Ács József
A TÚLÉLÉS TERRORJA

A háború előtti utolsó percekben Az ember tragédiája filmváltozata készül: föld alatti komplexum betonfalai közt visszhangzik az utolsó rendezői instrukció. Lucifert Latinovits Zoltán alakítja, szürke öltönyben, napszemüvegben. Befűzik a filmet, vetítés a mélygarázsban.
    Újra ketyeg a birodalmi óra, riadó hírei futnak szanaszét. Kronosz helyett kairosz: a folyosó falára felszerelt vörös jelzőfények együtt lüktetnek egy tápoldatban dobogó szívvel. Ha csak önmagában vizsgáljuk, morfondírozik a biológus, tulajdonképpen minden élőlénynek egyenlő joga van az élethez. Szikéjét végighúzza a kisállat hasán, a bőr szétnyílik: odabenn minden szerv koromfekete. A tudós elgondolkodva pillant fel. Nem várt ilyen gyors sikert. Ezek a tengerimalacok mégiscsak tehetetlenek, hatalmunk van fölöttük, mert az élet alacsonyabbrendű formáit ismerjük fel bennük. Abból, ami történik velük, semmit sem értenek.
    Fekete doboz a vezérlőpulton, kábelek futnak belőle szanaszét. A parancsokat továbbító vezetékek, kapcsolók, relék emberekben folytatódnak, akik engedelmesen követik, amit az élet magasabb rendű formái diktálnak nekik, mely formák magasabbrendűségét kellőképpen bizonyítja a jól működő tápláléklánc, melynek függelékei, járkál fel-alá Latinovits. Szerencsés az a kor, melyben egyéni és kollektív érdek ennyire egy, ahol az érvényesülés ennyiféle lehetősége kínálkozik!, kiáltja. Ehhez csupán fel kell ismerni a lehetséges cselekvés csatornáit és módozatait, ami némi intelligenciát kíván. A rend szabályaival szembeszegülni éppolyan ostobaság, sistergi, mintha a városban ügyet sem vetnénk a házfalakra, és rajtuk átfúrva magunkat toronyiránt próbálnánk közlekedni: gyermeteg, atavisztikus és anakronisztikus törekvés, mely azoknál jelentkezik, akikben az intelligencia csupán másodhegedűs (itt elmosolyodik) - mert ellenállni annak a rendszernek, mely mindent fenntart és definiál, csakis a fantázia birodalmában lehetséges, ahol az ellenállás valamennyi eredménye is csupán képzeletbeli.
    Tonnák lódulnak a levegőbe. A fennálló rend tulajdon fennállásával igazolja létjogosultságát.
    A vetítővásznon elfeketedik a kép, majd hirtelen filmszakadás: égető, vakító fehérség.
    Aki mindazt képes áttekinteni és szabályozni, amitől a többiek függenek csupán, az a világ királya - hatalmának sugárzásából hosszú távon anélkül részesedni, hogy fenntartásában valamiképpen szerepet ne vállalnánk, nem lehet. Aki mozgató szeretne lenni és nem mozgatott, ne csodálkozzon, ne fintorogjon, ha cselekednie kell - ha látja, hogy annak, amit tesz, következményei vannak, máris megbizonyosodott arról, hogy nem álomvilágban él. Mennél súlyosabbak a következmények, annál közelebb került a primus movenshez: érezni fogja, hogy körötte forog a világ, s már nem a peremvidéken sodródik, ahol a lemaradókból, lustákból, alkalmazkodni képtelenekből összeállt törmelék őrlődik-kenődik-hengeredik a rájuk nehezedő tettek súlya alatt, melyeket csupán elszenvednek, de nem értenek, hanem az értők társaságában emelkedik mind magasabbra és magasabbra és kerül a világ tengelyének közelébe. Aki e fénylő középpont felé törekszik, annak fel kell ismernie, hogy a szerkezet magasabbrendű az alkotóelemeinél és egyenlőség nincsen: a teher a gúla alján a legnagyobb: ott moccanni lehetetlen. De aki fent van, az sem tehet meg bármit: tudnia kell, hogy a gúla jóvoltából tett szert emberfeletti erejére, s ennek az erőnek egy részét cserében köteles a gúla összetartására fordítani: a társadalom alája rendelt részének mérnökeként el kell érnie, hogy a függésben lévő emberi életek kapcsai-horgai épp a kívánt módon fogóddzanak egymásba. A túlélés parancsának nagyköveteként nem ismerhet kíméletet és nem gyakorolhat kegyelmet.
    Mondanom sem kell, villan meg a fény Latinovits napszemüvegén, hogy ha a fennálló rend magasabbrendűségének forrása az, hogy fennáll, akkor annak, aki ellenáll neki, méltó helye csakis a nemlétezők közt lehet. A túlélés parancsa néha ölésre kényszerít. Aki a rend nevében öl, abban a rend öl, ahogy a kéz, amely lesújt, a kéz gazdájának parancsára cselekszik. Elvégre ha nem forrnánk tökéletes egységbe a renddel, fenn sem állna: a kéz sem firtatja, miért emelik ütésre újra meg újra. Ha firtatná, már rég felemésztették volna a lebomlás, a feloszlás erői. A szervezet, ameddig él, nem kérdez, csak végrehajt, és addig él, amíg ez így marad. Ütsz vagy ütnek? Akit ütnek, az szétporlad, feloszlik, megsemmisül a formáló erő alatt. Aki üt, az acélt kalapál mindennél keményebbre és egyszerre kovácsolja egy érem két oldalát: a világot és önmagát.
    De a keménység nem minden, fiatal barátaim, támaszkodik egy gurítható térképasztalnak Latinovits. Az igazi próbatétel az átalakulás törvényeinek ismerete. Minden változásnak elébe kell menni! Az idők forgásának nem ellenállni kell, hanem vele haladni: mindennél hatalmasabb erő az! Légy mozgató, s ne mozgatott: ez az aranyszabály ezredszerre is! A hatalom fenntartása olyan kártyajáték, ahol, ha szabad így fogalmaznom, állandóan ütésben kell lenni. Aki passzív, aki sodródik az eseményekkel, rajtaveszt. De sebaj: az alkalmazkodni képtelenek alkotják majd azt a tehetetlen tömeget, melynek erejét a hasznunkra fordíthatjuk. Amit eladdig kárhoztattunk, most helyeselni, sőt támogatni fogjuk: mi van ezen csodálkoznivaló? Hiszen a munkadarabot hol innen, hol onnan fogjuk meg és ugyan ki várna például olyan háborodott következetességet egy asztalostól, hogy csupán egyféle szögelő mozdulat ismételgetésétől remélje munkája véghezvitelét? Pedig vannak ilyen, úgynevezett elvi emberek, hajol előre megvető mosollyal. Ők is jók valamire, dől hátra, nagyon is hasznunkra vannak... csak hát egy kalapácstól vagy egykarú emelőtől sem várjuk, hogy fűrészelni lehessen vele. Ahogy néha nincs szükség kalapácsra és egykarú emelőre, néha rájuk sincs szükség. Ezt persze nem hajlandóak belátni, mert az képzelik, hogy a világnak elvi emberek kellenek. Ez az értelmiség nagy és örök tévedése. Már az is nevetséges, hogy értelmiségnek nevezik magukat, hiszen az értelem hordozója, már bocsánat, de... én vagyok. Én vagyok a változóban az örök, nem azok az elvek, amiket ezek képviselnek. Én nem elvekre, hanem az emberek azon tulajdonságaira építek, melyeket ők rossz tulajdonságoknak neveznek, sőt főbűnökként mutatnak be egymásnak - ennél több védekezés aztán nem is igen telik tőlük. Bocsánat, kortyol a whiskyjébe. Ők idealisták, én realista vagyok. Meghagyom nekik a hivatalos változatot, nekem jó lesz a tényleges.
    Ajtók nyílnak és csukódnak. Vasbeton és koszlott műanyag. A sápadt lámpafényben színészek állnak. Latinovitsot viszik vissza a szanatóriumba, mondja egyikük. Ezek a tirádák benne sincsenek a darabban.
    A sáros aszfalt csillog, mintha szentjánosbogarakat vagy aranypénzt szórtak volna szét. Ennek a filmnek semmiféle költségvetése nincsen. Talán még az előhívást sem fogják tudni kifizetni. Fontosabb dolgokra kell most a pénz.
    Visszafelé játszott filmeket vetít a tévé. Vizet szippant a kancsó, a váza felugrik a földről és összeforr. A kisállat hasán szaladó penge alatt összezárul a seb. Hátha még semmi nem végleges. Hátha még mindent jóvá lehet tenni.