Centauri
LEVIATÁNIA
(részlet)

- Ez itt tiszta víz? - kérdezte Glicerini köszönés nélkül a többiektől, egy kisebb pocsolyára mutatva, mely a gyomor alján gyűlt egybe.
    - Van némi mellékíze, de azért használható - válaszolta a csontsovány, összetört, rendkívül alacsony, risi-szerű öregember, aki a legalacsonyabb kitüremkedésen ücsörgött, felhúzott és átkulcsolt térddel.
    Glicerini feltápászkodott, a vízhez ment, "szabad ebben megmosakodnom?", kérdezte, s minthogy választ nem kapott, belelépett. Megmosta lábát, mellkasát, karját, végül az arcát és a haját. Amikor végzett, szépen fazonra nyírt fürtjeit hátrasimította, s keresett egy nyugodt helyet a bendő hátsó traktusában, ahol a bárzsing kevésbé hullámzott. Akadt is ott egy régi heg, melynek skarlátvörös pereme, a voltaképpeni forradás, kényelmes kapaszkodót adott; lábát ennek a párkánynak támasztva, egy világjárt ember, egy kalandor önbizalmával hátradőlt. Igazított még a haján, és újra körbe vizslatott. Gyors, rövid pillantásokkal, mintegy számba véve a gyomortraktus minden részletét, s a benne felgyülemlett valamennyi kacatot: szépia-csontokat, Triton-csigákat, aprókavicsot, fauszadékot. Majd épp oly könnyed, arisztokratikus modorban szólalt meg, mintha az Orient első osztályán csatlakozna utasokhoz.
    - Glicerini vagyok - mondta. - Ti mióta vagytok idebenn? ("Remélem, szép utunk lesz!")
    Az aggastyán és egy suttyó egymásra néztek, de a harmadik meg sem mozdult. Végül újra az öreg szólalt meg: "Viridis volnék."
    - Szintén próféta? - kérdezte színlelt érdeklődéssel Glicerini.
    - Hát persze. A többiek is. Ő ott fenn - mutatott az öreg "egy szinttel" feljebb - Purgativus. Már tizenkét ökrendést úszott meg. Én csak nyolcat. Az a másik pedig már akkor itt volt, amikor Purgativus idekerült. Nem tudjuk a nevét, alig beszél valamit.
    - Ő is? - kérdezte újra Glicerini, míg a feltűnően veszélyes helyen, egy bizonytalan bélbolyhon heverő középkorú, fekete hajú embert nézett. Az öreg a fejét ingatta:
    - Nem tudni, nem mond semmit.
    - Rossz helyen pihen - tette még hozzá Glicerini egy szakértő modorában.
    - Nem kellene szólni? Ha jön az ökrendés, onnan igen gyorsan a nyelőcsőbe kerülhet.
    - Szóltunk már - mondta kissé ingerülten a Purgativusnak nevezett, szemtelenül fiatal fickó. - De ez úgy tesz, mintha nem hallana, pedig nem süket. Lehet, hogy az agyára ment valami, ki tudja? Sok manapság a retardált, meg a maníros hülyegyerek. Vagy épp arra vár, hogy kikerüljön. Bár onnan nem lesz könnyű.
    Glicerini a szótlan, névtelen férfit nézte, ahogy most lassan, mint akinek fájdalmai vannak, összehúzódik. Olyan, akár egy virágállat vagy tengeriuborka. Oldalára fordult, térdét az álláig húzta, összegömbölyödött. Ebben a magzati pózban még bizonytalanabbnak tűnt a helyzete a keskeny, alig lábnyi széles redőn.
    - Na jó - mondta Glicerini szinte rikkantva, mert oldani akarta az imént beállt kínos csöndet. - Szóval ti ketten... ti is próféták vagytok.
    - Én nem vagyok az. Szépen volnánk, ha én is annak hinném magam - apellált a Purgativusnak mondott suhanc. - Hírnök vagyok, nem próféta! És ez kurvára nem mindegy!
    - Van különbség? - kérdezte Glicerini, de mielőtt a suhanc válaszolhatott volna, az öreg Viridis közbevágott:
    - Ez a mániája! Jó kis társaságba csöppentél, nem igaz? Az egyik hallgat, mint a hal, a másiknak meg zsenge kora ellenére is rigolyái vannak. Nyolc ökrendést csináltam végig ezekkel. Komolyan mondom, nekem már oly mindegy, hol emészt a fene, de alig várom, hogy kikerüljek innen! Még ha sehová se jutnék, akkor is jobb odakinn, mint ezt hallgatni mindennap. Már azt se tudom, hány Állatban voltam hosszú életem során, de ilyen rossz még sehol sem volt. Itt megöl az unalom. Lassan elfelejtek mindent. Itt meg valami hecc-kampány folyik.
    Erre a suttyó felkönyökölt és oldalra fordult, hogy jól lássa az öreget, s épp azon volt, hogy lekiabál valami lekicsinylő, dühödt szitkot, de Glicerini megelőzte:
    - Megbocsássatok, de engem egyelőre nem igazán érdekel, miféle évődés zajlik itt. Szeretnék néhány dolgot megtudni. Leköteleznétek, ha elárulnátok, milyen gyakran vannak itt ökrendések.
    - Hát nem valami sűrűn - mondta Viridis -, de ha megjön, olyan, mint egy földindulás.
    - Akkor hogyan lehettek idebenn ilyen sokáig? - kérdezte csodálkozva Glicerini.
    - Mert a rohadék nyelőcsöve olyan szűk, mint a seggem lyuka - morogta Purgativus, és belebokszolt a bárzsingba. - Nem érezted, amikor lecsúsztál?
    - Én ugyan nem.
    - Ha tudni akarod, milyen, nézd meg a segged! Ha meg nem hajlik az a délceg derekad, ide süss! - vihogott a suhanc, és félig letolta a gatyáját.
    - Lefelé nem is lehet érezni - vetette közbe Viridis gyorsan, hogy elvegye Purgativus ízléstelen tréfájának ízét. - Na de fölfelé! A csontjaidat majd öszszetöri. Hamarosan megtudod. Napokon belül újabb ökrendésnek kell jönnie. Azt ajánlom, hogy ha ki akarsz kerülni innen, nagyon figyelj!
    - Ahogy mondani szokás, légy résen! - idétlenkedett Purgativus.
    - Amikor a bárzsing lüktetni kezd - folytatta Viridis -, maradj ott hátul, mert ha elől vagy, a gyomorszájnál, be sem szippant, csak föl és alá dobál. Odahúz, megforgat, és visszalök, és ez így megy, amíg vége nincs. De ha hátul maradsz, a hátsó traktusban, akkor kis szerencsével elcsíped a huzatot, és átpréselődhetsz rajta. Én szívesen félreállok a következő ökrendésnél, nekem nem sürgős.
    - Nekem se - szólt le Purgativus.
    - Vagy úgy! Akkor meglehet, hogy szótlan barátotok is azért heverészik ott, mert nem akar kijutni. ("Heuréka!")
    - Egy fenét! Szerintem ádáz mazochista - mondta Purgativus. - Élvezi a marha, hogy az ökrendések összetörik a csontjait. Amúgy pedig barátja a halál, én nem. Amondó vagyok, jobb az efféle retardáltakat messzire kerülni! Ha én lennék az Állat, úgy kiokádnám, mintha szart nyeltem volna be!
    Glicerini megütközött Purgativuson:
    - Hogy beszélhetsz így? Hogy beszélhet így egy Próféta, illetve egy Szónok?
    - Még hogy szónok?! Hallod ezt Risi-Bébi? Na, épp erről ugatok neked. Látod, mennyi idióta van? Még hogy szónok! Nem képes megjegyezni ezt sem. Megmondtam, nem vagyok próféta, szónok, futár és lóti-futi se. Utoljára mondom, Hírnök vagyok. Világos? Vagy mégsem?
    - Jó - bólintott Glicerini békésen, és kissé megszeppenve. - Akkor azt kérdem, miért beszél így egy Hírnök?
    - Mert én a magadfajta, korlátolt, gyáva farizeusok, a néma-béna mazochisták és Viridi-dilisek korának végét vagyok hivatott hírül adni - mondta dacosan, leplezetlen és őszinte dühvel Purgativus, s mint egy duzzogó gyerek, befordult.
    - Ha te mondod - hagyta helyben Glicerini, és meglepetten nézett körbe. Viridis a térdét masszírozta, a szótlan férfi pedig változatlanul összegömbölyödve, mozdulatlanul feküdt.
    Glicerini némi gondolkodás után megint a vízhez ment, újra megmosta az arcát, bevizezte a haját, hátrasimította, éppúgy, mint az imént, körbejárt, belenézett a nyelőcső sötétbordó nyílásába és közelről is szemügyre vette a szótlan férfit. Amikor közel hajolt, látta, hogy a férfi nyitott szemmel figyeli a bárzsing alját, de meg se rezzen. Fekete szeme olyan hullamerevséggel tekint a síkos nyálkahártyákra, mintha semmit sem látna; mégis volt benne halvány, fehér, gombostűfejnyi fény, s ettől Glicerini megsajnálta. Végigsimított a fején, mintha gyermek volna, kisvártatva pedig mellé ült. Amikor Viridis csodálkozva ránézett, azt mondta Glicerini (nem kevés áhítattal):
    - Lehet, hogy nem is próféta, vagy hírnök. Lehet, hogy ő az egyik nebulosz.
    Viridis először megdöbbent ezen, a következő pillanatban érdeklődés villant ki a szarkalábak közül, még meg is moccant, úgy tűnt, feláll, sietve odamegy Glicerinihez és a nevesincs férfihoz, de aztán bizonytalanul elmosolyodott:
    - Ugyan már! Épp ő? Nem hinném.
    Glicerini újra a szótlan férfi felé fordult. Hosszan mustrálta, mintegy mérlegelve, lehet-e ez a csöndes, beteges, szinte szorongó, kissé nőies, középkorú férfi nebulosz, azaz tanítvány? Elesettsége, ahogy valószínűtlenül vékonyszálú, hollófekete haja az arcára és térdére borult, azt sugallta: igen!
    - Miért is ne? - kérdezte Glicerini, és még közelebb hajolt.
    - Mert manapság minden istenverte barom prófétának hiszi magát - szólt le Purgativus. - Szerintem ez is. Ugyan ki akar bárkinek is a famulusa lenni? Ez meg itt bizonyára a kukák, süsük, buggyantak megváltója. Vacogó hobbitok idolja! Néma-béna dervis! Igaz-e Risi-Bébi?
    - Jobban tennéd, ha te is hallgatnál! - szólt vissza Viridis.
    Glicerini újra a férfihoz hajolt, olyan közel, hogy hajszálai az orrát érték, és a fülébe súgva, csendesen kérdezte: Mi a neved?
    - Diluendi (...) És nem vagyok nebulosz - válaszolta vékony üveghangon, és azzal a bárzsing fala felé fordult.
    - Diluendi a neve! - újságolta a többieknek Glicerini. - És nem néma.
    - Nohát! Megszólalt az istenadta? Már azt hittem, leharapta a nyelvét. Szó, ami szó, a legutóbbi ökrendés csúnyán elbánt velünk - csúfolódott Purgativus.
    Glicerini ismét a férfihoz fordult, kezét felpúposodó vállára rakva, átsúgott a nyaka fölött:
    - Ne is törődj vele! Fiatal még. És bizonyára rossz sora volt - majd némi gondolkodás után hozzátette -, ha nem akarod, hogy beszéljek hozzád, vond meg a vállad!
    Glicerini hosszasan nyugtatta kezét - ahogy magát nevezte: Diluendi vállán, de az a továbbiakban meg sem rezzent, és nem beszélt. Némán tűrte, hogy Glicerini szinte cirógassa, haját igazgassa, verejtékét törölgesse, s már-már félreérthető gyöngédséggel úgy nézegesse, mint aki tekintetével füröszti a másikat.
    Purgativus minden pökhendisége ellenére sem tudta titkolni, hogy érdekli, mi történik. Az eddigieknél jobban kihajolt, és hosszasan hallgatott, hátha meghall valamit abból, amit Glicerini és Diluendi susmorog. Amikor azonban sokáig nem volt semmi, csak ült ott Glicerini, kezét változatlanul Diluendi vállán pihentetve, leszólt:
    - Hé, nagy varázsló! Mi vagy te? Csodatévő? Amolyan keljfelésjárj-féle, hogy szóra bírtad ezt a vacogó pontyot?
    Glicerini - mint aki meg sem hallotta Purgativust - újra a vízhez ment. Leült a mályvaszín mélyedés szélére, s az eddigieknél is alaposabban mosta végig magát. Viridis maga elé nézett, Purgativus nyugtalanul fészkelődött odafenn, időnként le-lepislantva a fürdő Glicerinire. Végül újra lekiabált:
    - Na mi van? Egymásra találtatok? Te is megkukultál? Mostantól nem beszélsz te sem? Ne csináld, öreg, mert a végén átragad ez a nyavalya a derék Risi-Bébire is! Akkor aztán három néma holdkórossal dekkolhatok itt, a következő ökrendésig. Szóval, mi a franc vagy te? Valami vízimádó?
    Glicerini Viridishez sétált és csendesen mellé ült.
    - Szárítkozol, kiskanári? - folytatta Purgativus. - No, mutasd csak ide a mancsod! Talán még úszóhártyád is van! Mi vagy te? Béka? Gőte? Lápi antropoid?
    Glicerini néhány pillanatig hallgatott, majd halkan azt mondta Viridisnek:
    - Nem lehetett könnyű ezzel a fickóval.
    De minthogy Viridis erre nem szólt semmit, azt kérdezte:
    - Miért gondoltad, hogy Diluendi nem lehet tanítvány?
    Viridis rápillantott Diluendi kuporgó alakjára, majd Glicerini szemébe nézett:
    - Nézz rá! Nem mintha egyetértenék ezzel a hőzöngővel, de nézd csak meg! Egy rakás szerencsétlenség. Két lábon járó kudarc! Miféle tehetsége lehet egy effélének? Ugyan, mire taníthatnánk? Egy muskátli beszédesebb! Ez itt csak vegetál! Meglásd majd! Jöhet bármiféle ökrendés, ez akkor sem mozdul meg! Mintha a bélből nőtt volna ki! Ez a Diluendi, vagy hogyishívják, az Állat szarkómája! Hát hogy is lehetne épp ő nebulosz? - mondta meglepő indulattal Viridis, majd némi tűnődés után azt kérdezte Glicerinitől:
    - Mondd meg őszintén! Neked volt már bojtárod?
    - Hát még nem volt - válaszolta bizonytalanul Glicerini -, de én még nem vándorlok olyan rég, mint mások, vagy Te. Ezért én nem is tudhatom olyan biztosan, miről ismerszik meg a bojtár vagy nebulosz. Gondolom, te tapasztaltabb vagy, azért tudtad, hogy Diluendi nem az.
    Purgativus gátlástalan, némiképp erőltetett, kárörvendő hahotában tört ki, jelezve, hogy hallgatózik, Viridis azonban ijesztő komorsággal nézett Glicerinire, kíméletlenül, hosszan, hidegen, akár egy Hórusz, majd azt mondta:
    - Mindössze abból gondoltam, hogy még én sem találkoztam nebulosszal... Soha. Rendben? Hát jobb volna lapozni.
    - Jól van, jól. Világos beszéd. Értem én - hárította Glicerini Viridis elfojtott dühét, és még mondott volna valamit, de akkor a bárzsing lüktetése jól láthatóan és érezhetően erősödött, később hullámok alakultak ki, végül körkörös összehúzódások futottak végig rajta, míg úgy tűnt, hogy a vajsárga inak, kőkeményre dagadt hájhurkák féregmozgással a gyomorszáj sötétlila tölcsére felé araszolnak. Glicerini felugrott - "Sok sikert nektek!" - kiáltotta, és a bárzsing hátsó traktusába szökkent, ott megállt, rajtra, ugrásra készen, hogy amikor a perisztaltika mindent elsöprő hulláma kialakul, rövid nekirugaszkodással segítse a kijutást. Ott állt, míg Diluendi leesett a redőről, és mint egy gyufa-figura, a bárzsing alján zötykölődött. Viridis és Purgativus azonban nyugodtan ücsörögve a helyükön maradtak. Glicerini fél szemmel a bárzsing falán végigfutó hullámokat figyelte, félszemmel pedig Viridist, aki fáradtan, de rendíthetetlen megbocsátással mosolygott Glicerinire.
    - Kár erőlködnöd! - szólt oda Purgativus. - Ez még nem az ökrendés!