←Vissza

 
 
 
 
 
 

Farkas Attila Márton
A TECHNOKRATA MÁKONY
(részlet)

Ezt az írást Schreiber Gábor barátomnak ajánlom,
aki megfigyeléseim egyik alanyaként sokban hozzájárult létrejöttéhez

Az ideológianélküliség ideológiája

Közhely, hogy a huszadik század elmúltával - pontosabban az államszocializmusok bukásával - lejárt a mintegy két évszázad nyugati gondolkodását olyannyira meghatározó "nagy narratívák", a mindent magyarázó elméletek, világmegváltó eszmék, társadalom- és emberjobbító utópiák ideje. Tudományban és politikában egyaránt. Az ok sokak szerint a kollektív kiábrándultság, minthogy ezek az eszmék jobbára véres önkényuralmakban végződtek. Az igazságos társadalomról szőtt megváltástanok és utópiák kiindulópontja, alapja, magva, központi gondolata ugyanaz volt, mint közvetlen elődjéé, a zsidó-keresztény messianizmusé: az ember javítható, mert természete megváltoztatható, hiszen az ember nem biológiai program, hanem minőségileg több valami. Az adott eszme, s vele az adott értékrend és annak gyakorlatba ültetése a neveléssel ezt a jobbítást szolgálná. Ám az emberiség nagyobb része úgy tűnik, elfáradt ezektől az eszméktől, így azok kiötlőire, elemzőire, illetve alkalmazóira sincs nagyon szüksége. A jelenleg uralkodó nézet szerint a világ olyan, amilyen, s nem eszmékre van szükség, hanem képzett emberekre, akik nem értelmezik, hanem menedzselik ezt az olyan-amilyen világot. Tanulságos, hogy mit jelent ma a nyugati ember számára az utolsó világmegváltó "nagy narratíva": az iszlám.
    Mindehhez a diktatúrák, illetve a modernkori zárt társadalmak kimúlásával kinyílt a világ, megjelent és triumfált a multikulturalizmus, mely mély nyomot hagyott az intellektuális életben és politikában egyaránt. Nem létezik kizárólagos igazság, nem létezik "egyetlen istenség", csak az egymás melletti, egymással elegyedő értékrendek, világok, szisztémák, kultúrák, és azok sokféle igazságai. Vagy hogy egy másik ismert metaforát használjunk: "kulturális nyelvek", "nyelvjátékok" sokasága. A mai világ alapjellemzője az eszmék szabadpiaca. Ám épp e piacosodás miatt minden le is értékelődik, az így kiárusított eszmék elerőtlenednek, ami abban is megmutatkozik, hogy jobbára szűk társadalmi szegmenseket érintenek, s legtöbbször csak szubkultúrákat hoznak létre. Ha bármely istenség bárhol testet ölthet, vagy bármely istenség megfér a másik mellett, ezen istenek ereje óhatatlanul elvész. Az erő javarészét ugyanis éppen a kizárólagosság, a szakrális zártság, sőt a tabuk megléte adják. Ha ez is igaz, meg az is, meg amaz is, akkor végső soron nincs is olyan, hogy Végső (vagy Egyetlen) Igazság. Bárki szabadon megválaszthatja, sőt kedvére váltogathatja még a vallását is, ám e szabadságnak az ára, hogy soha semmiféle bizonyosságra és szilárd fundamentumra nem fog rálelni. Ami persze újabb frusztrációkat eredményez: "Valóságos áldásnak tűnt, amikor Moszkva rendeletben hirdette meg az egyedül üdvözítő ideológiát és betiltott minden eretnekséget; az ember tudta, mihez tartsa magát. Ez a tilalom, bármilyen igazságtalan és tarthatatlan volt is, véget vetett mindenfajta felesleges szócséplésnek, legalábbis a Politbürónál alacsonyabb szinteken." - írja a katolikus tradicionalista-őskonzervatív Molnár Tamás. Bizony, az ember az elmúlt évezredekben nem arra rendezkedett be, hogy maga döntsön a világ felől. Kell az irányjelző, a biztos támaszték. S a devalvációt csak fokozza, hogy a zártság eltűnésével eltűnt a titok varázsa is, ahogy az addig rejtett, szeparált - és emiatt értékes (vagy annak vélt) - tartalom hirtelen kikerült az utcára.
    Így a biztos támaszték keresésekor maradnak a kézzelfogható tények. No de miféle tények? Csakis a módszeresen megismert valóság tényei, azaz a tudományos tények, melyeknek birtokosa a szakember (persze a relativizmus ezt is jól kikezdte). Vagyis a "szakértelem" máris úgy jelenik meg, mint ideológiapótlék, ami betömi a hézagot. Már korábban, a tudományos világkép uralomra jutásával az "Egy Isten = Egy Igazság" helyét az Objektív Igazság vette át. Az objektív (értsd: abszolút) igazságot korábban az ideológus is képviselhette, ma már csak a szakember. Mindemellett maga a technológiai fejlődés is fölértékelte a szakembert, s ez leszüremlett a kultúra számos területére. Részben ennek egyik következménye az a már-már betegessé fajuló szakemberkultusz is, amivel naponta szembesülünk az élet szinte minden területén. Mert mit látunk? Elsősorban, hogy minden létező tudás és jártasság immáron "szakma". Nemcsak az autószerelés, a cipőfelsőrész készítés, vagy az elektroműszerészi tevékenység, hanem a művészet és a politika, sőt egyre inkább a vallás is az. (Pap szájából hallottam a másik papra mondani, hogy "kolléga".) Nincs többé "hivatás", csak "szakma" van, nincs "elhivatottság", csak "szakszerűség". A színészek, írók vagy éppen zenészek szájából is egyre ritkábban hallani, hogy "művészi", annál többször, hogy "szakmai szempontból" - kvázi az előzőt helyettesítendő. Külön fogalom lett az ún. "szakmázás", az adott céhen belüliek, a bennfentesek, a beavatottak egymás közötti, demonstratív célját alig leplező, félig-érthető cseverészése - persze szigorúan a beavatatlan publikum előtt. És nem utolsó sorban ez a látásmód hatja át a közbeszédet is, ez nyilvánul meg a "bízzuk a szakemberekre" jelszavában.
    A "szakértelemre" alapoz a globális politika is, amely paradox módon éppen a "nagy narratíva" hagyományát nélkülözi, amelyre egységes és egyetemes normarendszert építhetne. Ezért a neoliberális uralom egyetlen forrásból tud igazolást, legitimációt nyerni a maga számára, ez pedig a "szakszerűség". Ami megkérdőjelezhetetlen és mindenekfölött álló, minthogy nem ideológiai-világnézeti, hanem pusztán technikai problémákra, illetve gyakorlati megoldásokra koncentrál. "A szakember nem ideológus", a "szakmai kérdéseket nem szabad összekeverni az ideológiai kérdésekkel", "a szakmát meg kell tisztítani mindenfajta ideológiától", "ideológiamentes szakszerűség" stb. - jobbára ezek az államszocializmusok összeomlása utáni világ nagy, divatos szlogenjei, kliséi, közhelyei. Így a "szakértelem" nem is igazán ideológiapótlék, hanem maga az ideológia: az ideológianélküliség kvázi ideológiája, a huszadik század borzalmai okozta szellemi bénultság és morális deficit eredménye.
    Természetesen nem túl szimpatikus - és még kevésbé hasznos -, amikor az ideológia diktál. Nem szerencsés például, ha párthatározat mondja ki: a világegyetemnek végtelennek kell lennie, vagy a pszichoanalízis imperialista áltudomány, ahogyan az sem szerencsés, ha az evolúciót mint Istennek nem tetsző, erkölcstelen tanítást kitiltják az iskolákból. Így nem baj, ha csökken a hagyományos értelemben vett ideológus társadalmi respektusa és jelentősége. Csakhogy mintha máris átestünk volna a ló túloldalára.
    Ráadásul a régi ideológiák és világnézetek sem tűntek el, csak átalakultak, idomulván az uralkodó beszédmódhoz, azaz technokrata köntösbe öltöztek. Ahogyan technokrata jelmezben bukkannak föl a korábban lejártnak vélt irracionális eszmék is. Most is föltűnnek a divatfilozófusok, csupán a korkövetelménynek megfelelően adathalmazokkal, statisztikákkal és tudományoskodó szakzsargonnal fölszerelkezve, ahogyan a neomágusok és újsámán kuruzslók is előszeretettel díszelegnek fehér orvosi köpenyben. És áldásos tevékenységük nyomán ugyanúgy terjed a szociáldarwinizmus, a nacionalizmus, a vallási fundamentalizmus, a politikai okkultizmus számos válfaja, az őshagyományosdi és a kultúrkörösdi, és a többi ehhez hasonló eszme, mint a húszas-harmincas években. Sőt, előfordul, hogy valóban jól képzett szakemberek írnak ilyen tartalmú-jellegű bombasztikus, s ennek megfelelően hamar népszerűvé váló műveket, persze "szigorúan tudományos alapon". Ilyenkor mindig megcsodálhatjuk, miként képes valaki egy-egy sok évszázados, sokak által és számos formában megírt gondolatot, agyoncsócsált közhelyet eredeti és meghatározó gondolatként eladni, mi több, ebből még világhírre is szert tenni. Ilyen tipikus divatfilozófus Fukuyama, vagy az amerikai imperializmus másik nagy ideológusa: Huntington, a "civilizációk harca" című blődség megbecsült, világhírre szert tett előadója. Újabb könyvében is - jó szakemberként - természetesen mindenféle táblázatokkal és szociológiai kutatások számszerű eredményeivel sugallja, dúcolja alá azt, amit egy átlagos félanalfabéta, rasszista szatócs lenn Délen naponta kimond - méghozzá mindennemű "szakértelem" nélkül -, hogy ti. Amerikának meg kell őriznie a WASP "mag-kultúrát" és távol kell tartania a bevándorlókat az Egyesült Államok szent földjétől. Miközben persze Amerika jó gazdaként a világ sorsát intézi.
    Az ideológiagyártás némileg kifinomultabb (mondhatni intellektuálisabb) változata azoknak a valódi szakembereknek a munkássága, akik ad hoc divatfilozófiák helyett tényleges szakmai munkát végeznek, ám éppen e minőségükben adják el tudásukat valamely politikai erőnek. Ilyen például az egyébként kiváló brit társadalomtudós, Anthony Giddens, aki kidolgozta a nyugati szociáldemokráciát végleg fölszámoló, "Tory" Blair kormányzásával le is járató "harmadik út" mára megbukott elméletét. (Erre az igen gyakori és tipikus jelenségre számos hazai példát is lehetne hozni - főként a társadalomtudósok köréből -, de legyünk tapintatosak, vagy még inkább: igényesek.) Ennél is szofisztikáltabb (ám hazugabb) verzió, amikor a politikát kiszolgáló szakember "független szakértőként" jelenik meg. Nem politizál direkt módon, nem lesz tagja vagy főállású tanácsadója valamely kormánynak, nem áll egyetlen párt mellé sem, sőt: nyilvános szereplésein igyekszik mindkét (vagy több) oldalt kritikákkal illetni, viszont "eredményeivel" mégis sugall - méghozzá szándékosan, és prekoncepciózusan - bizonyos ideológiagyanús igazságokat, illetőleg olyan "tényeket", melyek egy adott politikai irányzat nézeteit erősítik. Elég, ha csak a statisztikai bűvészkedésre, illetve az adat-manipuláció szinte naponta tapasztalható (és sokak által leírt) jelenségére gondolunk.
    Ennél rafináltabb, s ezért veszélyesebb, amikor a hatalom a maga ténykedéseit "ideológiamentes szakpolitikaként" próbálja eladni. Vagyis a különféle ideológiák nemcsak szakembertől nyernek aládúcolást - és ezáltal legitimációt -, hanem minden politikai döntés valamilyen érték és világkép alapján történik. Például ha a politika a gyarapodást fontosabbnak gondolja a szabadidőnél vagy az életminőségnél (s ebbe a kategóriába, ugyebár, nem csak anyagi javak tartoznak), a versenyképességet a természeti és kulturális értékek megőrzésénél, a technikát az erkölcsnél, avagy a munkát a szabad emberi tevékenységnél, s erre a fölfogásra épülnek a tényleges megoldások is - nos ez sem más, vagy több mint egy adott értékrend, s ezen keresztül egy ideológia képviselete. Ráadásul olyan értékrendé, amit nem biztos, hogy a társadalom egésze a magáénak vall. Sőt, az "elvek és eszmék" már az olyan konkrétumokban is tetten érhetők, hogy valaki erős vagy gyenge államot szeretne, hogy bővítené vagy csökkentené az adminisztrációt, hogy a szociális gondoskodás a társadalom kötelező feladata, vagy magánszemélyek és magánszervezetek szabadsága, hogy a vasutat fejlesztené vagy inkább autópályákat építene, hogy a munkaerő mobilizációját vagy az emberek helyben boldogulását támogatná, sőt: hogy a hulladékot elégetné vagy újrahasznosítaná. Mélységesen világnézeti alapú, politikai-ideológiai kérdések ezek, s nem valamiféle általános, absztrakt közjó érdekében, tisztán megvalósíthatósági vagy hasznossági alapon mérlegelendő technikai problémák. A technikai szempont mindig csak egy világnézet alapján hozott döntés konkrét megvalósulásánál jelentkezik.
    Egyébként az eszmék úgysem kiiktathatók, kár is lenne ezzel próbálkozni. Az ilyen irányú törekvés legföljebb elrejti és/vagy szublimálja az adott ideológiát - az uralkodókét és az alávetettekét egyaránt. De talán éppen ez is az értelme az "ideológianélküliség ideológiájának". Az eszméknek ugyanis igen fontos a funkciójuk a közösségek életében. A társadalom különféle csoportjai a legtöbb esetben eszmék alapján tudják megfogalmazni és reprezentálni érdekeiket. A történelem során nemegyszer eszmék, világnézetek, ideológiák voltak a fejlődés szellemi motorjai, ezek hordozták a közösség erejét, ezek adták a társadalmi kohéziót, az elnyomással szembeni ellenállás alapját - ahogyan persze az elnyomásét is -, mi több: eszmék hoztak létre egész országokat. (Például Izraelt.) Az eszmék nagyon is gyakorlati célt szolgálnak, s az "ideológiamentes szakszerűség" technokrata jelszava nem több puszta szemfényvesztésnél. Akkor mi célt szolgál ez a jelszó? Természetesen a hatalom (ami jelen esetben az üzleti szférát és az azt képviselő-kiszolgáló "demokratikus" politikai elitet jelenti) érdekeinek minél simább és hathatósabb érvényesítését. S mi módon? A régi trükkel: az elit ideológusai az elit csoportérdekeit kifejező értékeket egyetemes értékekként tukmálják a társadalom egészére. Ennek megfelelően technokratáink is a tőke neoliberális alapértékeit próbálják minden igény előfeltételeként, szükséges és ezért megkérdőjelezhetetlen alapként, abszolút viszonyítási pontként elfogadtatni. S mitől válnak ezek az értékek megkérdőjelezhetetlenné? Mert merőben gyakorlati, technikai problémának állítják azokat.
    Az ideológianélküliség neoliberális eszméje gyanúsan összecseng az osztályok - főként a munkásosztály - elhalásának máig dívó (szintén liberális) teóriájával. Emögött pedig ott lapul a Fukuyama által (is) beharangozott "történelem vége". Ez utóbbi eszmefuttatás hová is lyukadna ki, ha nem a minden idők lakájértelmiségijeinek panglossi világlátásához, miszerint ez az itteni és mostani világrend minden világok legjobbika, minthogy - Hegel után szabadon - jelenkorunk a történelem beteljesülése? Amit persze a neoliberális globalizáció, azaz a kapitalizmus általános diadala jelent. E tökéletes világrendben nincs szükség ideológiára, csak szakértelemre, mert nem létezik szembenállás kizsákmányoló és kizsákmányolt között, hiszen nincsenek már osztályok. Szociológiai toposz, hogy a jelenség, miszerint a fölsőbb osztályok nem vesznek tudomást az osztályok létéről, saját osztálytudatosságuk jellegzetes kifejeződése. Ha nincs munkásosztály, nincs aki lázadjon, ha nincs burzsoázia, nincs ki ellen. Ugyanígy, ha nincs ideológia, csak azok az értékek és igazságok maradnak, amelyeket a szakemberek képviselnek.
    S kik ezek a szakemberek? Természetesen a nagy cégek és az azokkal szövetséges politikai erők alkalmazottjai. Miként az "osztálynélküliség" az osztályok létének negligálása, az ideológianélküliség sem más, mint az uralkodó ideológia elfedése. Itt is igaz az ismert mondás: az ördög legnagyobb trükkje, hogy elhitette magáról: nem létezik.