|
|
Levendel Júlia
TETT-E MÉG A GONDOLAT?
Ács Józsefnek, Farkas Attila Mártonnak és Mund Katalinnak
Annak idején legalább kétszer láttam A Keselyű három napját,
s úgy hittem, nagyon is eleven bennem az egész, jelenetre jelenet,
képre kép, noha a film igazán nem mentes az emlékezetet pusztító
giccstől - de akkor is. És azon a januári éjszakán, amikor
leállíthatatlanul latolgattam, nemcsak azt, hogy mennyire esélytelen,
hanem hogy egyáltalán épeszű gesztus-e még közügyben a nyilvánossághoz
fordulni és békés érveléssel igazságos rendezésben bízni, meg hogy ami
a békés érvelésen kívül van, mennyire idegen, sőt rémületes nekem -
szóval ahogy némán mondtam, mondtam a sok évtizedes szövegeimet, s
minél inkább szabadultam volna, annál kényszeresebben és akadékoskodva
cifráztam, egyszerre felvillant nekem Redford diadalmas mosolya, s a
csaknem kaján mozdulat, ahogy a CIA-funkcionárius, a bérgyilkolásban,
gátlástalan mészárlásokban is részes Higgins tekintetét irányítja, és a
közeli szerkesztőség épületére mutat - tudja, hol vagyunk? -, és a
megszólítottal együtt mi is látjuk a cégtáblát - The New York Times -,
s halljuk, hogy hősünknek sikerült eljuttatnia a "sztori"-t, ott
most már tudják az igazságot - és hát ez a megoldás, ez minden Gonosz
legyőzésének módja s egyben a lehető legjobb - mesés! - kifutás, ez
visszamenőleg is megemeli, morálisan igazolja a kalandsorozatot:
megértjük, hogy nemcsak önvédelemből, hanem ezért kellett
élet-halálharcot vívni az egymással is élet-halálharcot vívó
szervezeten belüli, titkosnál is titkosabb alszervezetekkel, ezért
kellett kibekkelni, egérutat nyerni, elugrani, fenyegetni, sőt ölni, ezért,
hogy legyen hírmondó, tanú, aki elér a nyilvánosságig. A fáradtságon és
eliszonyodáson is átragyog az a mosoly. Megejtően romlatlan
mesehős-mosoly. Így kell belépni Tündérországba, a királyi várba, a
legkisebb és legszebb királykisasszony szobájába. Ez a mosolyragyogás -
úgy látszik - emlékezetemben eltüntette az árnyékosabb területeket,
mert ahogy felidéződött, rögvest elméletet is kerítettem hozzá: még a
film kimódolt, hiteltelen fordulatait, vagy az amerikai recept szerint
beépített "erotikát" is magyarázza-menti a mese-jelleg.
Azért újra végignéztem - és elszomorodva
figyeltem, ahogy a diadalmas mosoly hökkenetté, sőt, ijedelemmé torzul.
Higgins ugyanis tapasztaltan és józanul - igazán nem "gonoszul", nem is
agresszíven vagy fölényeskedve - kérdezi a meghajszolt fiatalembert: és
ha nem közli le a "sztorit" a lap? Mi lesz, ha kiderül: a
híres-neves-ígéretes nyilvánosság nagyon is zárt, nem juthat oda, és
nem élvezheti gyönyöreit még a legpompásabb képességekkel megáldott hős
sem. És Turner (Redford) mindezt úgy hallgatja, úgy néz az akkor épp
nem fenyegető, inkább kietlenül reális ellenfélre (még azt is
tárgyilagosan, majdnem szánakozva mondja Higgins, hogy "hamarosan
nagyon magányos lesz") - szóval hősünk arcán a korábbiaknál is mélyebb
iszonyat jelenik meg: igen, így lehet, így lesz. Bizonyára nem fogják
közölni a "sztorit", mert a nyilvánosság réges-régen megvásárolt,
uralt, tehát réges-régen nem védi az igazságot, hát még az üldözött
igazságkeresőket! (Védte-e valaha? Vagy korábban is, az egész új- és
legújabb kor során ábránd volt a sajtószabadság - idea csak, mint annyi
más, mint a jog- és esélyegyenlőség?) Hát ki nem tudja, hogy a
nagyhatalmú nyilvánosságot nagyhatalmak tartják fenn és ócska kis
haszonlesők szolgálják (ilyen Higgins-félék) - persze, így lesz, nem is
lehet másképp, nem fogják közölni, nem lesz tényfeltárás, leleplezés,
mert senkinek sem érdeke most ezeknek a tényeknek a feltárása...
Különben is, mi az a "feltárás"? mindig alkalmi szenzációkeresés, és
sohasem segíti a gondolkodást, nem késztet felelős, tudatos
részvételre, sőt, mindezektől eltántorít. Nincs butítóbb manipulálás,
mint csinnadrattával és sok locsogással napvilágra tenni bűnöket,
amelyeket - aki nem nagyon hárított, amúgy is ismert. De az "amerikai
irodalomtörténeti intézet" munkatársainak kivégzése, s a véletlenül
életben maradt hős várható meggyilkolása még manipulálásra sem érdemes.
Így lesz, nem kétséges: az újság nem közli, ezúttal nem adnak teret a
nehezen hihető, csak a lapot lejárató horror-történetnek, a gyanakvás
érthető, jócskán megalapozott: hány eszelős, önjelölt próféta és mártír
szaladgál a világban! - a tekintélyes napilap megteheti, és jó híre
védelmében ezt fogja tenni: elzárkózik, passzivitással
veszni hagyják. A Keselyűnek - milyen ostoba gyerekjáték-kellék ez a
fedőnevesdi is! - nem lesz további három napja, a többiekhez hasonlóan
kinyírják, méghozzá úgy, hogy soha, semmiféle közösség emlékezete se
őrizhesse a történteket.
De én valami ősbizalommal,
gyerek-optimizmussal, talán az életösztön táplálta voluntarizmussal -
vagy mindezek nélkül, csak úgy - elfelejtettem a mimikával
elmondottakat. Azt felejtettem el, ami leginkább nekem, nekünk szól.
A mese kezdetén, amikor a beavatatlan még egy
kukkot sem érthet abból, mit is csinálnak olyan serényen és komoly
biztonsági intézkedések mellett abban az elegáns villában, miféle
könyveket böngésznek idősebbek és fiatalok, miket táplálnak a
számítógépekbe, miféle "észrevételeik" vannak és miket jelentenek -
vagyis az egyelőre csupa rejtély helyzet még titokzatosabb lesz, mikor
a munkahelyére késve érkező "kutatót" - Joe Turnert (Redfordot) - arról
kérdezi közvetlen főnöke: végül is hogy tetszik neki ez a munka, ez a
munkahely, és az első pillantásra megnyerő fiatalember bizalommal
megvallja, hogy cseppet zavarja a szigorú kikötés: nem beszélhet
senkinek, még a barátainak sem arról, mit csinál. Közben mindenki olyan
emberi
- a rendkívül intelligens családfőként viselkedő főnök, a könyvbe
temetkező és állandóan bagózó idős titkárnő (?), a Kínában sohasem járt
szépséges kínai lány - és annyira vonzó a légkör, olyan szép, otthonos
a hely, hogy az ember elfogódottan csak néz, figyel, vár, fel se ötlik
benne: mégis, tényleg, mi ez a titokzatosság, mi az, amiről efféle
bölcsészek nem beszélhetnek. Aztán látjuk, a bérgyilkosok tőlük telhető
pontossággal, gyorsan végzik a dolgukat - szó sincs rablásról,
bosszúról, sehol semmi "értelmes" indok, de már dereng, hogy a
kulturált "intézet" a CIA alegysége és ezek a rokonszenves emberek -
immár áldozatok - készségesen és tudatlanul, az összefüggések
iránt közömbösen szolgáltak. Beérték azzal, hogy kedvük szerinti munkát
végezhetnek - olvasnak, képzelődnek, kombinálnak -, bizonyára
figyelemreméltó fizetésért. És meg nem járta eszüket a gondolat -
kétségtelen, kínos, elemi érdekük ellen ható gondolat lett volna -,
hogy miért alkalmazták őket, ki igényli munkájuk gyümölcsét - szóval
hogy mire való az egész infantilis hülyeség.
Harminc évvel a film elkészülte után nálunk is
ilyenné alakul az "értelmiség", így, ezzel az ott bevált, csak
kivételes esetben véres, legtöbbször a régimódi európainál sokkal
kényelmesebb módszerrel számolja fel önmagát. Egyetemet végzett, de
önálló értékrendre, saját ízlés és valódi kapcsolatok kialakítására
képtelen sokaság lesz, legtöbbjük nélkülözi a barátságot, csak a
társasági élet rituáléját ismeri, és maradéktalanul elhiszi, hogy a
fejlett társadalmak - bár nem problémamentesek, mert nincs, nem is
lehetséges eszményi berendezkedés - konszolidáltak, a normális
állampolgárnak pedig elemi kötelessége, hogy őrizze és védje ezt a
konszolidáltságot. Elhiszik mind, hogy "jobbítani" csakis mennyiségileg
lehet, azt persze szükséges: vagyont növelni, életszintet emelni,
kinek-kinek feljebb jutni a ranglétrán. Készségesen érzéketlenek. A
fiatalabb betűvetők között már nincs áruló írástudó - mert aki a szó
klasszikus értelmében sohasem volt írástudó, és sejtelme sincs, mit
jelent a fogalom, miféle terhet és kényszert, nem lehet ennek árulója.
A Sydney Pollack-thriller - ennyi idő után és a változatlanul távoli
utcákat, sikátorokat, irodaházakat szemlélve - mégiscsak megmutatja azt
a riasztó szűklátókörűséget, amire addig és azóta is támaszkodik minden
hatalom. Úgy tűnik nekem, a "megmutatás" esélyei a tengeren túl és
Nyugat-Európában azóta jócskán zsugorodtak, persze a szabad világban
kötelező "jogszerűség" betartásával: mindenki mindent mutogathat és
mondhat, de valódi nyilvánossághoz - pénz és hatalom nélkül (a kettő
felcserélhető, rendszerint egybevágó) - nem jut. A magánkörben ágáló
meg, hányszor látjuk: szánalmas. A volt szocialista országokban ugyanez
a "felszabadulás" műélményével is fűszerezett: hogy végre nekünk is
megadatott a szabad sajtó, s mindaz, ami évtizedeken át kényszer volt -
vagy éppen tabu -, most újraértelmezhető, korszerűen előadható és
bevehető. Errefelé - megint csak végre! - ki-ki tehetsége, leleménye
szerint boldogul, a beilleszkedéssel új időszámítás kezdődött.
Abban a befejező, a szerkesztőségi épület
tövénél kikényszerített szóváltásban a Keselyű végre választ kap
Higginstől, hogy miért számolták fel az "intézetet", hogy kiknek és
miért lettek ők veszélyesek - és a hatalom jellegzetes képviselőjének
jellegzetes önideologizálása mindjárt két, logikailag egymásnak
ellentmondó felelettel rukkol elő: egy hárító-jelentéktelenítővel, hogy
a kémszervezetben "játszadoznak", összeraknak, gondolatban kipróbálnak
és lepergetnek lehetséges történelmi forgatókönyveket - "játszadozunk,
semmi egyéb" -, erre mondja Turner, s még büszkén a nyilvánosság
ellenerejére utal: hogy "maguk játszanak, én mesélek"; csak néhány
másodperccel később pukkan szét az "esélyegyenlőség" hólyagja, a ki-ki
teszi, amit akar és tud illúziója. A másik, a komoly és
felelősségteljes válasz-variáció "őszintén" megnevezi a gyilkosságokat
is indokolttá tevő érdeket: olaj. De nem az olajkitermelők-forgalmazók
érdeke - dehogy! Az olaj a civilizált emberiség megmaradásának
feltétele, s biztosításáért mindent meg kell tenniük azoknak, akik a
közjóért, embermilliók sorsáért felelősek. Hányszor hallottunk
szemérmetlenül törtető politikusoktól, közhivatalnokoktól intést, hogy
konkrét és aktuális megalázásunkat, becsapásunkat ne nagyítsuk - ne
dramatizáljunk! ne tekeredjünk a magunk bajába -, hogy vigyázó
szemünket a "többség" javára vessük. Higgins is átélten - és bizonyos
vagyok benne, sokakat, nagyon sokakat meggyőzve - nyilatkozik, és
szónoklata közben nyelvtanilag is elhatárolja magát meg a többi
kiváltságost az általában vett emberektől. Az előbbieknek, ugye,
gondoskodni kell az utóbbiakról, tehát a CIA-funkcionárius többes szám
első személyben beszél: gondolni kell arra az időre, amikor az olaj
fogytán lesz. És ez nem a távoli, hanem a nagyon közeli jövő. Fel kell
készülni, kidolgozni a lehető legpontosabb stratégiát, azonnal
cselekedni, ha "éhezni fognak, akik sohase ismerték az éhséget", és
ezek az éhező-fázó emberek már "nem akarnak kérdéseket, hanem hogy
megszervezzük nekik", megadjuk, amihez hozzászoktak és amit igényelnek.
S bár Turner éppen alkalmatlan, hogy higgye
vagy cáfolja Higgins érvelését, és a néző is elegendő információt
kapott addigra, hogy tudja: ez a figura a rosszakhoz tartozik, így nem
mondhat igazat - a csöppet sem eredeti szöveg azóta is árad; hiába nem
dúsítható-frissíthető semmivel, hódítóbb, mint valaha.
De miért? Magunknak végtelenségig sorolhatjuk,
zsolozsmázhatjuk a közhelyeket a tudatmanipuláció céljairól (a
manipulátorok, illetve a manipuláció haszonélvezői perverz módon
nemcsak megnevezik, hanem kutatják, gyártatják és rendkívül hatásosan
népszerűsítik is ezeket a célokat): hogy nagy tömegek minél
egyszerűbben és gyorsabban legyenek fogyasztók, választók, és így
tovább, de valami émelygésfélével érezzük, hogy végül a dohogással, a
tiltakozással, bármivel csak az egyre körmönfontabb manipulációt
szolgáljuk.
Reménytelenül zártnak érzem ezt a nyitottnak
mondott társadalmi alakzatot, miközben szüntelenül - derekasan vagy
bugyután? - viaskodok a reménytelenség ellen. Úgy tűnik, a személyekhez
kötött diktatúrát felváltó személytelenséggel azért is kilátástalanabb
szembefordulni, mert a meghirdetett nyitottság, a deklarált
nyilvánosság, egyáltalán: ez a szellemi-erkölcsi hierarchiát tagadó kor
- személytelenül persze - elmocskolna és elbátortalanítana. Elhitetné,
hogy elmém és ítélőképességem megmacskásodott, hogy már nem értem az új
idők új stílusát, s hogy minél kevesebb emberre hatok, annál kevésbé
létezem. Nem vagyok tényező. S persze tapasztalom, hogy tényleg nem.
Hülyén fekszem az ágyamban, próbálok egyik, aztán a másik oldalamra
fordulni, állam alá gyűrni a kispárnát, kinyújtózni, összehúzódzkodni,
és hangtalanul mondom, mondom azokat a tíz meg húsz meg negyven éve
mondottakat, dühödten unom az ugyanazt
- és a dühnél, a reménytelenségnél is vadabb a tiltakozásom magam
ellen. Hogy valamiképp mégse higgyem a rám erőszakoltat. A
megmacskásodást se, és hogy nem vagyok tényező. Hiszen a túlcitált
Bibó-meghatározás is - hogy a demokrata nem fél - csak úgy
értelmezhető, hogy persze fél - fél, mint ahogy félelmetes körülmények
között mindenki, de legyőzi a félelmét. Vagy inkább a maga erkölcsi
hierarchiája szerint mégiscsak bátran és szabadon gondolkodik.
Hát megint itt vagyunk?! A
világ-változtatástól, az "autentikus létezéstől" megfosztottan megint
csak a gondolkodás tisztaságába kapaszkodhatunk, és úgy emlegethetjük
Kosík mondatait, ahogyan a hatvanas évek végén? Hogy az ember "az
egzisztenciális változtatásban... nem a világot, hanem a világhoz való
viszonyát változtatja meg" - de arra mindig lehetősége van. Van, van,
van - győzködjük magunkat a régi, kétségbeesett lángolással, mert a
csököttségben-elmerevedésben mégiscsak van valami? A gondolkodás a mi
várunk. Lehetünk itt tanácstalanok, elakadtak, botladozók vagy
felkészületlenek, kínosabbnál kínosabb kalandok is akadnak ebben a
várban, de legalább bizton tudhatjuk: kompromisszumnak nincs helye. A
gyakorlattal ellentétben - ahol számtalan kiegyezést kell kötni az élet
fenntartása érdekében, s még több köttetik, amelyik csupán a hazugság
fedő-becéző elnevezése - a gondolkodásban nem lehetséges kiegyezés.
Ahol alkut szentesítenek, nincs többé gondolkodás.
|