←Vissza

 
 
 
 
 
 

Mújdricza Péter
A TÚLÉLÉS VÁROSKÉPLETEI AVAGY BUDAPEST-UNDERGROUND

"Miért ne egyesítenénk mindannyiunk képzelőerejét, hogy megtervezzünk egy mintavárost szigorúan tudományos alapon? Miért ne áldoznánk aztán a rendelkezésünkre álló tőkét arra, hogy fölépítsük ezt a várost, és mintegy szemléltető oktatásként állítsuk a világ elé?..."

(Jules Verne: A bégum ötszázmilliója)

(részlet)

Alig lehet kétségünk, hogy bolygónk leggazdagabb vállalkozói és politikusai számára a több mint hatmilliárdnyi földlakó felesleges. Vajon az emberiség hányad része jut időben olyan vírusok ellenszeréhez, mint mondjuk az éppen aktuális madárinfluenza? A késő újkori "globalo-bégumok" - mindennapi döntéseik tükrében - egyáltalán nem bánnák, ha a bolygó lélekszáma mielőbb megtizedelődnék. És legutoljára gondolnának arra, hogy rendelkezésükre álló tőkéjüket a huszonegyedik századi túlélés városképleteit felállító mintaváros megépítésére pazarolják. (Lehet, a talán már elfáradt Éden projekt, a Teilhard de Chardin filozófiájára támaszkodó Paolo Soleri Arcosantija a kaliforniai homokon, a délnyugat-indiai Aurowille Pondicherry mellett, ahol Sri Aurobindo tanai nyomán építenek ökológiailag előremutató mintavárost, nem ezt bizonyítja, bár az efféle kísérleteket csupán néhány eszelős fellegjáró önmegváltó hobbijaként értékeli a világ.) Mégsem tudunk csodálkozás és kamaszálmaink naivnak bélyegezhető lelkesedése nélkül elmenni Jules Verne másfél évszázados mintaváros-utópiája mellett, melyet Vidor Ferenc is idéz Képek és képtelenségek a városok világáról című könyvében. A New Orleans-i, a kelet-ázsiai hurrikánok és földrengések, az Európában és a Kárpátok karéjában lezajlott árvizek okozta legfrissebb pusztítások, vagy éppen az euroatlanti nagyvárosokban történt terrortámadások, a párizsi és brüszszeli elképesztő zavargásokról értesülve forgattam a könyvet, és akarva-akaratlan felötlött bennem a kérdés: mik lehetnének a túlélés térbeli képletei - globálisan és szűkebb pátriánkban, vidékeink és városaink világában? Mire lehet számítani? Az elmúlt nyarakon többször is tapasztalhattuk, hogy az egyik héten forrósági csúcsot vártunk meteorológusaink előrejelzése nyomán, egy héten belül mégis a hidegrekord dőlt meg. Vagy éppen fordítva. Nincs rálátásunk, hogy a bolygó megbillent biológiai rendszere totális felforrósodással vagy újabb jégkorszakkal lep meg bennünket néhány generáció, netán évezrednyi-évszázezrednyi idő távlatában. És mintha a szovjet-ázsiai kommunista rémuralmat padlóra küldő észak-amerikai katonai tömb is, amelyhez immár Köztes-Európa is csatlakozott, nem elsősorban külső gazdasági, netán fegyveres attak következtében sodródna történelmi határhelyzetbe, hanem a technikára reagáló planéta biológiai-éghajlati immunreakciói nyomán. Verne, jegyzi meg Vidor, egyáltalán nem rajong a "Városgép", a "Gép testben gép lélek", az eljövendő, huszadik századi utópia totális elidegenedést (is) sejtető lázálmaiért. Miképp Az amerikai újságíró egy napja 2889-ben című Verne-regényben is olvashatjuk, a nagy jövőálmodó eleve apodiktikus megvetéssel ír nemcsak a nagyvárosi szalagházkolosszusokról, de a természet mohó, elvakultan "haszonelvű" legázolásáról is. Úgyis a Természet az erősebb.
    Vidor Ferenc életmű-összegző könyve rezignált udvariassággal, a távol-keleti bölcsek körkörös precizitásával veszi számba a mammonimádó globalizáció által megerőszakolt-megtermékenyített bolygó urbanisztikai problémáit. Kunszt György bevezető gondolatai után a könyv hét fejezete egyre táguló, majd újra sűrűsödő-visszazáró, koncentrikus körökben ragadja meg, és bocsátja útjára mindazt, ami a globalizált, fehér civilizáció uralma alatt - és annak gyarmatosított holdudvarában - az urbanisztika világában már-már megragadhatatlan.
    Vidor Ferenc ifjúkori példaképei, Patrick Geddes, Lewis Mumford, Granasztói Pál, a nagyszerű, sokak által az utolsó polihisztorként tisztelt és jelentőségéhez képest kevéssé ismert és méltányolt Kiss István szellemi alapvetései - a globális fejetlenség késő újkori paroxizmusa közepette - nem veszítettek jelentőségükből, sőt, felerősödtek. Vidor huszadik századi urbanista Odüsszeuszként járta végig nemcsak Európát, de Közép-Amerika, Afroázsia jelentős kultúráit. Számos átfogó megállapítása közül hadd emeljek ki egyet: az új jégkorszak vagy a felforrósodó állapot felé pörgő Földgolyón a városokat nemcsak egy lehetséges termonukleáris konfliktus túlélésének reményében kellene a földfelszín alatti - mondhatni underground - struktúrákban is keresni. A föld alatt, ahol a hőmérséklet állandó és az emberi szervezet számára még tolerálható +11 Celsius fok. 2003 nyarán Párizsban és szerte Európa nagyvárosaiban ezrek és ezrek fulladtak meg egy-egy kánikulai napon. Főképp az idősebbek, de szív- és érrendszeri betegséggel küszködő fiatalabbak is. (Mindez tapasztalható volt Magyarországon is, igaz, szemérmesen hallgattak róla a különféle médiumok.)
    Az elviselhető +11 Celsius fokos hőmérséklet egyaránt érzékelhető a törökországi Cappadocia barlangvárosaiban, Santorini félig hegybe vájt településén, Indiában Ellora és Adzsanta templomvárosaiban és a mogulok természetes szellőzésű, föld alá is nyúló, militarista mikropoliszokként megjelenő palotaépítészetében. Pueblo Bonito holdalaprajzú völgyvárosában a prekolumbiánus Mexikóban, a kínai Tungkwanban és számos egyiptomi, föld alatti termeszvárként működő városlabirintusban, az itáliai Vicenza-környék barlangjaival egybeépített, természetes szellőzésű kistelepüléseken, melyeket Palladio is tanulmányozott és alkalmazott villaépítészetében. És ugyanez a +11 Celsius fokos állandó klíma tapasztalható a mi Budapestünk alatt húzódó barlangrendszerekben is. "Budapest barlangváros, sőt ?barlangfőváros?. Nincs még egy olyan több millió lakosú nagyváros, melynek beépített területe alatt egész sor, több kilométeres barlangrendszer húzódna. Barlangváros a magyar főváros nevében is, hiszen annak Pest utótagját barlangról kapta" - olvashatjuk Adamkó- Dénes-Leél-Őssy: Budai barlangok című könyvében. A geológusok szerint százezer évvel ezelőtt a budapesti barlangrendszerek gyógyhatású hévizek forrásjáratai voltak, melyek legnagyobb része napjainkban is bekalandozható. Békeidőben turisztikai, gyógyászati helyek - háborús időben óvóhelyek, hadikórházak, túlélőhelyek. Gondoljunk a Gellért-hegy barlangjára, a Pál-völgyi-, a Szemlő-hegyi-, a Ferenc-hegyi-, a Mátyás-hegyi-barlangokra vagy a Várhegy barlangrendszerére, melyek legtöbbjét a huszadik század barlangászai, underground hősei fedezték fel. A Gellért-fürdő, a Rác-, a Rudas- és a Lukács-fürdő gyógyító vize valaha ezekben a barlangokban csörgedezett. És izgalmas elképzelni - nem csupán a vernei fantázia nyomán - egy föld alatti mintavárost éppen a mi fővárosunkban. Tudjuk, hogy a sztálini mintájú budapesti szocialista metróalagutak Erzsébet tér alatti kereszteződése eredetileg atomháborús tömegóvóhelyként szolgált volna, amíg azt a Teller-féle hidrogénbomba lehetséges hőhatása "szigorúan tudományos alapon" végül is illuzórikussá, nevetségessé nem tette. Nyilvánvaló, hogy a budapesti barlangrendszerek természetrajzával összhangban tovább fejleszthető föld alatti mintaváros nem elsősorban a sztálini (de nem is a telleri) pokolkarcoló fantázia "nyomvonalát" kell kövesse.
    Vidor Ferenc Budapestről szóló fejezetében ír például a Moszkva tér párizsi mintára történő köztes térfejlesztésének lehetőségéről. Párizsban a "Les Halles" helyén épült, felfelé csak egy-két szintes, lefelé öt-hatszintes bevásárlóközpontot, plázát és szintén metróval összekötött, nagyvonalú építészeti és közlekedési csomópontot alakítottak ki. A huszonegyedik század második évtizedére olyan metropoliszokban terveznek további föld alatti bevásárlóközpontokat, üzleti centereket, hoteleket, mint Tokió, London vagy New York. Majd száz észak-amerikai városban van fedett sétáló utcarendszer, Minneapolis, Toronto és Montreal szívében is nagyarányú föld alatti fejlesztések folynak, nem utolsósorban a klimatikus előnyök miatt - olvashatjuk Joel Bakan The Corporation című könyvében. Toronto városközpontjában például már tíz kilométernyi underground labirintus köt össze ezernél is több szolgáltatóhelyet és üzletet, féltucatnyi metróállomást, másféltucatnyi bevásárlócsarnokot, a városházát, a részvénytőzsdét és számos szállodát. És ha e többnyire magánkézben lévő "közterületeken" ipari kamerák és biztonsági őrök ügyelik a "vásárlókedvet" meg a hagyományos utcai közéletet is, legalább az éjszakai órák átvészelésére túlélési lehetőséget biztosíthatnának a hajléktalanok számára a zordabb téli hónapokban. Sajnos, éppen Budapest az ellenpélda. Amikor a Nyugati téri aluljáróban megnyílt egy újabb Burger King, a rendőrség hessegette el a hajléktalanokat: talán máshol tessenek megfagyni, ne rontsák jelenlétükkel az étterem forgalmát. "A közelmúltban nem kevés vita folyt - nemcsak Budapesten, hanem számos érdekelt világvárosban - a helyi ?Pólus Center?-eknek és "Duna Plazá"-knak nemcsak a helykijelölését, hanem társadalmi-gazdasági értékét, hasznosságát illetően is. A küzdelem ma is tart, az egyik oldalon érdekelt ?multi?-beruházók a piaci szabadságra, az attraktivitásra, a saját hasznukban és esetenként a vásárlók hasznában is - legalábbis eddig megnyilvánuló - piaci sikerekre hivatkoznak. A kiskereskedők elnyomorodása mellett az összfővárosi gazdasági-területi fejlesztési koncepciók híjával a kerületi lobbi-összefonódások teremtette, immár egyre burjánzóbb - a lakosság egyes rétegeit valóban elragadó, önámító - ?metastasisok? (áttételek) nemcsak azért veszélyesek, mert vannak, hanem azért is, mert szinte kontrollálatlanul szaporodnak" - írja Vidor Ferenc A várost nem hatalommal kell kormányozni, hanem szellemmel vezetni... című fejezetében. Budapesten is üdvösebb lenne, ha a "pláza-lázat" inkább a föld felszíne alatti köztes terekben "élnék ki" a helyi "városfejlesztő" neobégumok és végrehajtó udvaroncaik. E bevásárlócentrumok "társadalmi-gazdasági értéke" a szűken értelmezett haszonelven túl, igazi neurobiológiai túlélőterekként is funkcionálhatnának egy-egy szélsőségesen forró, kánikulai napon. Mennyivel "helyénvalóbbak" lennének az amúgy is befelé forduló plázák, West Endek a föld alatt, teret hagyva a felszín jobb sorsra érdemes, égalatti világának, zöldterületekkel, kutakkal, sétányokkal, csobogókkal, fákkal, madarakkal és igazabb-igazibb közintézményekkel. Tulajdonképpen Liska Tibor, a legendás közgazdász-reformer is valami hasonlóra törekedett még a huszadik század hatvanas éveiben, bár nem elsősorban a klíma kiegyensúlyozása, hanem egy lehetséges atomháború átvészelése érdekében. Liska a föld alatti, atomháborús tömegóvóhelyek mesterséges barlangrendszereinek békeidős, "civil hasznosítását" szintén különféle rekreációs fitneszklubok, uszodák és más sportcentrumok, kvázi "üdülők" gyanánt képzelte el, nemcsak a fővárosban, hanem híresebb vidéki barlangok-cseppkőbarlangok vonzásában. Ugyanez a Budapest alatti barlangrendszerek és metróalagutak táján is megvalósítható lenne, akár az underground bevásárlókombinátok átmeneti tereivel. 1997-ben az Erzsébet-térre kiírt Nemzeti Színház-pályázaton a föld alatt kereszteződő metrópályákhoz és az egykori Adria Biztosító épületéből átalakított rendőrséghez kapcsolódó atombiztos óvóhelyek hulladéktereit is felhasználta volna az az építész-team, amelyben én is résztvettem - szabad ligetekként, egyfajta Tündérkertként tiszteletben tartva a földfelszínt, acél-üveg boglyakupola előcsarnokkal összekötve az underground színház közönség- és játéktereit. Talán a sokat emlegetett "multik" érdekeivel, attraktivitás-igényeivel sem ellenkezne, ha ilyen underground architektúrákban "teret" nyerne a Jung és Jolan Jacobi nevével jelzett álomszimbolika is, vagy Friedrich Nietzsche (megépített) mélyfilozófiája, melynek "földalatti barlangjáratai" az egydimenziós, emberalatti ember feletti ég csillagaival perelnek; Henry Moore üreges szobrai, a Klein-féle topológia underground terei, a Mőbius-téráramok és föld alatti csillagtemplomok. Mintha Antonin Artaud vagy Tadeusz Kantor alvilági "életszínházai" is erről szólnának a metróalagutak és állomások vonzásában. És talán az Igazi Syrius "Föld alól jövő éneke" is - Elárultuk a Napfényt, / Büntetésünk az Éj. / Végtelen az Út, / Tüskéken talpalunk... -