Ács József
NEW YORK CSÖNDES LOBOGÁSA

Révész Tamás, idén 60 esztendős fotográfus egy évtizede a modern civilizáció fellegvárában él. Átrepülte az óceánt, mint Pilinszky hőse, Környei, a Beszélgetések Sheryl Suttonnal elbeszélője, aki meg akarta írni New York történelmét, ám hiába olvasott a tárgyról, hiába járt-kelt aztán nyitott szemmel
a sugárutakon, be kellett látnia, hogy régóta dédelgetett terve kútba esett.
A felhőkarcolók modern katedrálisaiban lüktető óriásvárosnak ugyanis csak jelene van. Mert mindvégig egyazon akarat munkálkodott benne, a múlt itt nem oka a jövőnek: a hajdankor a jelen síkjába préselődve éppúgy mellérendelő viszonyban álldogál, mint az üvegpaloták árnyékába szorult régi épületek vagy az utca forgatagában az ideáramlott sokféle bőrszín, szokás, kultúra. Amit a történetíró képtelen megragadni, megragadhatja az, akinek szakmája éppen az időtlenségbe dermedt jelen: a fotográfia.
    A rács, a grid téglalapjaiba ejtett moccanatlan, szürke épülettömbök élettelensége különös ellentétben áll az egész képződmény organikus jellegével. Az utcák vonalzóval tervezett érrendszerén haladó forgalom, melyet a jelzőlámpák megfeszülő és elernyedő záróizmai szabályoznak szigorú időrend szerint, valójában az ismétlődés kényszerétől hajtott anyagcsere-folyamat: az állandóan változó időtlen célra tör: a homeosztázisra. New York, a Város, a maga rasztereivel, négyzethálóival, földre fektetett és magasba emelt monumentális, három dimenziós rácsrendszerével emlékmű: önmaga emlékműve.
    Révész képein redőnylamellák és függesztőkábelek, korlátoszlopok és ablaknégyszögek hirdetik a tervezés egyik alapművelete, a mennyiségi sokszorozás egyeduralmát. Bár a magasépületek, e megkövesedett oszlopdiagramok, az élet kiszámíthatóságát (és kiszámítandóságát) hirdetik, New York utcáin az oda látogatót mégis az élet kiismerhetetlenül örvénylő tarkabarkasága fogadja. A rikító színek, az ezerféle zaj, a magukat kellető árucikkek, az időtlen tekintetű próbababák vagy a sok emelet magasban lebegő arcok mit sem enyhítenek a jövevény magányán: legfeljebb annyit, mint a tükörképek a homlokzatok üvegén. Ezért aztán ha a park fái közül a magasba tekint, hajlamos az emberalkotta toronyházakat is földből sarjadzott növénykolosszusok kiszáradt törzseinek vagy szélcsiszolta sziklatömböknek, mindenestre természeti képződményeknek tekinteni. A nagyvárosi magány nem csak az ideszakadtak, a bevándorlók előjoga: bárki részesedhet belőle. Ám aki nem csupán átutazóként akarja benyomásait fotópapírra rögzíteni, de letelepedni szándékozik ebben a városban, annak a színpompás de fárasztó felszínnél többet kell megragadnia: olyasvalamit, amiből a város pezsgő művészeti élete táplálkozik. "Itt mindenki idegen, és senki se az. New York-ot, mondják, senki se ismeri. Naponta változik, akár a tenger, egy pillanat alatt ?fölfogható?, s akár a tenger, öröktől ismerős.", írta Pilinszky. A Párizsból ideköltözött, s jó két évtizede halott André Kertész nyomdokában járó, s talán épp ezért a színeket elhagyó, a hangosfilmet némafilmre cserélő Révész épp ezt a mélyben rejlő különös transzcendenciát kereste és találta meg a fekete-fehér New York-ban.
    A sebezhetetlennek hitt várost olyan hihetetlen támadás érte, amire, mint kiderült, nem volt felkészülve. Csapást mértek egy szimbólumra, s ezzel megtört az időtlensége, az idő felettisége: a történelem egy beláthatatlan eseménysor kiindulópontjává tette. Ma már nem tudjuk szorongás nélkül nézni Révész kötetének címlapján a Világkereskedelmi Központ tornyait: baljós felhőzet alatt sötét vaskerék, a levegőben egy felzavart sirály. Megint csak Pilinszky elbeszélőjének szavai kívánkoznak ide: "Egy biztos. Erről a városról bármit megfogalmazok, frivolnak hat. Vázlatosnak. Vagy maga is az? Igen, maga a város is az. És mégse. Épp ellenkezőleg. Hiába a szörnyeteg ragyogás, New York egyetlen gyertyaláng. Ez áll a kéziratban is: New York magában égő gyertyaszál."

Révész Tamás New York fotóiból rendezett kiállítás május 14-ig még látható a KOGART Házban (1062 Budapest, Andrássy út 112.) naponta 10-től 18 óráig.