|
|
Farkas Attila Márton
A TECHNOKRATA MÁKONY
(részlet)
Ezt az írást Schreiber Gábor barátomnak ajánlom,
aki megfigyeléseim egyik alanyaként sokban hozzájárult létrejöttéhez
Az ideológianélküliség ideológiája
Közhely, hogy a huszadik század elmúltával - pontosabban az
államszocializmusok bukásával - lejárt a mintegy két évszázad nyugati
gondolkodását olyannyira meghatározó "nagy narratívák", a mindent
magyarázó elméletek, világmegváltó eszmék, társadalom- és emberjobbító
utópiák ideje. Tudományban és politikában egyaránt. Az ok sokak szerint
a kollektív kiábrándultság, minthogy ezek az eszmék jobbára véres
önkényuralmakban végződtek. Az igazságos társadalomról szőtt
megváltástanok és utópiák kiindulópontja, alapja, magva, központi
gondolata ugyanaz volt, mint közvetlen elődjéé, a zsidó-keresztény
messianizmusé: az ember javítható, mert természete megváltoztatható,
hiszen az ember nem biológiai program, hanem minőségileg több valami.
Az adott eszme, s vele az adott értékrend és annak gyakorlatba ültetése
a neveléssel ezt a jobbítást szolgálná. Ám az emberiség nagyobb része
úgy tűnik, elfáradt ezektől az eszméktől, így azok kiötlőire,
elemzőire, illetve alkalmazóira sincs nagyon szüksége. A jelenleg
uralkodó nézet szerint a világ olyan, amilyen, s nem eszmékre van
szükség, hanem képzett emberekre, akik nem értelmezik, hanem
menedzselik ezt az olyan-amilyen világot. Tanulságos, hogy mit jelent
ma a nyugati ember számára az utolsó világmegváltó "nagy narratíva": az
iszlám.
Mindehhez a diktatúrák, illetve a modernkori
zárt társadalmak kimúlásával kinyílt a világ, megjelent és triumfált a
multikulturalizmus, mely mély nyomot hagyott az intellektuális életben
és politikában egyaránt. Nem létezik kizárólagos igazság, nem létezik
"egyetlen istenség", csak az egymás melletti, egymással elegyedő
értékrendek, világok, szisztémák, kultúrák, és azok sokféle igazságai.
Vagy hogy egy másik ismert metaforát használjunk: "kulturális nyelvek",
"nyelvjátékok" sokasága. A mai világ alapjellemzője az eszmék
szabadpiaca. Ám épp e piacosodás miatt minden le is értékelődik, az így
kiárusított eszmék elerőtlenednek, ami abban is megmutatkozik, hogy
jobbára szűk társadalmi szegmenseket érintenek, s legtöbbször csak
szubkultúrákat hoznak létre. Ha bármely istenség bárhol testet ölthet,
vagy bármely istenség megfér a másik mellett, ezen istenek ereje
óhatatlanul elvész. Az erő javarészét ugyanis éppen a kizárólagosság, a
szakrális zártság, sőt a tabuk megléte adják. Ha ez is igaz, meg az is,
meg amaz is, akkor végső soron nincs is olyan, hogy Végső (vagy
Egyetlen) Igazság. Bárki szabadon megválaszthatja, sőt kedvére
váltogathatja még a vallását is, ám e szabadságnak az ára, hogy soha
semmiféle bizonyosságra és szilárd fundamentumra nem fog rálelni. Ami
persze újabb frusztrációkat eredményez: "Valóságos áldásnak tűnt,
amikor Moszkva rendeletben hirdette meg az egyedül üdvözítő ideológiát
és betiltott minden eretnekséget; az ember tudta, mihez tartsa magát.
Ez a tilalom, bármilyen igazságtalan és tarthatatlan volt is, véget
vetett mindenfajta felesleges szócséplésnek, legalábbis a Politbürónál
alacsonyabb szinteken." - írja a katolikus
tradicionalista-őskonzervatív Molnár Tamás. Bizony, az ember az elmúlt
évezredekben nem arra rendezkedett be, hogy maga döntsön a világ felől.
Kell az irányjelző, a biztos támaszték. S a devalvációt csak fokozza,
hogy a zártság eltűnésével eltűnt a titok varázsa is, ahogy az addig
rejtett, szeparált - és emiatt értékes (vagy annak vélt) - tartalom
hirtelen kikerült az utcára.
Így a biztos támaszték keresésekor maradnak a
kézzelfogható tények. No de miféle tények? Csakis a módszeresen
megismert valóság tényei, azaz a tudományos tények, melyeknek birtokosa
a szakember (persze a relativizmus ezt is jól kikezdte). Vagyis a
"szakértelem" máris úgy jelenik meg, mint ideológiapótlék,
ami betömi a hézagot. Már korábban, a tudományos világkép uralomra
jutásával az "Egy Isten = Egy Igazság" helyét az Objektív Igazság vette
át. Az objektív (értsd: abszolút) igazságot korábban az ideológus is
képviselhette, ma már csak a szakember. Mindemellett maga a
technológiai fejlődés is fölértékelte a szakembert, s ez leszüremlett a
kultúra számos területére. Részben ennek egyik következménye az a
már-már betegessé fajuló szakemberkultusz is, amivel naponta
szembesülünk az élet szinte minden területén. Mert mit látunk?
Elsősorban, hogy minden létező tudás és jártasság immáron "szakma".
Nemcsak az autószerelés, a cipőfelsőrész készítés, vagy az
elektroműszerészi tevékenység, hanem a művészet és a politika, sőt
egyre inkább a vallás is az. (Pap szájából hallottam a másik papra
mondani, hogy "kolléga".) Nincs többé "hivatás", csak "szakma" van,
nincs "elhivatottság", csak "szakszerűség". A színészek, írók vagy
éppen zenészek szájából is egyre ritkábban hallani, hogy "művészi",
annál többször, hogy "szakmai szempontból" - kvázi az előzőt
helyettesítendő. Külön fogalom lett az ún. "szakmázás", az adott céhen
belüliek, a bennfentesek, a beavatottak egymás közötti, demonstratív
célját alig leplező, félig-érthető cseverészése - persze szigorúan a
beavatatlan publikum előtt. És nem utolsó sorban ez a látásmód hatja át
a közbeszédet is, ez nyilvánul meg a "bízzuk a szakemberekre"
jelszavában.
A "szakértelemre" alapoz a globális politika
is, amely paradox módon éppen a "nagy narratíva" hagyományát nélkülözi,
amelyre egységes és egyetemes normarendszert építhetne. Ezért a
neoliberális uralom egyetlen forrásból tud igazolást, legitimációt
nyerni a maga számára, ez pedig a "szakszerűség". Ami
megkérdőjelezhetetlen és mindenekfölött álló, minthogy nem
ideológiai-világnézeti, hanem pusztán technikai problémákra, illetve
gyakorlati megoldásokra koncentrál. "A szakember nem ideológus", a
"szakmai kérdéseket nem szabad összekeverni az ideológiai kérdésekkel",
"a szakmát meg kell tisztítani mindenfajta ideológiától",
"ideológiamentes szakszerűség" stb. - jobbára ezek az
államszocializmusok összeomlása utáni világ nagy, divatos szlogenjei,
kliséi, közhelyei. Így a "szakértelem" nem is igazán ideológiapótlék,
hanem maga az ideológia: az ideológianélküliség kvázi ideológiája, a
huszadik század borzalmai okozta szellemi bénultság és morális deficit
eredménye.
Természetesen nem túl szimpatikus - és még
kevésbé hasznos -, amikor az ideológia diktál. Nem szerencsés például,
ha párthatározat mondja ki: a világegyetemnek végtelennek kell lennie,
vagy a pszichoanalízis imperialista áltudomány, ahogyan az sem
szerencsés, ha az evolúciót mint Istennek nem tetsző, erkölcstelen
tanítást kitiltják az iskolákból. Így nem baj, ha csökken a hagyományos
értelemben vett ideológus társadalmi respektusa és jelentősége.
Csakhogy mintha máris átestünk volna a ló túloldalára.
Ráadásul a régi ideológiák és világnézetek sem
tűntek el, csak átalakultak, idomulván az uralkodó beszédmódhoz, azaz
technokrata köntösbe öltöztek. Ahogyan technokrata jelmezben bukkannak
föl a korábban lejártnak vélt irracionális eszmék is. Most is föltűnnek
a divatfilozófusok, csupán a korkövetelménynek megfelelően
adathalmazokkal, statisztikákkal és tudományoskodó szakzsargonnal
fölszerelkezve, ahogyan a neomágusok és újsámán kuruzslók is
előszeretettel díszelegnek fehér orvosi köpenyben. És áldásos
tevékenységük nyomán ugyanúgy terjed a szociáldarwinizmus, a
nacionalizmus, a vallási fundamentalizmus, a politikai okkultizmus
számos válfaja, az őshagyományosdi és a kultúrkörösdi, és a többi ehhez
hasonló eszme, mint a húszas-harmincas években. Sőt, előfordul, hogy
valóban jól képzett szakemberek írnak ilyen tartalmú-jellegű
bombasztikus, s ennek megfelelően hamar népszerűvé váló műveket, persze
"szigorúan tudományos alapon". Ilyenkor mindig megcsodálhatjuk, miként
képes valaki egy-egy sok évszázados, sokak által és számos formában
megírt gondolatot, agyoncsócsált közhelyet eredeti és meghatározó
gondolatként eladni, mi több, ebből még világhírre is szert tenni.
Ilyen tipikus divatfilozófus Fukuyama, vagy az amerikai imperializmus
másik nagy ideológusa: Huntington, a "civilizációk harca" című blődség
megbecsült, világhírre szert tett előadója. Újabb könyvében is - jó
szakemberként - természetesen mindenféle táblázatokkal és szociológiai
kutatások számszerű eredményeivel sugallja, dúcolja alá azt, amit egy
átlagos félanalfabéta, rasszista szatócs lenn Délen naponta kimond -
méghozzá mindennemű "szakértelem" nélkül -, hogy ti. Amerikának meg
kell őriznie a WASP "mag-kultúrát" és távol kell tartania a
bevándorlókat az Egyesült Államok szent földjétől. Miközben persze
Amerika jó gazdaként a világ sorsát intézi.
Az ideológiagyártás némileg kifinomultabb (mondhatni intellektuálisabb) változata azoknak a valódi
szakembereknek a munkássága, akik ad hoc divatfilozófiák helyett
tényleges szakmai munkát végeznek, ám éppen e minőségükben adják el
tudásukat valamely politikai erőnek. Ilyen például az egyébként kiváló
brit társadalomtudós, Anthony Giddens, aki kidolgozta a nyugati
szociáldemokráciát végleg fölszámoló, "Tory" Blair kormányzásával le is
járató "harmadik út" mára megbukott elméletét. (Erre az igen gyakori és
tipikus jelenségre számos hazai példát is lehetne hozni - főként a
társadalomtudósok köréből -, de legyünk tapintatosak, vagy még inkább:
igényesek.) Ennél is szofisztikáltabb (ám hazugabb) verzió, amikor a
politikát kiszolgáló szakember "független szakértőként" jelenik meg.
Nem politizál direkt módon, nem lesz tagja vagy főállású tanácsadója
valamely kormánynak, nem áll egyetlen párt mellé sem, sőt: nyilvános
szereplésein igyekszik mindkét (vagy több) oldalt kritikákkal illetni,
viszont "eredményeivel" mégis sugall - méghozzá szándékosan, és
prekoncepciózusan - bizonyos ideológiagyanús igazságokat, illetőleg
olyan "tényeket", melyek egy adott politikai irányzat nézeteit
erősítik. Elég, ha csak a statisztikai bűvészkedésre, illetve az
adat-manipuláció szinte naponta tapasztalható (és sokak által leírt)
jelenségére gondolunk.
Ennél rafináltabb, s ezért veszélyesebb, amikor
a hatalom a maga ténykedéseit "ideológiamentes szakpolitikaként"
próbálja eladni. Vagyis a különféle ideológiák nemcsak szakembertől
nyernek aládúcolást - és ezáltal legitimációt -, hanem minden
politikai döntés valamilyen érték és világkép alapján történik. Például
ha a politika a gyarapodást fontosabbnak gondolja a szabadidőnél vagy
az életminőségnél (s ebbe a kategóriába, ugyebár, nem csak anyagi javak
tartoznak), a versenyképességet a természeti és kulturális értékek
megőrzésénél, a technikát az erkölcsnél, avagy a munkát a szabad emberi
tevékenységnél, s erre a fölfogásra épülnek a tényleges megoldások is -
nos ez sem más, vagy több mint egy adott értékrend, s ezen keresztül
egy ideológia képviselete. Ráadásul olyan értékrendé, amit nem biztos,
hogy a társadalom egésze a magáénak vall. Sőt, az "elvek és eszmék" már
az olyan konkrétumokban is tetten érhetők, hogy valaki erős vagy gyenge
államot szeretne, hogy bővítené vagy csökkentené az adminisztrációt,
hogy a szociális gondoskodás a társadalom kötelező feladata, vagy
magánszemélyek és magánszervezetek szabadsága, hogy a vasutat
fejlesztené vagy inkább autópályákat építene, hogy a munkaerő
mobilizációját vagy az emberek helyben boldogulását támogatná, sőt:
hogy a hulladékot elégetné vagy újrahasznosítaná. Mélységesen
világnézeti alapú, politikai-ideológiai kérdések ezek, s nem valamiféle
általános, absztrakt közjó érdekében, tisztán megvalósíthatósági vagy
hasznossági alapon mérlegelendő technikai problémák. A technikai
szempont mindig csak egy világnézet alapján hozott döntés konkrét
megvalósulásánál jelentkezik.
Egyébként az eszmék úgysem kiiktathatók, kár is
lenne ezzel próbálkozni. Az ilyen irányú törekvés legföljebb elrejti
és/vagy szublimálja az adott ideológiát - az uralkodókét és az
alávetettekét egyaránt. De talán éppen ez is az értelme az
"ideológianélküliség ideológiájának". Az eszméknek ugyanis igen fontos
a funkciójuk a közösségek életében. A társadalom különféle csoportjai a
legtöbb esetben eszmék alapján tudják megfogalmazni és reprezentálni érdekeiket.
A történelem során nemegyszer eszmék, világnézetek, ideológiák voltak a
fejlődés szellemi motorjai, ezek hordozták a közösség erejét, ezek
adták a társadalmi kohéziót, az elnyomással szembeni ellenállás alapját
- ahogyan persze az elnyomásét is -, mi több: eszmék hoztak létre egész
országokat. (Például Izraelt.) Az eszmék nagyon is gyakorlati célt
szolgálnak, s az "ideológiamentes szakszerűség" technokrata jelszava
nem több puszta szemfényvesztésnél. Akkor mi célt szolgál ez a jelszó?
Természetesen a hatalom (ami jelen esetben az üzleti szférát és az azt
képviselő-kiszolgáló "demokratikus" politikai elitet jelenti)
érdekeinek minél simább és hathatósabb érvényesítését. S mi módon? A
régi trükkel: az elit ideológusai az elit csoportérdekeit kifejező
értékeket egyetemes értékekként tukmálják a társadalom
egészére. Ennek megfelelően technokratáink is a tőke neoliberális
alapértékeit próbálják minden igény előfeltételeként, szükséges és
ezért megkérdőjelezhetetlen alapként, abszolút viszonyítási pontként
elfogadtatni. S mitől válnak ezek az értékek megkérdőjelezhetetlenné?
Mert merőben gyakorlati, technikai problémának állítják azokat.
Az ideológianélküliség neoliberális eszméje
gyanúsan összecseng az osztályok - főként a munkásosztály - elhalásának
máig dívó (szintén liberális) teóriájával. Emögött pedig ott lapul a
Fukuyama által (is) beharangozott "történelem vége". Ez utóbbi
eszmefuttatás hová is lyukadna ki, ha nem a minden idők
lakájértelmiségijeinek panglossi világlátásához, miszerint ez az itteni
és mostani világrend minden világok legjobbika, minthogy - Hegel után
szabadon - jelenkorunk a történelem beteljesülése? Amit persze a
neoliberális globalizáció, azaz a kapitalizmus általános diadala
jelent. E tökéletes világrendben nincs szükség ideológiára, csak
szakértelemre, mert nem létezik szembenállás kizsákmányoló és
kizsákmányolt között, hiszen nincsenek már osztályok. Szociológiai
toposz, hogy a jelenség, miszerint a fölsőbb osztályok nem vesznek
tudomást az osztályok létéről, saját osztálytudatosságuk jellegzetes
kifejeződése. Ha nincs munkásosztály, nincs aki lázadjon, ha nincs
burzsoázia, nincs ki ellen. Ugyanígy, ha nincs ideológia, csak azok az
értékek és igazságok maradnak, amelyeket a szakemberek képviselnek.
S kik ezek a szakemberek? Természetesen a nagy
cégek és az azokkal szövetséges politikai erők alkalmazottjai. Miként
az "osztálynélküliség" az osztályok létének negligálása, az
ideológianélküliség sem más, mint az uralkodó ideológia elfedése. Itt
is igaz az ismert mondás: az ördög legnagyobb trükkje, hogy elhitette
magáról: nem létezik.
|