Kállay Géza
"A TERMÉSZET FÜRGE MEGLOPÁSA": TERMÉSZET, EGYÜTTÉLÉS, IRODALOM
(részlet)

"A jelek a gondolkodásnak ugyanazt jelentik, mint a hajózásnak az a találmány, hogy szelet fogva széllel szemben vitorlázzunk."
Gottlob Frege

"Természet, istenem vagy: hódolok / Törvényednek" - lép színre Edmund, Gloster fiatalabb és törvénytelen gyermeke a Lear király I. felvonásának 2. jelenetében, pedig - mint Horgas Judit könyvéből többek között megtudjuk - a Természet bálványozása, különösen az Erzsébet-kori puritánok szemében, súlyos bűnnek számított. Az eretnek hódolat szavai után záporozó szónoki kérdések egy ősi jog visszakövetelését sejtetik: "Miért kéne a szokás / Bilincseit hurcolnom" - kérdi Edmund -, "s magamat / A nemzeteknek finnyássága által / Kifosztani hagynom, mert tíz, tizenöt / Hóval bátyám után vagyok? [...] Miért volnánk mi korcsok? Fattyu és korcs! / Kik a természet fürge meglopása / Közben hatalmasb alkatot, szilajb / Erőt nyerénk, mint egy egész sereg / Fajankó, kik pállott, megúnt / Ágyban félálom s ébrenlét között / Fogamzanak...". John Fletcher A hűséges pásztorlány című tragikomédiájában a Sötétlelkű Pásztor pedig így védekezik a darab végén, amikor Pán Papja szemére lobbantja gyalázatos kéjsóvárságát: "Hát nem a nagy Természet szabta ránk, - / Ki egyre tölti gazdag csűreit, - / Hogy minden élő legszebb tiszte itt / E földön - nemzeni?" Abban mindkét sötét lelkű, de kétségtelenül életrevaló hős egyetért, hogy az élet fenntartása a Természet parancsa, sőt, a Pásztor szerint a nemzés mimetikus folyamat, hiszen a Természetet utánozzuk - Edmund szerint, mint hallottuk, egyenesen egy istenséget (az eredetiben egy istennőt - "goddess") követünk -, amikor utódokkal népesítjük be a földet, épp úgy, ahogy Természet-gazda (vagy gazdasszony) "tölti gazdag csűreit". Edmund ellentétei azt az ősi, talán először Platón Kratüloszában megfogalmazott vitát elevenítik fel, hogy mi van az emberre nagyobb befolyással: a Természet-e, vagy az emberi együttélés során kialakult szokások és egyezmények rendszere, a civilizáció - sőt, Edmund talán a természettel szemben álló oldalhoz sorolja a mesterek által létrehozott, és ezért mindig mesterséges művészi alkotásokat is. Természetesen Edmund monológjában a Természet kerül ki győztesen, a maga fürgébb, hatalmasabb, szilaj erejével, és épp a szokáson alapuló társadalom hoz létre enervált, életképtelen, érdektelen korcsokat és fattyakat, miközben az unalomban döglődő emberi, szervezett közösség épp ezekkel a szavakkal - "fattyú" és "korcs" - bélyegzi az erőtől duzzadó, hatalmasabb alkattal rendelkező, és - hangsúlyosan - a Természet munkáját folytató, a Természet akaratát beteljesítő leszármazottakat. Azonban a shakespeare-i szöveg még ezen is csavar egyet: Edmund itt a "természet fürge meglopásának" mondja, ha valaki törvénytelenül, azaz valójában a természet és nem az ember törvényének megfelelően jön "mohón" és "hívatlanul" a világra.
    Edmundot és a Sötétlelkű Pásztort azért idéztem, mert Horgas Judit elsősorban ember és természet viszonyát kíséri nyomon a reneszánsz korában Hálóval a szelet című könyvében, s eközben különösen is odafigyel a "természet fürge meglopásaira". S ha már a kötet címét Sir Thomas Wyatt "Ha vadászni vágysz" szonettjéből kölcsönözte ("Szelet próbál fogni hálójába", 97) Horgas Béla fordításában, a szél-metafora miatt is ide kívánkozik a recenzióm mottójául választott idézet Gottlob Fregétől, a modern logika, és általában a 20-21. századi jelelmélet egyik atyjától: "A jelek a gondolkodásnak ugyanazt jelentik, mint a hajózásnak az a találmány, hogy szelet fogva széllel szemben vitorlázzunk". Mert Horgas Judit egyszerre hajózik az elemzett dráma- és versszövegek metaforikus és az ökokritika fogalmi hálóival, azonban ennek a roppant fiatal tudománynak a fogalomkészletét éppolyan elegánsan és avatottan kezeli, mint amilyen érzékeny, élvezetes és új felfedezéseket tartogató a szóképek és drámai helyzetek tüzetes elemzése és értelmezése. A könyvben tehát épp nem a "hálóval szelet" hiábavalósága, hanem a vitorlával történő "szélfogás", a széllel szemben jelekkel történő hajózás sikere érvényesül.
    A könyv hátterét alaposabban ismerő, vagy annak 7. oldalára lapozó olvasó persze tudhatja, hogy keletkezési történetében érintve vagyok: az eredetileg doktori disszertációnak írott mű témavezetője voltam, de rögtön sietek kijelenteni, hogy csupán az ezzel kapcsolatos felelősséget vallom magaménak. A művel tehát több ízben, több változatban találkozhattam az elmúlt évek során, kéziratban, illetve a Liget folyóirat hasábjain megjelenő tanulmányok formájában; sőt, a könyv alakban való megjelenés előtt "egy szuszra" elejétől végig elolvastam, de csak nagyon kevés módosító javaslatot kellett tennem: Horgas Judit olyan doktori hallgató és szerző volt, aki igen hamar a "maga hajóján kezdett vitorlázni", és - erősen a Liget folyóirat szellemi széljárásának megfelelően - az ökokritikában olyan területeket hódított meg, amelyekről először épp az ő írásaiból értesültem. Ezért nem is annyira "recenziót" írok, hanem a könyv jelentőségéhez, nyomatékához méltó párbeszédbe igyekszem kezdeni a szerzővel, továbbgondolva néhány olyan ötletet, amely olvasás közben támadt bennem.
    Mint említettem, az ökokritika igen fiatal elméleti megközelítés; az ökofilozófia fogalomkészletének felhasználása irodalmi szövegek értelmezésében, tágabban tehát a "filozófia és irodalom" témakörhöz tartozik, és tudomásom szerint Horgas Judit könyve az első Magyarországon, amely ökokritikai szempontból elemez reneszánszkori irodalmi alkotásokat. Az ökofilozófia pedig - mint Horgas Judit könyvéből is megtudhatjuk - a közhiedelemmel ellentétben sokkal több, mint "környezetvédelem": voltaképpen embernek és tágabb környezetének szükségszerű és szüntelen interakciójával foglakozik, és itt a "környezet" elsősorban abban az értelemben szerepel, amelyet a hazai filozófiai szakirodalom általában "életvilágnak" szeret nevezni. Az emberi környezet életvilágként való értelmezése mögött elsősorban a fenomenológusok, főként Husserl, Heidegger és Jan Patoc`´ka munkássága áll, különösen Husserl Lebenswelt, Naturwelt és Umwelt fogalma. A számtalan fontos értelmezésbeli különbség ellenére az életvilágot valami olyasmiként ragadhatjuk meg, mint amivel az ember szemben áll, ám mégis mindig annak szerves részeként talál önmagára. Az életvilág egyfelől úgy jelenik meg, mint ami minden elméleti vagy tudományos megközelítés előtt már "kezdettől fogva ott volt", mindenfajta értelmezés előfeltételeként, másfelől mint megértendő feladat, amiért felelősek vagyunk, azonban az életvilág minden formájában az ember számára adott világ: sohasem a maga "nyerseségében", egyszerű közvetlenségében mutatkozik meg, hanem mediációk útján, mindenekelőtt emberi jelek közvetítettsége révén. Horgas Judit, miután áttekinti az ökológia, a környezet és az ökokritika fogalmainak genealógiáját, tulajdonképpen arra vállalkozik, hogy feltérképezze, az angol reneszánsz jelei - és elsősorban irodalmi szövegei - hogyan közvetítették az életvilágot a kora újkor hajnalán és hogyan közvetíthetik nekünk, 21. századi embereknek.
    Ha pedig jelekről van szó, akkor az ökokritika akarva-akaratlanul az ikonológiai műértelmezés szintén fiatal, úgy három évtizede megjelent értelmezési hagyományához is kapcsolódik. Horgas Judit három, egymással persze több ponton érintkező fő ikont állít a figyelem középpontjába: a kert, az erdő és a sziget jeleit. Ezek köré a "vezérjelek" köré épülnek a drámák és versek elemzései, amelyek a főjeleket éppúgy értelmezik, mint ahogy a költői szövegek jelentésrétegei is sorra megnyílnak a fő ikonok érintésétől. A történeti vizsgálat pedig azt is jelenti, hogy Horgas Judit jelei sorsát mindig a korszak kontextusában kíséri nyomon, méghozzá egyfelől a ?krónika? értelmében vett történelem, másrészt a mítosz szemszögéből. Így tudjuk meg, vagy inkább döbbenünk rá, mit tett az ember már akkor is az életvilággal, a hazai földdel éppúgy, mint az újonnan felfedezett és meghódított területekkel - ezekben a részekben derül ki igazán, mit jelent a "természet fürge meglopása". Például - Thomas Kyd Spanyol tragédiájának kerti jelenete kapcsán - hogy a merinójuhok Spanyolországot "szó szerint felzabálták - akárcsak Morus Tamás Angliáját" (127), Prospero bizonytalan elhelyezkedésű szigetéről szólva pedig a szerző azt az ökológiai katasztrófát mutatja be, ami - többek között - a Húsvét-szigetet pusztította el. Ugyanígy jutunk a Titus Andronicus sötét vadonából, a windsori ligetből, az athéni, az ardennes-i vagy a mozgó birnami erdőből az Erzsébet-kori erdő- és vadgazdálkodási törvények világába, és - elsősorban a melankolikus Jacques szarvas-siratásának visszhangjaként - azt is megtudhatjuk, hogy Nagy-Britanniában hány őshonos szarvas-faj élt, sőt, hogy a Spanyol tragédia szerencsétlenül járt fiatalemberét, Horatiót gyilkosai milyen fenyőre akaszthatták fel. E históriai mozzanatokat vagy fauna- és flóra-történeti adalékokat az olvasmányos, néhol iróniába hajló próza olyan elevenséggel és szemléletességgel mutatja be és állítja párhuzamba a költői-drámai szövegekkel, hogy - azt hiszem - akár az elsősorban Stephen Greenblatt nevével fémjelezhető "új historizmus" nevű irodalomkritikai iskola is szívesen adoptálná a szerzőt. A históriához hasonló fontossággal szerepelnek Horgas Judit szövegértelmezéseiben a mítoszok is, amelyek Shakespeare korában az olvasók és színházi nézők képzelet- és gondolatvilágában - sokszor a történelmi "tényekkel" éppen, hogy egyenrangban, vagy azoktól megkülönböztethetetlenül - még ugyanolyan elevenen éltek és szolgálhattak evidencia-értékű viszonyítási pontokként, mint a mai közönség számára a hollywoodi filmek jellegzetes történetei és alakjai: a Superman, a Pókember vagy a Terminátor. Ha egy mitológiai alak felbukkan, Horgas Judit nagy gonddal nyomozza ki származását, s ezzel nemcsak kiegészíti az ökokritikai-ökofilozófiai diskurzust, hanem még különleges kihívást is kínál számára, hiszen, mint ismét Patoc`´kától tudjuk, mítosz és filozófia voltaképpen két szembenálló reflexív módozat: "A mítosz mindent tud előre; egy archetípusról szól, egy már megtörtént eseményről, amely csak megismétlődhet. Ezzel szemben a filozófia nem tud semmit, kivéve a világ alapvető formanélküliségét". Így vonul fel előttünk Horgas Judit könyvének lapjain mint természeti erők és erkölcsi értékek megszemélyesítői Aeneas, Artemis, Akteon, Adonis, Venus, Szent Hubert, Hermész, Pán, Diána és még sokan mások. Shakespeare, Fletcher, Kyd, Marlowe, Wyatt vagy Spenser alakjai őseiket és rokoni köreiket is megtalálják.
    A mitológiai, történeti és drámai-költői párhuzamok bemutatása mellett e nyom- és jelkövetés jelentősége azonban még a közvetlen szövegértelmezésen is túlmutat. Ahogy a Shakespeare-kritika, valamikor a 20. század közepén, lassan eltávolodott a pszichológiai karakter-értelmezéstől, és - nem vonhatva ki magát a század általános nyelvi és szemiotikai fordulata alól - egyre inkább a metaforák, az ikonok, a szimbólumok és általában a jelek vizsgálata felé fordult, úgy vált világossá, hogy a reneszánsz kori szövegekben kivételes eredményességgel követhető nyomon, miként változott meg az ember viszonya saját jeleihez a kora újkor kezdetén. Mint - elsősorban Erwin Panofsky és Michel Foucault nyomán - többen rámutattak, a viszony átalakulása elsősorban a képekhez fűződő relációk megváltozása mentén alakult ki, és itt - Horgas Judittal messzemenően egyetértve - nemcsak a festett vagy költői képeket sorolom ide, hanem a reneszánsz színpad "szín-képeit", drámai helyzeteit is. A képekhez fűződő viszony megváltozása pedig a gondolkodás, a filozófiai felfogás átalakulásához vezetett. Ha - természetesen roppant leegyszerűsítéssel - a görög gondolkodást úgy írjuk le, mint ami elsősorban a dolgok felszíne mögött meghúzódó szubsztanciát kereste, a középkort pedig mint ami belső erőket, elvont fogalmakat és lényegi eszméket talált a külső megjelenési forma mögött, akkor a korai újkorban épp a felszín és a külső vált jelentőssé. Természetesen változatlanul a dolog "belső" megismerése volt a cél, azonban a külső ennek immár nem feltétlenül az útját állta, amelytől el kell tekinteni, hanem a kép, a feltáruló reprezentáció szerves kapcsolatba lépett azzal, ami a "mélyben van": a kép akár a "felszínén" is hordozhatja a lényeget, de a megismerés még egy kevésbé szerencsés esetben sem tekinthet el a dolog külsejének, szemmel is jól látható viselkedésének tanulmányozásától, mert az a megismerés egésze számára tartalmaz nélkülözhetetlen üzeneteket.