meg, hogy hirtelen váltott, és a barátkozós csevegés
helyett a jövetele célját tudakolta. A konyak meg a keksz ott maradt az
üveglapos kisasztalon, de végtére minek szórakozzanak kényszeredetten,
eléggé elfoglaltak mindketten.
"A szó szoros értelmében igazság-szolgáltatást
kérek. Vagy ha úgy szerényebb: ilyen szolgáltatást remélek. És persze
nem magánügyben... bár hogy mi nevezhető magánügynek?! Ne bonyolódjunk
bele. Az orvosokra nem jellemző a bőbeszédűség, és én igyekszem is
ehhez tartani magam" - és megmutatta ugyanazt a mosolyt, semmivel se
tovább, s ha lehet, még tartózkodóbb és rejtettebb maradt.
"Tény, hogy nem tudom pontosan, miféle
igazságszolgáltatásra gondolok, de talán nem is nekem kell tudni. Ezért
jöttem hozzád. Nem próbálok tudálékosan receptet se diktálni, a
paragrafusok a te kellékeid. Én itt dilettáns vagyok, de elhatároztam,
hogy végigviszem ezt az ügyet. Így, ahogy mondom: végig! Persze bajban
lennék, ha megkérdeznéd, mi az, hogy ?végig?. Lehet, csak annyi, hogy
nem nyugszom bele. Hanem? Mit csinálok, ha nem nyugszom bele? Na,
pontosan ezt akarom megtudni tőled: mik a lehetőségeim." Kézfejével
megdörzsölte a szemét, a mozdulat után látszott, hogy fáradt, mintha
letörölt volna valamennyit a fiatalosságából, a kivörösödött bőr, a
szemhéj hólyagos puffadtsága - vagy a szemközti háztető fölött besütő
nap - leleplezte. "Lehúzom a rolót... vagy arrébb toljuk a fotelt?"
Intett, hogy nem bántja a fény. Ráhagyta.
"Évek óta figyelem az éves adóbevallások előtt
ezerszámra megjelenő plakátokat... óriásplakátokat is, amelyek a
felajánlható egy százalékokért ácsingóznak. Egészséges szellemű-lelkű
ember ezektől a reklámoktól csakis arra a következtetésre juthat, hogy
ne! Ide egy vasat se. Azok a kiemelten közhasznú alapítványok ugyanis,
amelyek vagyonuk jelentős részét plakátra költik, eleve nem végezhetik
jól... legalábbis a szó szoros értelmében nem végezhetik közhasznúan a
munkájukat. És hiába állítják, hogy nemigen költenek reklámra, mert a
reklámcégek támogatását élvezik, mert a nagy reklámcégeknek remek buli
így reklámozni önmagukat. Adóleírás is van. Minden tökéletesen forog
körben. Érted, hogy gondolom?" - de nem törődött vele, hogy ő tényleg
érti-e, hát még, hogy egyet is ért-e vele. Még jó, hogy nem követelt
azonnal egyetértést! Hogy türelmetlenül követelődző, azt úgyis látta.
Az ilyen ügyfél ártalmatlan és problémátlan kívánsága pedig kínosabb,
mint a szégyenkező, de engedelmesen segítséget kérő válóperesé.
"Eleinte csak megmosolyogtam a
reklám-nyomulást... ahogy szívhez szólóan... mert mindig is érzelgősen
handabandáztak, de eleinte talán nem is voltak annyira cinikusak és
durvák, mint ebben az évben. Vagy én csak most értettem meg, mi az, ami
lépésről lépésre torzult, ami persze kezdettől hibás volt, mintha
bekódolták volna, hogy így elszabaduljon, s amit talán a jog
eszközeivel még vissza lehet szorítani. Talán. Szeretném megkísérelni.
Abban biztos vagyok, hogy most már nem elég, ha érzékeny bölcsészek
vagy elméleti szociológusok értekeznek minderről. Nem kell felmérés meg
hatásvizsgálat! Az efféle most már ártalmas időhúzás. Falazás ehhez a
gonosz tomboláshoz. Itt legfeljebb a kőkemény és józan jog segíthet,
ami persze magától nem működik. Szerintem tehát kell... akár egyetlen
elszánt, államigazgatásban is képzett jogász kell..." - amire ő
szerényen heherészett, muszáj is volt már valamit reflektálnia az
eladdig zavaros javaslatra, "és én lennék ez a képzett jogász?...
kedves vagy... de én csak közönséges polgári ügyekkel foglalkozom...
ahhoz értek... nem hiszem, hogy ilyesfélére alkalmas vagyok, de..."
Jávor még el se mondta, végül is mi a fenét
akar, de olyan támadó volt, hogy ő önkéntelenül is védekezett,
kihátrált volna a minden képzeletet felülmúlóan hülye ügyből, de
egyelőre foglya volt az udvariasságának, inkább passzívan kivárt, és
némán biztatta magát, hogy akármivel áll elő Jávor, attól távol marad.
Nyugalom, hidegvér, mondja csak, fújja ki magát, ő szépen meghallgatja
és elhárítja. Végül mégiscsak elhárítja, mert az őrültek
veszélyesebbek, mint a gazemberek, és látszik, hogy Jávor egy
közönséges őrültnél is rosszabb. Bepörög, de rá is erőszakolná a
mániáját a világra. A vendég csakugyan hangosabban és szaporábban
beszélt, valósággal szónokolt. Egy percre még a kezét is ökölbe
szorította - nevetséges volt a forradalmárkodása, és neki csak ekkor
derengett, hogy már a gimnazista Jávorral is zűrök voltak. Az apja
aztán benyalta az egyetemre... de utolsó évben, az érettségi előtti
tavaszon valamit nagyon bekavart a fiú, igazgatói intéssel vagy mivel
megúszta... ki a fene emlékszik ezekre!... de ahogy meglett korúan
ugyanúgy túráztatta magát, felrémlett a negyed százados balhéja. Valami
politikai izgágaság volt akkor is, az osztályfőnökük is igyekezett
elsimítani a dolgot, nagyon rendesen védte mindannyiukat, de az egész
osztály előtt kimondta, hogy Jávor meggondolatlansága az állásába
kerülhetett volna, és csaknem megzavarta a többiek nyugodt érettségijét.
"Vegyük a legmocskosabbat! Ezzel a konkrétummal
jobban el is tudom mondani, miről van szó. Vegyük az éhezős
gyerek-plakátot! Láttál belőle, igaz? Muszáj látni. Száz métert se
mehetsz, hogy ne láss ilyet. Óriásplakáton gyerekfotó, és a felirat
kiáltásnak hat: éhes vagyok...
Egy kedves arcú, de szánandó gyerek a pofádba kiáltja, hogy éhes. És ha
azonnal nem tejelsz, miattad éhes is marad. Ez azért Európa közepén
brutális! Mikor minden párt szociális igazságosságot papol!"
Nem hibáztatja magát, hogy reflexesen mégis
közbeszólt - "semmit nem vállalok, ami politika... ne haragudj, de
ehhez ragaszkodom... Nem képviselek semmiféle politikai ügyet... nem...
ezt elhatároztam..." -, de Jávor akkor már megakaszthatatlanul
prédikált - "kultúrállamban ezt a plakátot mint a közösséget különösen
sértő, dehonesztáló tárgyat... vagy tárgyiasított gesztust be kellene
tiltani, és nem hiszem, hogy nehéz ehhez paragrafust találni...", ő
pedig még igazán nem heveskedve, inkább csendesítően jegyezte meg, hogy
a tiltás, az állampolgárok mégoly jó szándékú korlátozása sem
veszélytelen. "Kit veszélyeztet?!" - csattant fel Jávor. "A
gyerekélelmezési alapítvány munkatársait? a reklámtervezőt? kicsodát?!
és kicsodának milyen érdekeit? Veszély és veszély között mégiscsak van
különbség!"
Hiába akart békésen kihátrálni ebből az idióta
ügyből, hiába remélte, hogy most már minél kevesebb idő- és
energiapocsékolással elhajthatja Jávort, és magában ihat végre egy
konyakot megmenekülése örömére. Hiába vágyott arra, hogy mielőtt
hazamegy, ül itt egy negyedórácskát, és elsimogatja lelke gyűrődéseit,
kicsit még meg is csipkedheti magát és heccelődve tisztázhatja végre,
szabad-e ilyen udvariasan, ennyire nyitottan felajánlania szolgálatait
- hiába bízott önvédelmi erejében: egyszer csak hallotta, hogy
vitatkozik. Döbbenten hallotta a saját hangját. Érveket sorakoztatott
Jávor elé, aki ezektől, mintha üzemanyaghoz jutna, még inkább lobogott.
Reménytelenül hülye volt az egész.
"Megbocsáss, de jogászként úgy gondolom,
tévesen közelíted a kérdést... először is túlságosan nagyot ugrasz...
nincs türelmed a módszeres araszoláshoz, pedig a mi szakmánkban ez
elengedhetetlen... Mindenekelőtt válaszolj arra: helyesnek... önmagában
kifogástalannak tartod-e, hogy az adózó állampolgárok rendelkezhetnek
adójuk egy részéről... Biztos vagyok benne, hogy helyesled...", de
Jávor, araszolás-képtelenségét látványosan bizonyítva, tiltakozott: "Ez
nem módszeresség! Legalábbis nem a gondolkodás tisztasága vagy a
logikai következetesség a célja! Ez csüggesztő, kifárasztó
körülményeskedés. Miért nem kérdezed mindjárt, helyeslem-e az adózás
rendszerét... vagy helyeslem-e az emberek társadalomba zsúfolódását".
"Nem kérdezek ostobaságokat... de az
ítélkezés... meg a betiltás előtt gondolkodnod kellene... mondjuk
olyasmiről, hogy helyes-e, ha bizonyos feladatokat civil szervezetek
látnak el... persze szakszerűen, ugyanakkor a maguk spontán,
rugalmasabb módján?... Másfelől közelítve: ugye, nem vagy híve a
diktatórikus központosításnak?"
Jávor újra megdörzsölte a szemét, s ahogy
elvette arca elől a kezét, még látszott valami a rosszul takart, gúnyos
fintorából. Ilyen beképzelt volt huszonöt évvel ezelőtt is. Ezt
sikerült konzerválnia. Ezt a fölényességet. A fene nagy
magabiztosságát. Ahogy a magasból ítélkezik, a sztratoszféránál is
feljebbről fitymálgatja a földi gazembereket. Mert neki mindenki
zsivány. Hogy utálja ezt a típust! Az ilyen Jávor-félék nem
szenvedhetik a szabadságot, mert nekik muszáj megmondani, kinek mit
lehet, mit kell csinálni, és ők döntenék el, mi helyes, mi törvényes.
Vicc, hogy a joggal akar manipulálni, mikor cseppnyi jogérzéke nincs!
Egy cseppnyi se!
"Nézd, én azt mondom, végig kellene gondolnod,
hogy tulajdonképpen mit kárhoztatsz... Lehet, hogy jogosak az
indulataid, de indulattal ezek a dolgok nem ragadhatók meg... és annak
ellenére, hogy bizonyos fokig igazad van... azt hiszem... bár nem
ismerjük a pontos adatokat... sok mindent nem ismerünk, de nagy
valószínűséggel ezek az alapítványok is túl sokat fordítanak
reprezentációra, fenntartásra... és így tovább... Az sem kizárt, hogy
nem minden ügyletük feddhetetlen... a mi munkánkban... az én ügyvédi
gyakorlatomban is állandóan szem előtt kell tartani, milyen nehéz
megfelelni a gazdasági előírásoknak... gyakran a legjobb szándék
mellett is bakiznak... de szerintem ezeknél az alapítványoknál... éppen
ilyen gyerekétkeztetési alapítványnál a lényeg mégsem ítélhető el...
Mert ha nem is tökéletesen, mégiscsak arról gondoskodnak, hogy kevesebb
éhes gyerek legyen... nem? Furcsán festene, ha éppen ezeket
támadnánk..."
Nem pattant fel Jávor, inkább nehézkesen, a
fotelra tenyerelve-támaszkodva készült felállni, mintha zsibbadna a
lába - de félreérthetetlenül szedelőzködött. "Ne haragudj! Sajnálom,
hogy feltartottalak. Ha nem tudsz... ha nem akarsz ilyen ügyben jogi
tanácsot adni... sajnálom. Az én hibám, belátom, hogy szokatlan ügy.
Talán nem is voltam elég érthető. Sajnálom." Már egyenesen állt,
mindjárt kivonul innen diadalmasan, erkölcsi nagysága teljes pompájában.
Legszívesebben pofon ütné. Elgáncsolná, vagy
inkább valami örökre emlékezetes kellemetlenséget mondana neki. Mit
mondjon? Tűri, hogy a nyitott bejárati ajtó előtt Jávor nyújtsa a
kezét. "Még egyszer: ne haragudj!"
Ő meg csak nézi, ahogy elindul a lépcsőn, két fokokat ugrik, szökdécsel, mint egy megkergült kamasz.
Csak miatta maradt itt délutánra. Mindegy. Nem
veri falba a fejét. Nézte a konyakospalackot. Már nem kívánta. A
meditatív egyedüllétet sem kívánta. Egy-két telefont még megereszt,
hogy jobban tudja, milyen ez a Jávor. Mégis: hogy él, milyen
körülmények között. Ezer az egyhez, hogy neki is van vaj a fején.
|