←Vissza

 
 
 
 
 
 

Horgas Judit
HARANGSZÓ

Amikor a moszkvai Művész Színház Sztanyiszlavszkij rendezésében a Három nővért próbálta, a Jaltából felcsalogatott Csehov a kulisszák mögött "a tűzharang megszólaltatásának helyes módjára okította a díszletmunkásokat" - olvasom Peterdi Nagy László könyvében. "De azok sem értették egészen, végül a harang nem úgy kongott a bemutatón, ahogy a szerző elképzelte, és Csehov halott sápadtan hagyta el a színházat. Ezen meg a színháziak sértődtek meg. Nem értették, hogy akkor éppen a tűzharang volt a színházban - a forradalom."
    Peterdi esszékötetének minden írása a forradalom különféle módozatait kutatja a színházi, irodalmi, politikai, társadalmi vagy éppen ökológiai témák között cikázva. A "bársonyos" forradalom mellett más korok más forradalmai, más népek más küzdelmei is megjelennek. Az "irónia, többszólamúság, többszintűség" Peterdi szerint "a korszak jellegzetes fogalmai", de ugyanezek az ő szövegeit is jellemzik. A műelemzések, anekdoták, visszaemlékezések hálószerűen kapcsolják össze a múltat, amikor "a moszkvai Gorkij Intézet aspiránsaként a Tisza-expresszen" közelítette meg Kelet-Közép-Európát - és a rendszerváltás reményeitől megfosztott jelent. A szerző a hálószemek résein kikukucskálva a korántsem biztató jövő felé tekintget - töretlen optimizmussal, hiszen minden történetében ott a forradalom, azaz a jobbítás, az újítás fénysugara.
    Optimista, de nem naiv: a könyvben megjelenő "lenyúlt és tönkretett, nullára írt világ" szereplői - kevés kivételtől eltekintve - kacagtató-borzongató természetességgel jelennek meg, és egytől egyig jó ismerőseink, a kelet-közép-európai vadkapitalizmus alakjai: az oligarchák, médiasztárok, a politikusok, a tábornokok, a színésznők, az írók, a színidirektorok, a nyugdíjasok és persze az irodalomtörténészek. Az egymásba kapaszkodó történetekben szinte mindegy, hogy Moszkvában vagy Krakkóban, Nizzában vagy Melihovóban, Budapesten vagy Debrecenben járunk: a világszínház előadásainak mindenütt ugyanaz a vége, ugyanaz a közönség tapsol elégedetten, de csak keveseknek van annyi esze, mint I. Miklósnak, aki A revizor bemutatóján megjegyezte: "Mindannyian jól megkaptuk, de főként - én!".
    Peterdi Nagy László egy vérbeli komédiás huncut mosolyával dörgöli képünkbe korunk és fajunk rút tényeit, a kultúra összefonódását pénzzel és hatalommal, mert Gogollal együtt tudja, hogy a komikum "a humornak, ennek a kivételes emberi képességnek a terméke. Az a rendeltetése, hogy segítsen összhangba kerülni az egyre érthetetlenebb és ellenségesebbé váló világgal." Erre az összhangra pedig igen nagy szükségünk van mostanában, máskülönben hogy képzelhetnénk el a múzsák kalandját a muzsikokkal (ez az egyik alfejezet címe), hogyan olvashatnánk Claudius menedzserkirály uralmáról és a Ménesi úton nevelkedett királyfiakról, és hogyan írhatta volna meg a szerző Színházi mozaikját, amelyben Sztálin Rettegett Ivánként, Soós Imre pedig Romeóként jelenik meg, de szó esik Ránki György Pomádé királyáról éppúgy, mint E. T. A. Hoffman meg a Grimm testvérek népmesegyűjtéséről? A mozaikokat a mesélő komikus grimaszai hangolják történet- és történelemmondássá, majd összeolvadva az olvasó saját mozaikdarabkáival, kaleidoszkópként mindig új és új formát mutatnak.
    A régi-új fénytörés című esszében is valami ilyesmi történik: a "jó öreg irodalom" egy-egy motívumát, a Három nővér vörösfenyőitől A nagy utazás bükkfájáig, Peterdi ökokritikai szemszögből vizsgálja, és az orosz drámairodalomról szólva egy átfogó feltételezést is megkockáztat: "Az orosz írók - szinte mindannyian - a természettudományoknak szentelték ifjúságukat. Gogol összehasonlító földrajztudománnyal, Turgenyev természetfilozófiával foglalkozott. Goncsarov megismételte Darwin földkörüli útját. Az orvos Csehov pedig még Jaltán is megvizsgálta, végigkopogtatta a Művész Színház egész társulatát, holott éppenséggel őt, a beteg szerzőt látogatták. A természettudományos szemlélet áthatotta az irodalmat - az orosz drámák is ezért panteisztikusak és holisztikusak? Vagy - éppen fordítva?"
    A könyvből azt is megtudhatjuk, hogy Oroszországban nemcsak irodalom és ökológia kapcsolódik össze, de a mi életünket is jelentősen befolyásoló politika is összefonódhat az ökológiai gondolkodással: "Az Orosz erdő című regényt író Leonyid Leonovnak állítólag komoly szerepe volt a peresztrojka megindításában. Egybehangzó vélemények szerint ugyanis a már nagybeteg íróval sorsdöntő beszélgetést folytatott Gorbacsov, többek között feltette az írónak a kérdést: magára vállalhat-e egy politikus ekkora felelősséget, még ha ideiglenesen hatalommal ruházza is fel a történelem? Leonov úgy felelt, mint egy erdész: amikor fát ültet az ember, nem a csemete árát kell nézni, hanem hogy milyen lesz az erdő 30-40 év múlva. És Gorbacsov megfogadta Leonov tanácsát. Elvégre ő is orosz." Hogy valóban így esett-e, nem merném bizton állítani: mert bár Peterdi Nagy László váltig bizonygatja, hogy holmi léhűtő értelmiségiek, például színházi rendezők "a szellemi megújulás kulcsfigurái" voltak vagy lehettek, nekem ez kissé gyanús.
    Egyébként sem kell mindent elhinni a szerzőnek, például amikor azt írja: "ami engem illet, a debreceni kollégium szárazbabján felnőtt, nyáron ma is mezítlábas szandálban járó embert, ahogy az én par excellence elsőgenerációs lelkész édesapámtól tanultam, egész életemben igyekeztem távol tartani magam a ?lángoló? és ?fehéren izzó? dolgoktól" - nyilvánvalóan valótlanságot állít, hiszen mi lehetett volna lángolóbb és izzóbb az elmúlt évtizedekben, mint mindaz, amiről könyve szól: a kulturális-társadalmi-politikai folyamatok szüntelen kavargása?
    A kötet utolsó, az esszétől sokkal inkább a novella műfaja felé hajló írásában végképp tagadhatatlan ez a veszedelmes, fehér izzás. A Vendégjáték idősödő színésznője (a szerző szóbeli közléséből tudom: Sulyok Mária) a hetvenes években a pesti társulattal Moszkvába utazik, hogy bemutassa Örkény Macskajátékát. A nagyasszony elindul, hogy az előadásra készülve kifürkéssze az idegen, ellenséges várost, és sétája közben újra és újra visszaretten: "Ezeknek játszom én holnap az Orbánnét!", aztán éppen ebből a magányból, idegenségből építkezve felejthetetlen alakítást nyújt, és forradalmi hangulatot támaszt a diákokból, egyetemistákból verbuvált közönségben. Az öregedő színésznő alakja és szerepe egymásra vetül, és a már ismert, mondhatni: Peterdi-féle módszerrel új, mégis ismerős fénytörésben mutatkozik, és többet mond a darabról, a színjátszásról és a hetvenes évek világáról, mint bármilyen részletes elemzés vagy beszámoló.
    Kongatom a harangom, mint a moszkvai Művész Színház tétova díszletmunkásai, és közben a szerzőre sandítok: jól csinálom? Nehogy aztán sápadtan távozzon a bemutatóról...