Ács József
A NYELV PÁNCÉLJÁBAN

Defrost program

"Kétségtelenül rendkívüli fordulat a befagyasztott keleti országok kiolvasztása, a befagyasztott szabadság kiolvasztása - de mi lesz a szabadságból, ha kiolvad?", kérdezte Jean Baudrillard 1990-ben. "Lehetséges, hogy a kiolvasztott szabadság nem olyan szép látvány", folytatja később, s én ezt a hátborzongató mondatot már - ha akarom, ha nem - Farkas Attila Márton hangján hallom.
    Tizenhat év történelmi tapasztalatával a hátunk mögött tulajdonképpen alig meglepő: a mélyhűtőből kiemelt és felmelegített ételt - a szó minden többértelműségével - fogyasztásra szánták. "És ha azt látjuk, hogy csak egyvalami sürgős neki, hogy lázasan igyekszik autóról és háztartási gépekről vagy akár izgató- és nyugtatószerekről meg pornográfiáról alkudozni, vagyis azonnal nyugati készpénzre akarja váltani magát [...]? [...] Lehetséges, hogy az események láza megtévesztő: ha a kelet-európai országoké csak az ideológiáktól való szabadulás láza, csak mímelt lelkesedés a liberális országok iránt, amelyek már minden szabadságot átváltottak az életet megkönnyítő technikai eszközökre, akkor majd meglátjuk, hogy mit ér végezetül a szabadság, és hogy talán soha többé nem lelünk rá még egyszer."


A jelen archeológiája

A sokszori felidézéstől az élmény megkövesedett az emlékezetben. Ahogy a sarkvidéki és grönlandi jég rétegeiben végzett mélyfúrásokból hamu-, pollen- és gáztartalmuk vizsgálatával régmúlt korok éghajlatára következtethetünk, úgy fejthetjük vissza a fogalmak holt testére gyűrűkben kicsapódó, majd rákövesedő élmények cseppkövéből a korszellem egykor volt pálfordulásait és bakugrásait. S aki effélét tanulmányoz, könnyen megkísértheti a gondolat, hogy saját korának mindenható világképét, és annak a közgondolkodásban megjelenő formáit éppilyen efemer terméknek tartsa. Ám, míg más korok, melyek már élettelenül lebegnek az emlékezet formalinjában, könnyen vizsgálatának tárgyává tehetők, a jelen eleven összefüggésekbe rángatja, egzisztenciális állásfoglalásra kényszeríti, ujjal mutat rá: nem hazudhatsz függetlenséget! Taszít, lök, érvel és magyaráz, zsarol, butít és megveszteget. Olyan pálya ez, amelynek sehol sincs partvonala, s a kibicek, az emigránsok, a kivonulók is játékosok benne: tudniillik a kibic, az emigráns, a kivonuló szerepét alakítják.
    De térjünk a tárgyra.
    Az eszméket természetesen nem a konzerválás tartja életben, hanem hogy új meg új felismerések sarjadnak belőlük. S az új itt nem feltétlenül tartalmi újdonság, eredetiség: effélét csak a jelenkor hisztériája sugalmaz - az emberlét leglényegesebb kérdései sok ezer éve változatlanok, ám minden egyes generációnak saját bőrén, saját személyében kell átélnie és megszenvednie ezeket. Felismeréseinkben többnyire éppúgy nincsen semmi új, ahogy tévutainkban és balfogásainkban sem - ezek csak számunkra újak: már ha átéljük őket egyáltalán. De számunkra újak. S ahol nem az újdonság, hanem az átélés vagy át nem élés a kérdés, ott ismeretek generációk hosszán történő felhalmozásáról, továbbfejlesztéséről sem igen beszélhetünk, legfeljebb arról, hogy közeledünk az eleven szellemhez vagy az átélés gyengülésével miként távolodunk tőle. Hol elveszítjük a fonalat, hol újra megtaláljuk. Szellemtelen korszakokban a jelen szívesen borzong a múlt cseppkőalakzataitól, noha mikor a múlt visszatérésével riogat vagy éppenséggel biztat, már maga is a megkövesedés fázisába ért. A jelen azért képtelen észrevenni saját működésének párhuzamait a múlt alakzataiban, mert amit ténylegesen tesz, többnyire kivetítés vagy kényszer műve. A jelen ekként nemhogy a múltat, legtöbbször a jelent sem éli át.
    Hogy a jelenkor vakvágányra futott, és bár kultúrtermékek tömegével árasztja el a világot, lassan már semmit sem tud velük kezdeni, abban komoly szerepe van az információ mindent nyitó álkulcsfogalmának. Ez a szó rettenetes károkat okozott a szellemnek: megkülönböztethetetlenné tette az egyszerű, adatszerű tudást és annak adott összefüggésekben való átélését. Azt hiszem, ez az absztrakció dolgozik a "szakértelem" mítosza mögött is, melyet Farkas Attila Márton A technokrata mákony című írásában leplez le.


A biciklis huszár

Az Arroboriban mindenütt a holt szellem kliséit, a megkövesedett gondolat rettenetes frázisait látjuk, amint eltorlaszolják az eleven szellem útját, s ekként felszámolják a gondolkodást. Hadd osszak meg egy titkot: Szentgyörgyi Zsolt hátlapon látható biciklis huszára maga a szerző, amint ezekkel a médianyelv páncélját magukra öltött kollektív hazugságokkal hadakozik. Hol egy vágyakkal és félelmekkel összenőtt önáltatást leplez le a jobboldalon, hol egy komprádor-magatartásból következő cinikus érdekhazugságot a baloldalon, s kötelességének érzi, hogy mindenkit vérig sértsen. Ez a kard, ha vérig sért is, mégsem öl, hanem operál. Nagyra nőtt keléseket és rosszindulatú daganatokat távolít el egyetlen mozdulattal. Tudja, hogy a betegek a legfantasztikusabb teóriákat szövik betegségük kapcsán, noha bajuk gyökerét a kívülálló azonnal látja. Mintha Orwell ma realista prózának számító regényéből merítene muníciót: "A szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy kettő meg kettő négy. Ha ezt megtehetjük, minden egyéb magától következik."3
    Farkas Attila Márton könyvének legnagyobb erénye éppen ez a bátor magától értetődőség. Kimondani, amit tulajdonképpen mindenki sejt, csak illedelmességből, vagy mert érdekeket sértene, nem mer vagy nem akar végiggondolni, például mert levonta a létezett szocializmus korszakának tanulságát: "Megéri egy zsarnokság működtetőjének, bértollnokának, hóhérának, besúgójának lenni. Megéri hibás és bűnös gazdasági és politikai döntéseket hozni, azokat végrehajtani vagy végrehajtatni. Minél magasabb posztra jut valaki, annál inkább megéri, mert annál kisebb a felelősség. Sőt, nemhogy felelősség nincs, de a bűnösség vagy bűnrészesség még előnyt is jelent a politikai és üzleti életben. Általa ugyanis nem csupán senki részéről komolyan nem firtatott és vissza nem igényelt anyagi javakhoz lehet jutni, de még értékes kapcsolati tőkére is szert lehet tenni. Tiszta haszon, a számlát úgyis a társadalom fizeti. S minthogy ez megtörténhetett, megtörténhet újra, bármikor, akárhányszor."
    Farkas Attila Márton azonban nem a kor infernális eseményeivel, hanem a szólamokká tömörödött hazugságokkal foglalkozik. Ahogy a Fahrenheit 9/11 Magyarország sem szeptember 11-e okaival és tényleges, kevéssé ismert történéseivel foglalkozik, hanem a hazai sajtó tanulságos reakciójával, mellyel a széljárás változásait követve a szentségként tisztelt politikai korrektséget szempillantás alatt lecserélte a legnyersebb neokonzervatív propagandára.


Redukcionista civilizáció

Vajon csakugyan elkerülhetetlen az eszmék állandó körbeöntése műgyantával? A szándék világos: támaszkodni szeretnénk rájuk. A modern kor a tudományos eredmények tégláinak egymásra épülésében, az ismeretek felhalmozódásában, s az eme ismeretekre alapozott tervezésben hisz, és mindenben ezt a metaforát keresi. Mihez kezdjen az átéléssel, ezzel az elhervadó, majd évről évre szárba szökkenő és szirmot bontó virágoskerttel, melynek színpompájában már csak a redundáns természet esztelen tékozlását látja?
Az eszme védelme valójában az eszme elszigetelését jelenti az eleven szellemtől. Sőt: az eszme védelmének előbb ötlete, majd igénye már önmagában a szellemmel való kapcsolat megszűnésének jele, hiszen csak azt védelmezhetjük, amit tárggyá tettünk, amin kívül vagyunk, ami kisebb nálunk, ami tőlünk függ - amin belül vagyunk, nagyobb nálunk, amitől függünk, nem. Márpedig ha nem jár át bennünket a szellem, akkor vágyaink és félelmeink kényszere alá kerülünk, s érdekeinket védő szorongásunk másként nem oldódik, csak ha marokkőként szoríthatjuk kezünkbe a védelmező eszmét, melynek immár üres burkával is beérjük. S mert nem lehetünk biztosak benne, hogy mindig engedelmes szerszámként simul-e majd a kezünkbe, az Egésszel, az eleven szellemmel egykor fennállt kapcsolatunk mintájára, de saját hatáskörben alárendeljük magunkat neki. Belebújunk és mozgásunkat korlátozó, szűk páncélként magunkra öltjük az Eszmét: innentől nem nagyobbak, nem kisebbek leszünk nála, hanem azonosak vele. Nem biciklis huszárokként, hanem nehézlovasságként viselkedünk: mindennek, amit mondunk, ormótlan súlya van. Ha az Eszme bírálata immár megkülönböztethetetlen az életveszélyes fenyegetéstől, jobb a bajt megelőzni. Olyan korokban és kultúrákban, ahol a belátható világot egyetlen Eszme tölti ki - mondjuk az arrobori -, a páncél kötelező, sőt, a páncél nélküli élet képtelen aberráció, mely hiányra, merő negatívumra épül.
    Az Érdekember szintén nem a szellem embere: csak azért veti el az állandó páncél gondolatát, hogy továbbfejlessze: ő magával az érdekkel, a rész érdekével azonosul, s a térben és időben egymás mellett létezett páncélok, azaz fedőelméletek alapos tanulmányozásával nem titkolt célja, hogy a jól bevált modellek közül mindig kiválaszthassa a megfelelőt. Aki az érdekérvényesítés csúcsára ért, már megengedheti magának, hogy ne higgyen semmiben, ám a védelemre szoruló alullévők nem. A felüllévők már bizonyítottak, ami egyfajta tekintélyt kölcsönöz nekik. Az alullévők, ütött-kopott, maguk barkácsolta eszme-páncélzatai szánalmasak, mert valójában nem védi meg őket semmitől, másfelől pedig mert idejétmúlt módon maguk is elhiszik, amit vallanak. A fejlett világban ezért az alullévők számára a felüllévők szállítják a felüllévők számára legalkalmasabb modelleket - többek közt épp ebben nyilvánul meg a hatalmuk.
    Hogy a műszaki fejlődés, a pénzügyi irányítás és a szociálpszichológián iskolázott legfrissebb manipulációs technikák előrehaladtával a vágyakat és félelmeket éppúgy mennyiségileg szabályozhatóvá és irányíthatóvá lehet tenni, mint egy zseblámpa fénykévéjét, s e szabályozás révén az emberek nemcsak szellem, de eszmék nélkül is kellemesen élhetnek majd, olyan gondolat, mely a fejfájás megszüntetésének legtermészetesebb módját a fej eltávolításában látja. A redukcionista civilizáció nem megoldja a feladványt, hanem széttépi a feladatlapot: előbb, mint veszedelmes eszmék szálláscsinálójával, a nemzettel, majd a közösségekkel és az emberrel is egyszerűsít. Szellem nélküli lények lenyelhetnék e technokrata mákonyt, hátha holtukból éppenséggel föltámogatja őket. E haláltánc, melynek kísérőzenéje a zsigeri lüktetésén kívül már semmit át nem élő embertömegeket magukba nyelő techno-csarnokok szintetikus dübögése-pufogása, felülről, az elit felhőkarcolóinak madártávlatából természetesen egészen másként néz ki: szakértők forralják és öntik formába az eszméktől fertőtlenített és homogenizált maszszát, melynek légtelenített közegében a szellem öncélú játéknál, ideges rángatózásnál, nevetséges akadékoskodásnál soha nem lesz több.
    Amit egykor az értelmiség magabiztos mosollyal emlegetett, ma már neki is törvényt diktál: az élet a bevásárlóközpontokban zajlik. Szoknunk kell a különböző perspektívákat: ami alulról nézve gyilkos cinizmusnak tűnik, a hatalomkoncentráció csúcsain csupán a szakmai minimum.
    Azért azt se higgyük, amit ez a rendszer önmagáról állít, hogy minden örökre így marad.


Inter arma

A választások időszakában végképp konkurens termékek marketing-háborújává egyszerűsödő közélet és a pőre ellentétek összecsapásává csupaszodó politikai közbeszéd egyik leggyakrabban feltett kérdése nálunk, hogy ki mond igazat és ki hazudik. Késhegyre menő viták zajlanak e körül, s gyakran úgy tűnik, mintha tényállításokról folyna a szó, ahol az ellentmondó kijelentések nem lehetnek egyként igazak vagy egyként hamisak. Holott némi irodalmi érzékkel és történelmi tapasztalattal könnyen magunk elé tudunk képzelni olyan szöveget, melyben minden mondat igaz, az egész azonban hazugság.
    A politikai táborok és csoportosulások, valamint a hozzájuk kötődő sajtó projekcióinak, sorok között megbúvó előfeltevéseinek elemzése, melyet az Arrobori lapjain olvashatunk, meglehetősen siralmas képet fest a hazai közírásról és közgondolkodásról. A szerző sokat gyakorolja magát a perspektívaváltásban, ha más okkal is, mint könyvének szereplői. Irigylésre méltó komolysággal követi végig okfejtéseik cikkcakkjait, s a sztereotípiák alkalmazásában gyakran következetesebb, mint ők. "Harapj bele bátran!", tanácsolja a saját farka után kapkodó kígyónak.


A rajzokról

Ahogy egy álmatlanul végigkínlódott éjszakáról érzékletesebb képet nyerünk ismerősünk arcára pillantva, mint megkezdett és azonnal félbehagyott mondataiból, úgy hőkölünk hátra Szentgyörgyi Zsolt rajzai láttán. A címlap kitüntetésekkel agyondekorált tábornoka, ha jobban szemügyre vesszük, igazából fegyenc. A félbehagyott mondat külső és belső szabadság különbségéről szólna. Csakhogy ebben a világban nincs mese, minden úgy néz ki, amilyen belül: bántóan üres vagy csiricsáré. Az utódokra hagyományozott magabiztosság külsődleges formák mind bárgyúbb ismételgetésére épül, s ha mégis felbukkan egy gondolat, amit befogad valaki, az csakhamar emésztetlenül távozik. A sehova sem vezető, ám abbahagyhatatlan álviták, az egymást üldöző, ám egymást soha utol nem érő projekciók a Szentgyörgyi-féle körbicikli korszakos innovációjában találják meg méltó leképeződésüket. E projekciók már csak azért sem érik utol soha egymást, mert akkor megsemmisülnének, mint anyag és antianyag, s e katarzis fénye kellemetlenül messzire világítana azokba a dohos alagutakba, ahová védettséget remélve húzódunk vissza valamennyien.


Tudsz jobbat?

A kapitalizmuskritika bírálata a köznapi életben legtöbbször a panglossi világmagyarázat talajáról minduntalan magasba szökkenő kérdésre épül: Tudsz jobbat? Mintha meg sem szólalhatnánk addig, amíg komplett és azonnal megvalósítható részletes tervvel nem hozakodunk elő a világ átalakítására, amivel aztán nyilvánvalóan felsülnénk és végérvényesen nevetségessé tennénk magunkat. Mintha bizony a világ kész terv szerint alakulna! Pangloss mester nulladimenziós világában semmiféle bírálat nincs, mert egész egyszerűen játéktér sincs: mindent tudunk és ismerünk. A terv adott, a megvalósítás pedig olyan, amilyen lehet.
    A panglossi ember adottnak veszi a világot, amit pedig dehogy ismerünk: megelégszünk egy fikcióval. A megismerés folyamatában mindig benne rejlik a bírálat mozzanata, ez azonban természetesen a korábbi elképzelések és nem "a világ, mint olyan" bírálatát jelenti. Aki ezt kétségbe vonja, nyilván a fikció és világ azonosságát vallja, s vele, ha akarja ha nem, - további megismerendők híján - a megismerés lehetetlenségét.
    A létező szocializmus egyébként ízig-vérig panglossi rendszer volt, melyben a létező jelző amolyan vész-biciklicsengőként szolgált: jelezte a szembejövőnek, hogy a félreértések elkerülése végett most nem a doktrínáról, hanem a valóságról beszélünk. Hogy a kettő nem ugyanaz, azzal ugyanis az előző rendszerben még mindenki tisztában volt. Mára elfelejtettük, hogy előbb van az élet, s csak aztán a sztereotípiák. Aki nem a klisék gyötrelmes nyomódúcaiban, hanem a tényleges, gyalázattal, rútsággal és szépséggel teli létező világban tartózkodik, az él. Farkas Attila Márton könyve ehhez segít hozzá bennünket.


Még nincs vége

Aki szerint a szerző és a recenzens túl sötéten lát, fontolja meg, hogy Voltaire szerint Pangloss mester "iszonyúan szenvedett, de mivel egyszer azt állította, hogy minden jól van ezen a földön, ezentúl sem állíthatott mást, bár réges-rég nem hitt már benne". Rettenetes. Magunk Pascal szellemében tréfaképpen azt javasoljuk, képzeljük el az ellenkezőjét: "iszonyúan boldog volt, de mivel egyszer azt állította, hogy minden rossz ezen a földön, ezentúl sem állíthatott mást, bár réges-rég nem hitt már benne".