|
|
Szentgyörgyi Zsolt
LÁNYKÉRÉS
(részlet)
Akkoriban szinte reggeltől estig csak hímeztünk, hímeztünk,
hímeztünk, és rendszerint egyikünk sem szólt egy árva szót sem, mintha
tiltott nézeteket vallanánk, vagy megszeghetetlen, szent eskü kötelezne
makacs hallgatásra. Beszéd helyett rejtelmes, képzeletbeli növények
színpompás mezőit keltettük életre a hajlékony, könnyű szövetek
tejfehér téglalapjain, és ily módon, minden előzetes koncepció nélkül,
folyton újabb és újabb kerteket alkottunk, amelyekben serény
kertészként munkálkodtak fáradhatatlan ujjaink. Időnként ábrándosan
felnéztünk munkánkból, és miközben tekintetünkkel az ablakunk előtt
elterülő, megszokhatatlan tájképet pásztáztuk, olykor még településünk
egy-egy lakóját is megpillantottuk odakint, aki számunkra többnyire
idegennek és megismerhetetlennek tűnt, noha mások számára - a
körülményektől függően - mindegyikük apa, anya, esetleg megöregedett
gyermek volt. A járókelőkön kívül, ugyancsak jól megfigyelhettük a
pázsit hervadt prémjét, a felismerhetetlenségig poros fákat és az
égbolt szegélyének legalsó, keskeny csíkját, amit kedvezőtlen fekvése
miatt sem az angyalok, sem az ejtőernyősök nem frekventáltak, így
néptelen és kopár volt, akár a lakások mennyezete. Legfeljebb egy
kóborló, eltévedt madár szelte át néha sietve, és irigykedve gondoltam,
hogy a szabadság, ami településünk lakosságának csupán egy napilap
neve, a madarak táborában a mindennapi élet szerves részét képezi.
Kézimunkánk díszes növényeinek fejlődését azonban
összehasonlíthatatlanul fontosabbnak, ugyanakkor határtalanul
érdekesebbnek tartottuk, mint az ablakból elénk táruló kép kínálta
szegényes látnivalókat, ezért alig néhány perc elteltével, figyelmünket
mindig újból a hímzés mintái felé fordítottuk.
A külvilág eseményei iránt tanúsított
nemtörődömségünk és figyelmetlenségünk miatt soha nem tudtuk teljes
bizonyossággal megállapítani, milyen évszak van, és ha a doktor
unszolására néhanapján mégis kimerészkedtünk a friss levegőre,
legtöbbször csalódnunk kellett előzetes várakozásainkban. Az ezzel járó
bosszúságok elkerülése érdekében, végül arra a megállapodásra
jutottunk, hogy egyikünk a napernyőt, másikunk pedig a sálat vegye
magához, mielőtt kilépnénk az ajtón, és ritka kivételektől eltekintve,
elővigyázatosságunk valóban meghozta eredményét. Attól fogva többé fel
sem merült, hogy mindez másképp legyen, és leleményességünkre büszkén,
egyetlen alkalommal sem feledtük, hogy megállapodásunk értelmében
járjunk el. Egyikünk felkutatta a napernyőt az örök félhomályba
burkolt, hallgatag előszobában, míg másikunk a hatalmas,
nyikorgó-ajtajú szekrények mélyén megbúvó sálat kereste elő, majd kéz a
kézben, kiléptünk a tornácra.
Akár délelőtt volt, akár délután, a közeli
templomtoronyból folyton harangzúgást hozott a szél, és az úton nagy
porfelhők gördültek, melyekből néha előbukkant egy-egy dolga után siető
járókelő, aki fejfedőjét szorosan a fejébe húzva viaskodott a
légáramlatokkal, és amikor észrevett, üdvözlésképpen meglengette felénk
egyik kezét, mire mi hasonló kézmozdulatokkal válaszoltunk. Házunk
azonban a település szélén helyezkedett el, és ennek következtében az a
sajátos helyzet állt elő, hogy a járókelők döntő többségét általában
egymaga a mezőőr alkotta, aki mindkét irányban napjában többször
elhaladt arra, már-már olyan érzést keltve, mintha egész nap a
tornácunk előtt járkálna. Díszes egyenruhája és a vállán lógó lőfegyver
alapján könnyűszerrel megkülönböztethettük másoktól, de legfeltűnőbb
mégis a kalapja volt, amelynek alsó része tömlőszerűen kiszélesedett és
öblössé vált, akár egy kisebbfajta táska, stilizált szegéllyel és
viharvert csíkokkal az oldalán. Valahogy mindig a teáskanna jutott
eszembe erről a kalapról, bár az is igaz, hogy esténként, amikor a
teavizet melegítettem, a teáskanna láttán rögtön a mezőőr kalapja
rémlett fel előttem, és soha nem tudtam eldönteni, hogy a teáskanna
hasonlít-e a kalapra, vagy a kalap a teáskannára.
Egy idő után már-már komolyan fontolgattam,
hogy felhagyok a teaivással, mintha a teázás kellékeivel együtt a
mezőőr kalapjának emlékétől is megszabadulhatnék, ám szívem mélyén
tudtam, hogy mindez csupán egyfajta felületi kezelés volna, amely
aligha hozna lényeges változásokat. Minél kevésbé akartam ugyanis a
kalapra gondolni, annál gyakrabban eszembe jutott, és végül valósággal
behálózták életemet a kalappal kapcsolatos gondolatok elvarratlan
szálai. A lábosok és különösen a fazekak, a lámpabura, a bádogvödör
ugyancsak erre emlékeztettek, és úgy éreztem, tehetetlenül sodródom
rajtam kívül álló erők játékaként, melyek fenekestől felforgatják
addigi életem. Még kedves regényeim lapjain is folyton baljós
próféciákra bukkantam, melyek fenyegető események előjelét hordozták
(pl.: "...Napokon keresztül mozdulatlanul ült az elfüggönyzött földúton
guruló, sánta hintóban és utazott, utazott, mintha fából készült, ócska
ladikban evezne a porban úszó, kopott lovak háta mögött. A szoborszerű,
megkeseredett hajtó eközben egy pillanatra sem merte lehunyni a szemét,
mivel az útjukkal párhuzamos, végeláthatatlan vidéket egyfajta
ingoványnak ítélte, ahol ember-nemlátta, rosszkedvű madarak őrködtek a
félholt fákra és a sovány talaj egyéb, gyanús szerzeményeire. Rossz
előérzetét tovább növelte, hogy azon a félreeső tájékon meglehetős
hírnévre tettek szert a vadállatok, és a megfagyott, kevély pásztorok
nehézsubájú, esetlen nyájának elkóborolt példányait rendszeresen
felkoncolták a kopár farkasok, valamint a kitátott seb körül összegyűlő
apróbb fenevadak. A természet kérlelhetetlen iparágainak működését
ugyanis arrafelé alig-alig befolyásolta az emberi tevékenység áldásos
hatása. A hínárral szegett faágak kemény, szétnyitott ujjai lomhán
fésülgették az odúkból és a vadállatok pincéiből kelő szürkület
foszlányait, és a nehéztüdejű, romlott fák állványzata felett nyikorgó
szelek járták az elhagyatott provinciákat, ahol
megkülönböztethetetlenek voltak egymástól a hétköznapok, a reggel és az
este, a délelőtt és a délután. Ahogy múlt az idő, a hintó mégis egyre
fáradtabbnak látszott, és a hajtó titokban attól tartott, hogy ha
levenné fejéről kalapját, azon nyomban leszállna ismét az éjszaka.
Embernagyságú, jéghideg macskaként zötykölődött a kényelmetlen bakon,
és sötét gondolatokba merülve hajtotta az egyre feketébb, alvó lovakat
az ingoványok elátkozott országútjain, amikor váratlanul megpillantott
egy nyitvatartó vendégfogadót, melynek petróleumlámpás ablakánál
megtermett, magányos vendégek melegedtek. A fogadó látogatóinak másik
része viszont már közömbösen aludt a kiürült, savanyú poharak mellett,
a felszolgált ételek és italok térképeivel díszített abroszon, mintha a
föld süket járatokkal átszőtt mélyeit kémlelnék, ahol eltemetett
ásványkincsek fekszenek az altalajok különféle változatainak szemcsés
rétegei közt. Szinte úgy tűnt, hogy a fogadó épülete is egy csupán az
elátkozott csarnokok és betemetett tárnák sorában. A kijárat nélküli,
félreeső terem feletti csillagtalan mennyezet meg-megreccsent az égbolt
terhe alatt, és az óriási, álló huszárkapitány, aki ló híján a pultnál
támaszkodott, várakozva fordult a mindaddig kihasználatlan, rongyos
ablak felé, hogy felmérje, miféle látogató érkezett. A várakozásokkal
ellentétben azonban a hintó nem állt meg, de még csak nem is lassított,
mivel a fáradt, vidéki utazó másféle terveket szőtt, és feltett
szándéka volt, hogy akár a szórakozásra, kikapcsolódásra szánt idő
rovására is megvalósítja elképzeléseit. A XVII.-XVIII. században
egyébként korántsem voltak ritkák az ilyen határozott jellemek, akik
fáradságos utakra vállalkoztak egy fellobbanó szerelem, vagy hasonló
titokzatos élmények kedvéért. Nem tántorították el őket sem a jelentős
kiadások, sem pedig az utazással járó kényelmetlenségek, ha arról volt
szó, hogy meglátogassák szerelmük tárgyát, aki általában grófnő vagy
tekintetes asszony alakjában tengette távoli életét..."), és később már
az éjszakai pihenés halk, egyforma órái sem hoztak többé megnyugvást.
|