|
|
Kovács Gábor
AZ EGYDIMENZIÓS EMBER ESETE A TECHNOKRÁCIÁVAL
Az újbaloldal rendszer- és technológia-kritikája a hatvanas években
(részlet)
Az ötvenes évek második felének ideológiai apálya után az újbaloldal
váratlanul jelent meg a politikai színen. Meglehetősen közkeletű
vélekedés volt, hogy az ideológiák kora véget ért, s a politikai
kérdések már nem képesek olyan szenvedélyeket ébreszteni, mint
korábban. Tudjuk, az ideológia végéről szóló jóslatok tévesnek
bizonyultak. Az ötvenes évek után a nyugati világban társadalmi és
ideológiai értelemben egyaránt mozgalmas időszak következett. Az
újbaloldal az Amerikai Egyesült Államokban született, de hamarosan
megjelent Nyugat-Európa országaiban is, és komoly hatással volt a
kelet-európai marxizmusra. A tény, hogy az újbaloldal a társadalmilag
és politikailag nagyon különböző USA-ban, Franciaországban és
Nyugat-Németországban szinte egyszerre tűnt fel, továbbá hogy mindenütt
összekapcsolódott a diákmozgalmakkal, önmagában is jelzi, hogy volt
közös társadalmi-ideológiai közeg.
A különbözően fejlett országok társadalmi
rétegződését mutató statisztikák a maguk ellentmondásaival együtt is
jelezték, hogy csökken a hagyományos, többnyire fizikai munkát végző
munkásosztály létszáma, s dinamikusan nő a bonyolultabb technológiai
apparátusokat kezelő és kiszolgáló alkalmazotti rétegeké, vagyis a
tudás és a szakképzettség szerepe ugrásszerűen nagyobb lett. Mindez a
technológia szerepére irányította a figyelmet. A hatvanas évek
újbaloldali technológia-kritikájára jelentős hatást gyakorló Jacques
Ellul állította, hogy a technológia imperativusa minden egyéb tényezőt
maga alá gyűrve határozza meg a modern technológiai társadalom
szerkezetét. Ő dobta be a köztudatba a technokrácia később oly nagy
karriert befutó fogalmát. Úgy vélte, az új korszak uralkodó osztálya a
technokrácia, amely a régi, tőketulajdonnal rendelkező uralkodó
osztályt háttérbe szorítva, a technológiai hatékonyság legfőbb elvét
szem előtt tartva vezeti a társadalmat. Mások, ha nem is mentek ilyen
messzire, abban egyetértettek, hogy a hagyományos kapitalizmus
társadalmát felváltó új ipari társadalom szerkezetét tekintve
alapvetően különbözik elődjétől. Komoly nézetkülönbségek fogalmazódtak
meg arról, hogy az új társadalom működésmódjai mennyire demokratikusak.
C. W. Mills sok vitát kavaró könyvében a demokrácia színfalai mögött
működő hatalmi elitekről írt, Raymond Aron vagy Robert Paul Wolf
viszont vitatták ezt a tézist, és az ipari társadalom nyugati formáját
pluralisztikusnak és demokratikusnak tartották. A liberális Raymond
Aron úgy nyilatkozott, hogy ha összehasonlítjuk az Amerikai Egyesült
Államok és a Szovjetunió jelenlegi állapotát azzal, ami a köztársaság
alapító atyáinak, illetve a szocializmus 19. századi prófétáinak szeme
előtt lebegett, az Egyesült Államok közelebb van az eredeti
elképzelésekhez.
Az újbaloldal teoretikusai megállapították,
hogy a munkásosztálynak már nincs forradalmi ereje, mert integrálódott
a kapitalizmusba. Ez azonban a marxi elmélet egyik alaptételének
revízióját igényelte. Arról a tézisről van szó, amely szerint a
kapitalizmus megdöntése a munkásosztály történelmi hivatása, vagyis ez
az osztály lesz a szocialista forradalom szubjektuma - ironikus
kifejezéssel: a kapitalizmus sírásója. A problémát kétféleképpen
akarták megkerülni. Vagy megkíséreltek más csoportokat megtenni a
jövendő forradalom hordozójának - a diákságot vagy más marginális
helyzetű réteget -, vagy megpróbálták bizonyítani, hogy - bár
társadalmi pozíciója megváltozott - mégis a munkásosztály lehet a
leendő forradalmi átalakulás hajtómotorja. Ez az elképzelés hívta
életre az új munkásosztály koncepcióját, amelyre az amerikai újbaloldal
írói is hivatkoztak, de a politikai gondolkodásra mindenekelőtt a
francia André Gorz és Serget Mallet által kifejtett formájában hatott.
A teória kiindulópontja, hogy a technológia fejlődése maga után vonja a
munkásosztály szakképzettségének erőteljes emelkedését; ez viszont
olyan új igények és szükségletek kialakulását segíti elő, amelyek az új
munkásosztályt érdekeltté teszik a kapitalizmus megdöntésében.
Alain Touraine az osztályszempontok mellett a
különböző szervezeti hierarchiák növekvő társadalmi szerepére hívta fel
a figyelmet, valamint arra, hogy a modern kapitalizmusban a munka csak
az egyik integráló tényező, s hogy az individuális és
csoportidentitásnak egyre erőteljesebb eleme a fogyasztás. Touraine
ezzel kapcsolatban a hatvanas évek baloldali gondolkodásának kedvenc
toposzát használta, s azt a konklúziót vonta le, hogy a kizsákmányolás
társadalmát az elidegenedés társadalma váltotta fel. Ő is felhívta a
figyelmet a technokrácia növekvő társadalmi súlyára, illetve arra, hogy
míg korábban a tulajdon volt az uralkodó osztályhoz tartozás
kritériuma, most ezt felváltja a felsőfokú oktatási intézményekben
megszerezhető szakképzettség.
Ugyancsak Touraine mutatott rá - komparatív
módon vizsgálva a hatvanas évek diákmozgalmait -, hogy jóllehet a
különböző országok oktatási krízise mögött nagyon eltérő
társadalmi-politikai állapot húzódik meg, mégis közös a technológiai
társadalom igényei szerint életre hívott egyetemi tömegoktatás, az
egyetemi ifjúság növekvő társadalmi szerepe, de egzisztenciális
bizonytalansága is, valamint az egyetem bürokratizálódása miatti
frusztráció.
De mit is jelentett a hatvanas évek
újbaloldalisága, s miben különbözött a hagyományos baloldaltól? Az
Amerikai Egyesült Államoknak kitüntetett hely jutott ebben a
történetben, s itt a közvetlen előzmény éppen a régi, hagyományos
baloldaliság szétesése volt. A hatvanas évek elején a néger polgárjogi
mozgalomra, a hagyományos universityt felváltó megaversity létéből
következő oktatási válságra, valamint a kiépülő fogyasztói társadalom
növekvő életszínvonalának tényeire már nemigen lehetett választ adni a
marxi elnyomorodási elmélettel. Massimo Teodori, az amerikai újbaloldal
kutatója dokumentumgyűjteményének monografikus igényű bevezető
tanulmányában öt olyan ismérvet sorolt fel, amelyek szerinte a new
leftet megkülönböztetik történelmi elődjétől. Ezek a következők: 1.
Erős igény az egyén morális forradalmának megvalósítására, amely
összekapcsolódik az élet összes területére kiterjedő
nonkonformizmussal, végső soron az életmód forradalmával. 2. Története
során az egyes elszigetelt tiltakozó akciók fokozatosan átfogó
mozgalommá nőttek össze, a korporatív liberalizmus technokrata
rendszerét bírálva radikalizálódtak, és elutasították a "Rendszert". 3.
A mozgalom radikalizálódása során fokozatosan elvetette a
nyomásgyakorlásra és az érdekalapú koalíciókra törekvő politikát, és
inkább a közvetlen akciót tekintette a posztindusztriális társadalomban
megfelelő politikai módszernek. 4. A mozgalom határozottan nem
ideológiai jellegű, a problémák megoldására nem kínál koherens és
kötelező jellegű doktrínát, ám különböző csoportjai egyaránt vallják a
participatív demokrácia eszméjét. 5. A new left szervezeti értelemben
elhatárolja magát a régi baloldaltól, ugyanis elveti az avantgárd
jellegű ideológiai párt és az ezzel járó fegyelmezett párttagság
gondolatát. Decentralizált, a szervezeti és strukturális pluralizmus
híve. A tagszervezetek működésükben a közvetlen demokrácia
önkormányzati alapelveit követik, elutasítják az intézményesült
politikai bürokráciát, a vezetők és a tagok megkülönböztetését. A
mozgalom nem kizárólagos jellegű, az ideológiai pluralizmus híve.
Teodori rámutat arra is, hogy az amerikai újbaloldal szociológiai
összetétele is erősen különbözik harmincas évekbeli elődjétől,
amennyiben ennek társadalmi bázisát nem a különböző etnikumú bevándorló
csoportok adják, hanem az angolszász eredetű amerikai középosztály
gyermekei.
A laza, hálózatszerű jellegből persze számtalan
probléma adódott. A spontaneitás, az ad hoc reagálás, a
decentralizáltság nagyfokú rugalmasságot tett lehetővé, ám a mozgalom a
szó hagyományos értelmében vett országos politikai párttá nem tudott,
és - jóllehet erről éles viták zajlottak - nem is akart válni. A
dilemma lényege, hogy a hagyományos parlamenti politizálás az
újbaloldal filozófus- és diákteoretikusai számára az olyannyira gyűlölt
Rendszerbe illeszkedéssel volt egyenértékű, függetlenül attól, hogy ez
a Rendszer Johnson Amerikáját, De Gaulle Franciaországát, vagy Erhard
Nyugat-Németországát jelentette. Az aktivista jellegű, közvetlen
akciókra épülő politizálás viszont nem tudott tartós hatást elérni.
Amerikában, de másutt is felmerült az ellenintézmények kiépítésének
gondolata; alapegységeik a mozgalom helyi szervezetei lettek volna. A
hagyományos politika elutasítása, és az emberi élet egészét átalakító,
a politikai szférát átlépő forradalom motívuma viszont
összekapcsolódott egy ellenkultúra megteremtésének igényével.
Roger Scruton a nyolcvanas években az
újbaloldali gondolkodókról írott monográfiájában úgy vélte, üzenetük
voltaképpen egyszerű. Az újbaloldal alapvető meggyőződése, hogy minden
hatalom elnyomó jellegű, ezért a hatalom intézményének felszámolásától
várta a társadalmi igazságosság megvalósulását. Ez utóbbit pedig
összekötötte a felszabadulás gondolatával. Scruton definíciója persze
talán túlságosan is leegyszerűsítő, mert a mozgalomban kétségkívül
jelen levő anarchista tradíciót teszi meg közös ismérvnek, ám
vitathatatlanul igaza van abban, hogy központi elem az egyéni
felszabadulás-felszabadítás mozzanata. Ebből következik az egyént
felszabadító forradalom motívuma, amely két dolgot is jelentett az
újbaloldal gondolkodóinak. Egyrészt a politikai intézmények
forradalmát, amelytől a burzsoá képviseleti demokrácia
látszatintézményeinek megszüntetését, de legalábbis reformját, a
decentralizált jellegű hatalomgyakorlást lehetővé tevő közvetlen vagy
participatív demokrácia megvalósítását várták. A politikai forradalmat
azonban nem tartották elégségesnek, úgy vélték, hogy össze kell
kapcsolódnia az életmód forradalmával. Itt hangsúlyozták a fiatalok
szerepét, az új nemzedéket sokszor osztályként emlegették, mégpedig a
marxi elméletben a rendszerbe integrálódó munkásság szerepét átvevő
forradalmi osztályként. Ezek az elképzelések - tehát forradalom,
elidegenedés, participáció és antikapitalizmus - sajátos eszmetörténeti
összefüggésbe ágyazódtak. Mindenekelőtt a nagyon lazán értelmezett
marxizáló tradíciót kell itt említeni, középpontjában az 1844-es
Marx-féle Gazdasági-filozófiai kéziratokban
kifejtett elidegenedés-elmélettel, szembeállítva a fiatal Marxot, a
filozófust és az idős Marxot, a közgazdászt. Trockij és az anarchista
szocializmus eszméi hatottak, és - mindenekelőtt Nyugat-Németországban
- a húszas évek ún. baloldali kommunizmusa, főleg Karl Korsch és Lukács
György, utóbbi elsősorban a Történelem és osztálytudat című
fiatalkori könyvével. Nyugat-Németországban közvetlen befolyása volt a
frankfurti iskolának az újbaloldalra és a diákmozgalomra, jóllehet ez a
kapcsolat korántsem volt konfliktusmentes; elegendő utalni Habermas és
Marcuse vitáira a diákokkal. A frankfurti iskola kritikai elmélete
azonban jelentős mértékben meghatározta az amerikai újbaloldal
kapitalizmus-kritikáját is, hiszen az iskola a nácizmus elől Amerikába
menekült, így a háború alatt megjelent, de hatását a hatvanas években
kifejtő könyv, Adorno és Horkheimer műve, A felvilágosodás dialektikája
a fasizmus mellett az amerikai élményekből táplálkozott. A mű
kultúriparról szóló, talán legtöbbet emlegetett fejezete pedig
mindenekelőtt a modern amerikai kapitalizmus manipulációs
mechanizmusait és társadalomintegráló módszereit kritizálta. Az iskola
első generációjához tartozó Herbert Marcuse - egy ideig az újbaloldal
és a diákmozgalom ünnepelt filozófusa - hatvanas évekbeli, angolul
írott és Amerikában megjelent műveiben, az Erosz és civilizációban, vagy Az egydimenziós emberben
ezt a kritikai hangnemet folytatta, tudatosan elegyítve a marxi
koncepciót és a freudizmust. Franciaországban a hatvanas években
Jean-Paul Sartre kísérelte meg a marxi elmélet újraértelmezését; ő a
marxizmust az egzisztencialista hagyománnyal próbálta ötvözni.
|