|
|
Belső ruhatár
Zápor könnyekkel
A nő húsz-harminc méterrel előttem járt, s bár az egyirányú, inkább
keskeny, mint széles utcában a délutáni csúcsidőben nem csak ketten
tapostuk a járdát, felfigyeltem rá, észre kellett venni mindenkinek,
ahogy gólyalábszerűen magasított sarkú szandálban tipeg, és a
kínosan-kihívóan feszülő fehér vászonnadrágban még riszálja is a
csipőjét. Vállig érő, rózsaszínű fülkarikákat és fehér lakktáskát
lóbált, melírozott szőke és még szőkébb hajában ciklámen csík és
világoskék csat harsogott - a robbanásnak ható mennydörgésre
megtorpant, nem összehúzódzkodott, hanem széttárta a karját, mintha
repülni készülne; hátulról láttam, de így is Capa híres eleső
harcos-fotóját idézte - a lakktáskát ugyanúgy szorította-elengedte,
mint a meglőtt katona a fegyverét. Pillanatnyi volt a dermedtsége,
aztán szaladni próbált, sikertelenül, valahogy ösztönösen közelebb
került a házfalhoz, s mielőtt felbukott volna, kezével, vállával
megtámaszkodott. A dörgésre - azt hiszem, nem lehetett másként -
gyorsítottam, de csak a kapualjban értem utol a nőt. Beugrottam mellé,
köszönésképpen sután rávigyorogtam. Nem viszonozta, még egy erőltetett
rutin-vigyorra sem futotta neki, talán nem is érzékelte, hogy ott
vagyok.
A zápor hirtelen és váratlanul jött, már
javában zuhogott, s még akkor is sütött a nap. Töredékperccel előttem
állt be anélkül, hogy tudná, mit csinál. Legalábbis ahogy most
közelről, kicsit oldalról, majdnem szemből néztem, úgy tűnt, fogalma
sincs, hol van és miért. Azt sem tudja, hogy mégiscsak védekezett. A
rémület összekaszabolta puffadt arcát, de mintha meg is szépítette
volna. Kitágult a pupillája, viszont összeszűkült az orrcimpája. Mélyen
kivágott trikójának narancssárga mintája valamelyest megszínesítette az
álla és a szája körüli tésztás bőrt. A következő pillanatban a sokféle
festék - fekete szempillafesték, sötétlila ajakrúzs, halványabb lila
szemhéjpúder s a bizonyára utoljára felrakott, a homlokától a nyakáig
kvarcosan csillogó krém - egyetlen mozdulatától összekeveredett:
tenyerével, mintha a bőre alól kiütköző félelmet letörölhetné,
végigsimított az arcán. Öntudatlanul, idegesen odakapott, és aztán
lassan, egyre lassabban csúsztatta lefelé a kezét.
A műköröm és a sok gyűrű ellenére is öreg,
durva, vastag keze volt, vagy húsz évvel öregebb, mint ő maga.
Májfoltokkal, csomós-dudoros visszerekkel. "Csak esik?, motyogta,
s minthogy motyogta, s minthogy nem nézett felém, a rekedtes hang
önbiztatás lehetett. Csendesítő vigasz. "Csak esik?. De lehetséges,
hogy nem ezt mondta. Nem is effélét. Lehet, hogy semmit se mondott,
csak köhintett vagy reszelte a torkát. Burukkolt.
Festékmaszatos tenyerétől mindenesetre a
riadalom újabb hulláma csapott rá, és összehasonlíthattam, hogy az
iménti, már elsimuló rettenethez képest ez mennyivel vadabb. Nem is
gyanította, honnan kerülhetett markába a mocsok, de ősemberi
alapélménye szerint mint kívülről - fentről? - jött csapást félte. Mint
a mennydörgést. Mint jóvátehetetlenül elcseszett életét. Eldobta volna
a kezét, egyet-kettőt csapkodott, talán lerázhatja, talán ijesztő
mintázatú és nagyságú lepkeként elillan a ragacs.
A fehér nadrágba törölte. S a bal csuklóján
lógó fehér lakktáska is bőven kapott. Már nem mert a tenyerére
pillantani, de megvonaglott, azt hiszem, érezte ülepe táján a
festékfoltot, s azt is éreznie kellett, hogy ostobán fél és gyerekes
kapkodásával bajt bajra halmoz.
Fényjelenségként villant - csak cikázott egyet - a felismerés: már fékezhetetlen, kizökkenthetetlen. Láttam, hogy valamelyest ő is észlelte.
Nem is tehetett mást. Leült a kapualji műkőre.
Kirántotta hajából a világoskék csatot. Homlokát kíméletlenül a rücskös
házfalhoz nyomta. Zokogott, rázkódott - mintha a saját bőröm
horzsolódna. Véresre. De az egész jelenet alatt én bénán csak
tanúskodtam, dermedten álltam, mintha ragadozóval kerültem volna
szemtől szembe.
Hirtelen felpattant és kilépett az esőbe.
Újra dörgött, talán erőtlenebbül, a zápor jól
érezhetően csitult, a nő meg - erről is elkésve - térde közé szorította
a táskát, és úgy dörzsölte a haját, a nyakát, mintha zuhanyozna.
Törölte volna arcáról a festéket, a könnyeit, a púdersár alól kiütköző
hegeket, ragyát - már kevés volt a lehulló csapadék.
KÁMÁN BALÁZS
|