←Vissza

 
 
 
 
 
 

Mesterházi Márton
ÍR EMBER SZÍNPADON
Sean O?Casey (1880-1964)
(részlet)

Drámaírásban a legnagyobb ír klasszikus. A számba jöhető versenytársak közül Farquhar, Synge, Behan életműve töredék, Sheridan, Shaw inkább angol, Beckett inkább francia, Yeats inkább költő, Fallon inkább költő és hangjáték-szerző... O?Casey teljes életművű, mindenekelőtt drámaíró és ír.
    Fiatalon könyvet írtam róla - ma már nem tartom hibátlannak -, később az itthoni fogadtatásáról. A napokban elolvastam új életrajzát. Mégis: milyen rég töprengtem róla, s arról, hogy miért a legnagyobb (drámaíróban, klasszikusban, írben).

A kétéltű ember

1884-ben született szegény család legkisebb, tizenharmadik gyermekeként. Művelt, olvasott, latinul is jól tudó, ír nemzeti érzelmű, Parnell-hívő apjának korai halála után megismerte a szegénynegyedek legszörnyűbb nyomorúságát. Iskolába nem járt, kiskamaszként maga tanult meg olvasni. Tizenöt évesen szép sikerrel játszta amatőrként Dolan atyát Boucicault népszínművében; ekkor már kemény munkával támogatta a családot. Megtanult írül, a nemzeti ügy híveként rendőrattakkal szétvert búrpárti tüntetéseken vett részt. Huszonévesen fölfigyelt az ír valóságot kritikusan ábrázoló Synge-re és az ír költészetet megújító Yeatsre. Harmincéves kora után sorozatos tragédiák érték: 1914-ben meghalt legkedvesebb fivére, Tom, 1918-ban egyetlen nővére, Bella.
    Legalábbis így meséli a nagyszabású, hatkötetes önéletrajz. A meséket a szakma is, az író halála után még egy évtizeddel is szó szerint elhitte. Hiszen az életrajz, különösen az első három-négy kötet, remek írás.
    Azután az irodalomtörténészek gyanút fogtak, és a levéltárak, az egyházközségek, az iskolák, a temetők, a különféle egyletek (elképesztő mennyiségű) dokumentumai s a még élő tanúk bebizonyították: sok minden másképpen volt. O?Casey 1880-ban született a család nyolcadik (ötödik élő) gyermekeként; a papa brit-párti unionista volt, és inkább bigott, mint polihisztor; a család lecsúszott, de azért nem a nyomornegyedek legaljára; a kisfiú járt iskolába (éppen Bella tanította), és kilencévesen jól vizsgázott írás-olvasásból. A kamasz sem színészként, sem munkaerőként, sem búrpárti tüntetőként nem jeleskedett. Csak huszonhárom évesen vetette belé magát az ír nemzeti mozgalomba, ám akkor olyan dogmatikus hévvel, hogy a mozgalmat alapító Douglas Hyde felhívására messze kerülte az Abbey Színházat, éppen Synge miatt. És Yeatset sem igen olvasott. Tom is, Bella is éppen tíz évvel a megírt időpont előtt halt meg.
    Mi ez? Botrányos hazudozás? Az első kutatási eredményeket köszöntő mérges hökkenet után a szakma tudomásul vette, hogy ír módra átejtették. Majd higgadtan fölmérte, hogy az önéletrajz: regény, méghozzá - különösen az első három-négy kötet - csakugyan remek írás, amelyben (mint Murray írja) "O?Casey újabb emlékezetes karaktert sorozott az általa teremtett dramatis personae seregébe: a nyíltszívű, belemenős, ékesszóló ?Seant?."
    De miért "fikcionalizálta" önmagát? Nem sokkal 1929 után, amikor a regényt elkezdte: értelmet, logikát, szerkezetet kellett találnia az életének, mely "magától", írói beavatkozás híján, kudarcba szaladt.
    Lássuk tehát a legfontosabb tényeket.
    1913 augusztusában a Jim Larkin alapította Ír Általános és Szállítási Munkás Szakszervezet sztrájkot hirdetett. (Jim Larkin az ír munkásmozgalom legnagyobb hatású alakja; új szakszervezete - az ír munkások óriási többsége szakképzetlen lévén - az évtized legfontosabb kezdeményezése, melyet a tőkések4 azon melegében meg akartak semmisíteni.) Az ír munkások mellett az angol szaktársak álltak ki, meg néhány bohém értelmiségi (Yeats is), a tőkések mellett az államhatalom (több súlyos rendőrattak történt), a sajtó, a klérus és a nemzeti mozgalom néhány jelentős alakja. A sztrájk 1914 februárjáig tartott, addigra kiéheztették.
    Szinte mindnyájunk életében adódik olyan megaláztatás, amely alapvető választásainkat is meghatározza. O?Casey életében ez a vereség volt az, és Jim Larkin lett a romolhatatlan babérú hős. Larkin később kommunista (jellegű) pártot alapított, ahová az író nem követte, de a Szovjetuniónak, a kommunista mozgalomnak és személy szerint Sztálinnak mindvégig híve maradt, s a pártlapnak5 olykor kínosan harcos cikkírója. Ideológiailag képzetlen volt, a Kommunista kiáltványt olvasta, hatott rá a romantikus pátosz, viszont hinni erősen, dogmatikusan hitt.
    1916. április 16-án kitört a Húsvéti Fölkelés, melyben a nemzeti mozgalom 1300 önkéntese mellett az 1913-as sztrájkolók alapította Polgárhadsereg 300 harcosa is részt vett. Az ostobán vezetett, de túlerőben lévő angol csapatok egy hét után leverték, s a brit kormány elképesztő durvasággal torolta meg a fölségsértést.6 Az írek 1918-ban tömegesen szavazták a nemzeti jelölteket a parlamentbe, mely függetlennek nyilvánította önmagát és országát. Következett az angol-ír gerillaháború 1919-21, a fegyverszünet, az angol-ír szerződés ("a felosztás"), az ír polgárháború 1922-23.
    O?Casey krónikus szaruhártya-gyulladása miatt csökkentlátó volt, tehát hazaszaladt a fölkelés hírére; a kivégzetteket röpiratban siratta el; a keresztény-nemzeti irányba haladó országot cikkekben próbálta a szocialista alternatívára figyelmeztetni; majd a vérontástól és a politikától megcsömörlötten minden erejét a színműírásnak szentelte.
    1923, 1924, 1926: a három "dublini" tragikomédia7 bemutatójának évei. O?Casey kirántotta az ír nemzeti színházat, az Abbeyt a csődből, cserébe kollégákat, barátokat, értékes színi tapasztalatot szerzett. Nem egy irodalomtörténész szerint ezek a legjava művei, és soha többé nem írt hozzájuk foghatót.
    1928-ban Yeats kategorikusan alkalmatlannak nyilvánítja Az ezüst kupát, O?Casey Angliában írt új és újító darabját. A dühödt levélváltást nyilvánosságra hozzák, az ideiglenesnek szánt angliai tartózkodásból végleges lesz. Az angol bemutató "irodalmi siker", anyagi bukás: O?Casey éveken át alig képes eltartani gyarapodó családját.
    1934-ben, New Yorkban két hónapig élvezi a szakma tiszteletét, O?Neill és irodalmár-társai barátságát, a sikert. Riporterek hada dönög körülötte, kaján kedvében ír módra túlszínezett, sőt, valótlan önéletrajzi mozzanatokkal
- például a fegyveres ellenállói múlt legendáival - eteti őket.
    Azután megint a küzdelem (olykor a küszködés) évei következnek. Az írói és anyagi megbecsülést az önéletrajz 1939-től 1954-ig sorjázó kötetei hozzák meg lassanként, a darabok inkább tisztesen mint sikeresen szerepelnek.
    Írországban a de Valera rezsim masszív gyűlölettel fogadja műveit: az önéletrajz első két kötetét betiltják, a darabok műsorra tűzése ellen (színpadi cenzúra nem lévén) a klérus tiltakozik - eredményesen; s ami közönség elé kerül, az bizton számíthat a rosszindulatú kritikára.
    1956-ban a budapesti és a szuezi krízis miatt O?Casey lezárhatatlan vitába keveredik kisebbik fiával, Niallal, aki néhány hónappal később meghal fehérvérűségben. A bűntudat nehezen enyhül, a gyász gyógyíthatatlan.
    1964 az író halálának éve.