|
|
Mújdricza Péter
ZALOTAY-LEGENDÁRIUM, AVAGY A SZABADLELKŰ ÉPÍTÉS VÉGTELEN SZORONGÁSA
(részlet)
A 2006-os, Meta-city hívószóra szerveződő Velencei Biennálé magyar kurátorának szíves figyelmébe ajánlom
"Miért félnék a rúgó lábak közt csukafejeseim során, mikor csak a támaszkodó lábnak fájnak a rúgások?
- Repülés közben nem érzi az ember!"
(Hidegkúti Nándor)
A fáma szerint egy hatvanas évekbeli budapesti tervpályázaton Zalotay műleírása azzal kezdődött volna, hogy A Gellért-hegy megmarad...
"Ja, az a pasas - hallhatjuk még ma is
pesti kávéházakban -, aki felhőnek támasztotta a létrát a
szalagházzal... több millió embert akart bezsúfolni egyetlen épületbe!"
A másik véglet: "Zalotay tehetségesebb volt, mint Makovecz, csak nem
hagyták érvényesülni!" Mert Zalotaynak Magyarországon ma is legendája
van. És nem tudom, volt-e már Budapesten a harmadik évezred globális
(város)architektúrájára provokatívabban reagáló, végleteiben
elgondolkodtatóbb kiállítás, mint Zalotay Elemér építészé.
Az anyagot 2005. november 9. és 28. között
tekinthettük meg a Hajós utcában, az N&n Galériában, ebben a
feszített arányú, nagyon egyszerű eszközökkel kezelt, dongaboltozatos,
földalatti kiállítótérben. A tér hossztengelyében, térdmagasságban
megépített, hosszú asztalon, üveg alá helyezve, és az összes
falfelületen tanulmányozhatta Zalotay munkáit a látogató. Szabadkézzel,
grafitceruzával, színes ceruzával, golyóstollal és tussal rajzolt
vázlatok, vonalzókkal szerkesztett tervrajzok, zöld színű, milliméteres
kockás papírokon, jegyzetfüzetlapokon, skicc-, szerkesztő- és
bőrpauszokon stb. - megannyi lenyűgöző meditációs objektum. Gyönyörűen
kivitelezett modell - egy magasház megastruktúrájáról. Továbbá
fehér-fekete és színes épületfotók, és a világ összes számottevő
építészeti folyóiratában, valamint a mindenkori lokális és
világsajtóban közölt dokumentumok Zalotay megépült és megépítetlen
műveiről. A pincetér lejárattal szemközti szakaszán zömmel a
megvalósult kisebb házak, az átellenes oldalon a megvalósítatlan nagy
projektek szerepeltek. A kiállítótér végfalai előtt egy-egy videón
Kovács András filmrendező Zalotayról, illetve Zalotayval készített
filmjei (Nehéz emberek, A holnap ma)
peregtek. A pincegaléria súlypontjában, kvázi a leérkezés vonzásában
lévő szemközti falon bemutató szövegek, és szinte befogadhatatlan
mennyiségű cikk, levelezés, riport - túlnyomórészt az anynyit vitatott
szalagház kálváriájának dokumentumai. A szalagház-ügy nagyban
hozzájárult az építész hazai ellehetetlenüléséhez, majd 1973-as svájci
emigrációjához.
Zalotay nem épített sokat, mert nem építhetett,
de Magyarországon fellelhető összes művét mielőbb műemléki védettség
alá illene helyezni. A szombathelyi szputnyikfigyelő állomást 1968-ból,
a sárvári bőrdíszműtelephelyet és a bajti mezőgazdasági épületet
1966-ból. Letapogatható e korai munkákon Le Corbusier expresszív,
szobrászi formavilága, ám a szputnyikfigyelő tömegalakítása láttán Dalí
erőteljes szürreális gesztusaira is gondolok. Pontosabban A polgárháború előérzete
című képén arra a nagy, lendületesen "gamósodó", szálkásan antropomorf,
felnagyítottan torz végtagra, mely annyira uralja a festményt.
Részleteiben is nyomon követhetőek a Böröcz Imre statikussal közösen
átgondolt szalagháznak, ennek a Dunával párhuzamosan, negyven emelet
magasan és másfél kilométer hosszan a Pilisben elképzelt megaépületnek
a tervei.
Mire is törekedett Zalotay? A szó legszorosabb
értelmében komolyan vette a huszadik századi korai modern építészetnek
azt a mélységesen humánus, ős-szociális indíttatását, hogy a lehető
legkevesebb anyagból, a legolcsóbban, egészséges, napos, világos,
kedvezően tájolt, lenyűgöző panorámájú lakást biztosítsunk a
földkerekség minden emberének, a kor legmagasabb technikai színvonalán.
Le Corbusier "függőleges zöldvárosát", valamint annak lakógép-szerű
eltárgyiasulását, a nevezetes marseille-i lakótömböt végletekig
továbbgondolva, elképzeléseit 1962-ben az Interbuild hasábjain "Corb
plus" című tanulmányában is publikálta. Ráadásul a kora-kádári kurzus
"szocialistának" nevezett társadalmi, politikai és gazdasági
"alapelveivel", fennen lobogtatott szólamaival is hátborzongatóan demokratikus
összhangban. Mert Zalotay Le Corbusier-re és az ős-szocialista Charles
Fourier-re támaszkodó eszmefuttatása annyira kristálytiszta, világos és
egyszerű volt, hogy arra bizony - hatalmi hüledezés ide, össznépi
csodálkozás oda - nemigen lehetett mit lépni. Még akkor sem, ha
valakinek eszébe ötlött volna a fantasztikumokra oly érzékeny Jules
Verne elementáris viszolygása az "elgépiesedést" jelképező
többkilométeres szalagházkolosszusok városutópiáiról, miképp azt Az amerikai újságíró egy napja 2889-ben
című könyvében is olvashatjuk. Amennyiben valaki nem emlékezett volna
gyerekkori Verne-élményeire, elképzelhetett egy komolyabb orkánt (a
Magas-Tátra erdeit napjainkban tarolta ehhez hasonló a Kárpátok
karéjában), amely egy, a Dunával paralel elgondolt paraméterekkel
rendelkező szalagház esetén cirka ötszázezer m2 összefüggő szélvitorlát
jelentene! Mi történik ott, ahol egy ekkora felületbe belekap egy
többszáz kilométeres sebességgel vágtató hurrikán? Vagy a
hatvanas-hetvenes évek hidegháborús viszonyait mérlegelve volt/lett
volna feltehető a kérdés: egyetlen mega-célpont, netán sok szerényebb
méretű alacsonyabb nyújtana-e nagyobb túlélési esélyt egy
interkontinentális rakétatámadás ellen? A városok formáját minden
korban alapvetően meghatározták a védhetőség szempontjai, még ha ez a
hidrogénbomba bevethetősége óta eleve illuzórikus. Ám ez az illúzió a
leonardói álom, a repülés valóra váltásával vette kezdetét. Az ember
repülésével, mely Várkonyi Nándor kételyeivel élve, legalább annyira
problematikus, mint amikor a hal közeget váltana, hogy meghódítsa a
szárazföldet. A biológiában "megszaladásnak" hívják azt az önveszélyes
jelenséget, amelyet mára az emberiség a technika minden határon túl
történő burjánzásával, már-már vallásos mámorával él át, és amely mámor
jószerével az emberiség kipusztulásával fenyeget. Megostromolni az
eget, az égieket, tornyok és repülő bábelek segítségével. És a késő
újkor józansága, kiábrándulása a technika valláspótlékként használt
kábítószeréből, szintén elérkezett. Paul Virilio fejtette ki, minden új
technikai találmány egyben új baleset, új Gólem "feltalálása" is.
Ismételten globális dilemmához jutottunk: miképpen is viszonyuljunk a
technikához, miközben ránk borul a Gólem?
Ugyanakkor a bolygó építészetében a második
világháborút követő tendenciák mintha mégis Zalotay Elemér terveit
igazolnák - elméletben és a mindennapi gyakorlatban. Gondoljunk akár -
Meggyesi Tamás A 20. század urbanisztikájának útvesztői
című, frissen megjelent könyve segítségével - Le Corbusier "vertikális
városán" túl Paul Maymont árboc- és függesztett kábelháló szerkezetű
sátorvárosára, az "Új Saint Michelre", a magyar származású Yona
Friedman, vagy a szintén magyar David Georges Emerich
felhőváros-struktúráira, melyeket 1999-2000 fordulóján a Műcsarnokban
rendezett FRac-Centre kiállítás "Szerkezetek & Hálózatok"
hívószavas stációjában csodálhattunk meg. Képzeljük magunk elé Walter
Jonas gigantikus tölcsérház-triászát, a japán metabolistákat, Kurokawa
hatalmas, csavart tornyokból építkező struktúráit, Arata Isozaki
metabolikus városát, Kenzo Tange megastruktúráit, amelyek az
úthálózatok felett felnagyított A-betűkként sorolódnának. Ez utóbbi
gondolat a magyar Sámsondi Kiss Béla terveire (is) rímelne a lineáris
városról, de igazán Doxiadis kontinensnyi méreteket behálózó
Ökumenopoliszában teljesedne ki. Vagy tekintsünk Sir Norman Foster
londoni, Jean Nouvel barcelonai, függőlegesen a városba, mint
meta-hamutartóba (Hirosima és Nagaszaki után szabadon) elnyomott óriási
szivarjaira. Vessünk egy röpke pillantást a viharosan "amerikanizálódó"
ázsiai kis- és nagytigrisek vertikális városfejlesztő praxisára. Ahol a
toronystruktúrák elhelyezésekor a Feng Shui négyezer éves
település-gyógyító gyakorlatát nagyvárosi akupunktúraként alkalmazzák,
Szingapúrban és számos belföldi kínai metropoliszban egyaránt. És
érdemes tanulmányoznunk az indiai - euroatlanti sztárkollégáinál
kevésbé zajos - Charles Correát, akinek Mumbai-ban (Bombay) megépített
toronyháza Le Corbusier minden elméleti és valós "vertikális
koncepcióját" meghaladja. Nem a méretek, de a minőség, a téri struktúra
és variabilitás átgondoltsága tekintetében. Amíg Corbu Unité d?habitation-jában
mindössze néhány lakásváltozattal dolgozott, Correa mumbai-i magasháza
az ősi ázsiai írásjegyek kvázi családi, "rokoni struktúráira"
támaszkodva, minimum féltucatnyi többszintes lakásvariációból
építkezett, a széljárás, a természetes szellőzés, a vízelvezetés és
hasznosítás, valamint a napjárás ősi törvényeinek engedelmeskedve. Ezek
az ökológiai formaalakító impulzusok az épületek tömegében, homlokzati játékában is - kvázi több ezeréves modernitással - megjelennek.
Itt emlékezzünk meg a New York-i World Trade
Center ikertornyainak lerombolásáról - némiképp Paul Virilio intelmeire
is utalva a (repülési és építési) technika gólemszerűségéről -, és az
azt követő építészeti tervpályázatról. Talán a menedzsment
elégtelensége miatt nem szerepeltek a meghívottak közt olyan építész és
gondolkodó világnagyságok, mint az imént citált indiai Charles Correa
vagy a svájci-magyar Elemér Zalotay? Csak halkan jegyzem meg, bár
őszinte elismerésem a kiváló Daniel Libeskind díjnyertes pályamunkája
előtt, mérlegelés tárgya lehetne, hogy Zalotay Elemér N&n
Galériában is bemutatott, amúgy szintén a Manhattan szívébe képzelt,
függőleges parkja a harmadik évezred globális ökológiai és
városfejlesztési dilemmáira érzékenyebben és előremutatóbban
reagálna-e? Mert Zalotay megastruktúráinál, a Böröcz Imre
statikusmérnökkel közösen elképzelt szalagház szerkezete és a többi
toronyprojekt esetében is túlnyomórészt húzott elemekből épülne a
tartórendszer, a fa természetes modellje nyomán. A fa levelei sohasem
sérülnek, mert engednek a vihar erejének, és ha a fatörzs ki nem
csavarodik, a fa "teljes szerkezete" túléli. Jóllehet igaz, hogy a
döntően húzott elemekkel operáló magasházak biztonságosabbak a nyomott
szerkezetűeknél
- a dilemma ismét ugyanaz, mint a szalagház esetében -, vajon egy
Manhattan felett elhúzó, több száz kilométerrel pörgő hurrikán, amely
évszázados fák törzsét is kitekerné, mennyire kímélné a
Zalotay-Böröcz-féle megastruktúrákat? Talán az Egész Történet megint
arról szól: Ember, szállj le a fáról?
"Imádkozzunk a Kunstwollenért!"
(Németh Lajos)
"...avagy, aki légvárakat épít, ne sajnálja a téglát."
Hogy miért jutott eszembe Zalotay Elemér
budapesti kiállításán járva a Fülep-tanítvány Németh Lajos fohásza a
Kunstwollenért (hozzávetőleges magyar fordításban a
"művészetakaratért"), ahhoz kicsit távolabbról kell kezdenem. Nem
sokkal a New York-i toronypáros összeomlása előtt, 2001 derekán látott
napvilágot Magyarországon Miklóssy Endre Túl a tornyon, melyet porbul rakott a szél című esszékötete. A könyv címe Arany János Toldijából
való, s a hazai és egyetemes kultúra olyan építőiről, nagy tanítóiról
szól, akiket megölt, világgá vagy magányba száműzött a sztálinista
diktatúra, akik körül nem alakultak ki, mert nem alakulhattak ki
iskolák, akik - Kőszegi Lajos író-filozófust idézve - "...némává váltak
az újsüket nemzedék számára". E nagy tanítók, mesterek egyike Fülep
Lajos is, aki - többek között - a Lechner utáni korok építőművészetének
haláláról írt: "Azelőtt évtizedeken át keményen kellett dolgoznia a
művésznek, mielőtt elkezdték magyarázni. Ma az első próbálkozások
nemcsak a nyilvánosság elé kerülnek, de velük együtt a magyarázatuk is
(...) Semmi sem érik meg, rohan ki minden a piacra: kép, szobor,
elmélet stb." Miklóssy ezredfordulós következtetése Fülep gondolataira
támaszkodik: "Bebizonyítható, hogy a termékek piacán akkor a legnagyobb
a bruttó haszon, hogyha a legnagyobb az eladott mennyiség, és ennek az
a feltétele, hogy az eladási ár csökkenjen le a lehető
legalacsonyabbra, ami nem egyéb, mint az előállítási költség. (...)
Belép ezért az alkotás folyamatába az előállításra szánható idő
megrövidítése. Sok-sok műalkotásra van szükség - előnyös tehát az olyan
?izmus?, amely ezt technikailag lehetővé teszi, például mert nem tűri a
?pepecselést?. (...) Az igazi tehetség azonban ritka, és nem is biztos,
hogy eladó."
|