TÁJOLÓ
Bulat Okudzsava és a grúz hő

Ha a tengerhez velem tartottál, kedves olvasó, talán nem riadsz vissza a hegymászástól sem, még ha Szentpétervártól sok ezer kilométeren át a Kaukázus lejtőihez visz is az út, ahol "a hőség nem tud megkapaszkodni a hegyoldalakban, és egyenest legurul Tbiliszibe". Ne riasszon el, hogy társaink, Mjatlev herceg és Lavinia Lagyimirovszkaja, Okudzsava regényhősei, hozzánk képest dilettáns utazók, akik elkeseredetten menekülnek a 19. századi cári Oroszországon át, a pétervári udvari pletyka, Lavinia férje és anyja, no meg az uralkodó haragja elől. Dilettánsok a szerelemben és az utazásban, a kocsijuk ráz, az arcukat por lepi, a ruhájukat sár, mégsem tarthatja őket vissza sem távolság, sem betegség, sem von Müffling ezredes, hogy elérjék Tbiliszit.
    "Ez a város egy mély völgykatlanban épült, ahol nincs légmozgás, ... nappal elviselhetetlen forróság tikkaszt, éjjel pedig a nyirkos fülledtség sajtolja ki az embert. A város piszkos, poros, büdös, szakadatlan vad muzsikától hangos, rendezetlen, mondhatnám, nem is város, hanem inkább a sárkunyhók, vityillók és házak és szamarak rátarti egyvelege." Ahogy a hosszú-hosszú utazás után a herceg és a fiatalasszony végre elérik Grúziát, Mjatlev mintha a lány gúnyos suttogását hallaná: "Ez volna a paradicsom?" Erről a földről beszélt jóbarátjuk, a grúz Amiran Amilahvari főhadnagy, történetük későbbi lejegyzője, olyan áhítatos elragadtatással? Erről az országról, ahol "a forróság megalázta, meggörnyesztette, megtörte a lelket; lassanként úgy tetszett, hogy minden hiábavaló, valószerűtlen, értelmetlen"? Erről a Grúziáról, amit Timur Lenk, "ez a sánta, vérszomjas barom, ez a gyilkolómasina" többször leigázott, ami "Nyugat és Kelet, Észak és Dél, Ázsia és Európa határa, a pravoszláv és a mohamedán vallás egyvelege, a mollák harsány üvöltése és a keresztények görög egyházi énekei, vér, bosszú, rablás, fosztogatás, elnyomás, rabság" földje? Szerinted ilyen a paradicsom?
    Amiran magát okolja kapcsolatuk tragédiájáért: talán ha nem magasztalja távoli hazáját, ha nem bizonygatja, hogy Szentpétervár hideg, civilizált és kíméletlen erőszakosságát csak a grúz hőség enyhítheti, ha nem hajtogatja folyton-folyvást, hogy "Grúziában ... az ember ráeszmél, hogy halhatatlan, s ettől övé a madár könnyedsége, a párduc magabiztossága, a kígyó bölcsessége és a havas csúcsok megingathatatlansága és minden, ami isteni benne, utat talál, és minden, ami emberi, megtízszereződik, de nem elragadtatást érez e sok tökélytől, mint holmi szomorú pétervári nyaraló a napfényes tisztástól, hanem egyszerűen rá sem gondol, szándéktalanul a levegővel együtt szívja magába", akkor Mjatlev és Lavinia talán nem szánja rá magát a dilettáns szökésre, nem erednek nyomukba a cár kopói, nem kényszerítik vissza az asszonyt a férjéhez, Mjatlevet meg közlegényként a Kaukázusi Vonal előretolt helyőrségébe, hogy a hegylakókkal vívott értelmetlen és véres csatában megsebesüljön, és te sem utaznál most velem Tbiliszi felé.
    Pedig nem Amilahvari főhadnagy az oka, hogy Lavinia, akit a herceg nyolcévesen fiúruhában ismer meg, mint von Schonhoven urat, idővel törékeny szépséggé fejlődik, aki a tébolyult menekülés közben ezer meg ezer kilométeren át szerelemittasan ismételgeti, hogy "Éljen a szabadság!" - az a szabadság, amit a pétervári udvarban vérbő, lengyel anyja és törekvő férje mellett nem talált meg, és amit a grúz hegyek forróságában egy pillanat alatt elveszít majd, amikor Katakazi főhadnagy rátalál, és erővel visszahurcolja. Az a szabadság, amiről a pártmunkára Moszkvába költöző grúz szülők gyermeke, Bulat Okudzsava csak álmodozhatott a hetvenes évek közepének Szovjetuniójában.
    A szabadsághoz vezető ajtó a természetbe nyílik, a városból az erdőbe visz az út, fel a hegyek közé, le a forró völgybe, és aki elindul ezen az úton, az mindent kockára tesz, ami a civilizációhoz köti, ugyanakkor új tudás birtokosa lesz, másként tekint a társadalomra és a környezetére is - dilettáns lesz, nem szakértő. Mjatlev például korábban úgy hitte "a tehénnek tejet kell adnia, a lónak nyereg alatt vagy fogat előtt a helye, a kutya azért van, hogy a házat őrizze, vadásszon, a fák azért vannak, hogy szebbé tegyék a világot, hogy termést hozzanak, hogy az ember otthonát melegítsék". Laviniával az erdőn át szökve felidézi egykori gondolatait, és a hirtelen felismerés szégyenétől elpirul.
    Bármennyire fájdalmas és felelősségteljes ez a tudás, a szabadság másként nem érhető el, és még az is kérdéses, ennyi elegendő-e. Mert közös utazásunk alatt - ugye, velem tartasz te is? - "a természet, számunkra ismeretlen munkája fölé hajolva, egyre csak munkálkodott műhelyében, és ésszel fölfoghatatlan szándékai lassanként életünk napjaivá váltak. Valamitől kegyetlenül megfosztott, de valamivel meg is ajándékozott bennünket, új kulcsokat adva kezünkbe az új, szent, áhított ajtókhoz, amelyeket nekünk magunknak kellett megkeresnünk. Fáradhatatlanul dolgozott, kuncogva és szuszogva, időről időre a mennydörgések és villámok, elválások és halálok, katasztrófák és az átható szomorúságrohamok nyelvén figyelmeztetve bennünket, hogy nem szabad őt lenézni és semmibe venni és túlzottan áltatni magunkat, hogy lassú mozgása nem lustaságból és hanyagságból fakad, és hogy nincs számunkra, uraim, fölösleges vére..."
    Ha meghúzod magad a történet végét még nem sejtő szerelmesek kopott bricskájában, és velünk együtt rázkódsz a Grúz Hadiúton a katonai őrhelyek, tyúkok, barna bőrű asszonyok, az izzó sziklák és a hosszú fülű szamarak, a grúzok, ajszorok, tatárok, kurdok és örmények között Tbiliszi felé tartva, akkor te is beláthatod, hogy "a lomha kelet nem tárja fel önmagát az első jöttment előtt, vagyis nem tárulkozik ki, hanem fokozatosan mutatja meg önmagát, ráérősen és óvatosan. Nem kell ifjonti sietséggel kifecsegnie magát, kivárja, amíg magunk jutunk el titkaihoz, és kővé dermedünk a megdöbbenéstől. Ilyen Tbiliszi is. Vére igen bonyolult összetételű, bizánci pompán, perzsa sóvárgáson és arab alattomosságon erjesztették; a legőrültebb szenvedélyek és a legféktelenebb érzelmi kitörések kereszteződésében épült azon örök igazságot példázandó, hogy a jó és a rossz nem magukban járnak, mint mellesleg az álnokság és a szerelem sem."
    Egészen más világ ez, mint a Dilettánsok utazásának első könyvében ábrázolt Pétervár, ahol egyedül a Mjatlev háza melletti elhanyagolt, erdővé bozontosodott parkban találkozunk a természettel. A helyszín a regény későbbi részeiben emblematikus jelentőséget kap, mert fiatal lovasgárdistaként valami furcsa szenvedélytől hajtva Mjatlev itt keresgélt emberformájú fa- és gyökérdarabokat, és "órákon át szemlélte szenvedő, táncoló, szerelmes, dühödt és beteg lábak, karok, fejek és testek szövevényét", mintha az emberek társadalmától már akkor is a természethez menekült volna, később ebben a parkban találkozik először a kisfiúnak öltözött Laviniával, és a lány ide tér vissza újra meg újra, míg Mjatlev szerelmi ügyeit bonyolítja, amikor kényszerből feleségül vesz egy grófnőt, aki hamarosan meghal újszülött gyermekükkel együtt, innen figyeli az alkoholizmusba és semmittevésbe süllyedő, egykor délceg, de rohamosan öregedő, szemüveges herceget, a dilettáns lázadót, és valamiféle természetes ösztönnel megérzi, hogy a szabadság utáni vágyakozásában Mjatlevben talál életre szóló társat.
    A szökés után itt sétál anyja, a boszorkányos szépségű Tucskova és Lavinia férje, a tehetetlen Lagyimirovszkij, és a természeti erők mintha rájuk is hatnának: "A kert néma és világos volt, az orgonabokrok belevesztek a mélységbe, harmatcseppek csillogtak a rózsákon. A kert parkban folytatódott, abban a parkban, ahol annak idején minden kezdődött, és az embernek csak egy kicsit kellett megerőltetni az emlékezetét, hogy itt valahol a fűben fölfedezze a szerencsétlen fonalnak a végét, és akkor már nincs más hátra, csak gombolyítani és gombolyítani, míg minden a helyére nem kerül... Lehetséges-e?"
    Nem, persze hogy nem lehetséges: semmi nem kerül a helyére, de a fonálba kapaszkodva előbb-utóbb mégis a történet végéhez jutunk, és ahogy gombolyítjuk és gombolyítjuk, te meg én, előbb-utóbb, betegen, megtörve, kiszikkadva, elszürkülve a szerelmesek is egymásra találnak, ha nem is a grúz forróságban, de a herceg mihajlovkai birtokán.
    "Gmerto", istenem - mondaná Marija Amilahvari, a grúz szépség, "cholera jasna", a fene egye meg - kiáltaná a lengyel Tucskova asszony, von Müffling pedig azt morogná: "az élet nem gyermekkézzel rajzolt éden". Marija pedig így folytatná: "Ravkna, genacvale. Mit tehetnénk?", de rögtön hozzátenné: "Ez a ravkna nem arról szól, ami rád zúdult, hanem arról, amit el kell végezned."
HORGAS JUDIT