←Vissza

 
 
 
 
 
 

Fátyol Zoltán
...EGY EMBER, AKI FELTŰNT NEKEM


az utcasarkon állt egy fülke mellett
és nézelődött csak, talán a telefon
hangjára várt, talán valami másra,
vagy valakire, lányára-fiára, esetleg
önmagára, ha felbukkanna a szemközti
bolt ajtajába gabalyodva, kezében
teli szatyrok, talán ezt várta, hogy ott
valaki megjelenjen, akinek segíteni
kell majd, akár önmagát is megkettőzve,
ha kopott kabátját látná a portálon
kilépve, küszködve s győzve végül,
csomagjait kordában tartva és érezve,
hogy ereje végre kiegészül, hogyan is
lehetne hazáig vinni másként a terhet,
akárcsak valameddig, akármeddig érve,
kenyeret, rizst vagy bármit, ha jön már
s hozza a másik, ha ő maga lenne is az
kopott kabátban, még sapka nélkül az őszi
napsugárban, mikor a lélek se fázik még,
sem az utazásban, sem a várakozásban,
amikor misztériumát még ki- és betölti
egészen, mint a kenyér, a rizs szatyorba
zártan, és nem méricskéli, elég lesz, nem lesz,
vagy annyi sincs, amennyi kellhet, talán
holnapig se tart ki, s nem kérdezi azt sem,
mi volt az ára és nyert-e bármennyit rajta,
akárha leértékelve vette-kapta, amit
végigvisz, hazáig, mert e pillanatban
még minden egészben, nem külön van,
mint mélytengeri halrajokban: a félelem
nélküli tudatban, hogy önmagát is
kettőzheti bátran, ha máshogy nem
lehet kibírni hazáig az infernót, amivé a
világ lett, rángatódzó hullámait látva...
    ...az ember, aki feltűnt nekem,
az utcasarkon állt egy fülke mellett
és nézelődött csak szórakozottan,
észre sem vette tán, hogy nézem őt,
s nem tudni azt sem, valaki más látta-e,
hogy ott áll kopott kabátban az őszi
sugarakban a telefon hangjára várva,
vagy valami másra, valakire, lányára-
fiára, talán önmagára, s nem tudni azt se,
hogy akire várt, végül megérkezett-e?