←Vissza

 
 
 
 
 
 

BETŰK A JUPITEREN - KARL KROEBER
(részlet)

Wordsworth Sirattam Napóleont című szonettje jó példája, hogy a romantikusok politikai kérdésekben is a természet felé fordultak. A vers első látásra csakis politikainak tűnik, a természeti világra tett utalás nélkül.

Sirattam Napóleont hiába, és
mégis mély fájdalommal. Gyöngéd, ha
az Ember volna..., az milyen volna...?!
Mit remélt először még gyermekként, és
miféle tudáshoz jutott, hiszen nem
harcokban nő fel a hűtlen gyermek!
A kormányzónak jónak és bölcsnek
kell lenni, a józan ész erejével,
ahogy megfogná anyja szelíden
    kölykét, szándékit csak úgy uralja
mert a bölcsességet más nem fialja,
és hogy olvas, téblábol, játszik éppen,
ha kedve tartja. Szárba csak így szökkenhet
Igaz Hatalma, s nem kap jussot, többet.

A legmegdöbbentőbb ebben a szonettben, hogy Bonaparte fokozatosan eltűnik a versből. Az utolsó sorokra a francia uralkodó képe, aki megrengeti egész Európát, elhalványul az "Igazi Hatalom" ábrázolásához képest, mely egyszerű, közönséges, otthonos társasági viselkedésből "szökken szárba", és mindez annyira hétköznapiasan van leírva, hogy teljesen természetesnek tűnjön. Ez a megjelenítés lényegében nem a növénymetaforából, hanem Wordsworth ügyes általánosításából ered. Bár társas viselkedést és kapcsolatokat ír le, ezt úgy teszi, hogy semmiféle ideológiai vagy nemzeti sajátosság sem korlátozza. A körvonalazott attitűdöket és viselkedésmódokat úgy vezeti fel, hogy alapvetők, bármely ember életére jellemzőek legyenek.
A szárba szökkenő "Igazi Hatalom" táptalaja tehát a szelídség, anyáskodás, tébláboló gyerekkel, amely egy átlagos, feminin jellegű családi képet sugall, és amely a birodalmi pompát abszurddá teszi. Az "Igazi Hatalom" és a természet anyaságának asszociációjában Bonaparténak el kell tűnnie, mint bármely idegen elemnek, melynek nincs helye egyetlen egészséges emberi közösségben sem.
    Egy évtizeddel korábban - ahogy ezt Wordsworth elmondja az "Előszó"-ban -, félte és gyűlölte Robespierre-t, mint a forradalmi gondolatok elárulóját. Meglehet, hogy a költő Bonaparte későbbi felemelkedéséből megtanulta: a zsarnok elleni sikeres ellenállás, ha saját területén támadják, még veszélyesebb zsarnokot szülhet. Mindenesetre Wordsworth azzal, hogy nem támadja Bonaparte-t, hanem elhalványítja alakját, rávilágít: hírneve mennyire semmitmondó a természetes emberi élet egyszerű igazságainak fényében.
A francia uralkodó nem azért tűnik el a versből, mert ideológiai szempontból gonosz vagy eltévelyedett, hanem mert elveszítette az alapvető ritmusok összhangját, melyekkel az emberek a természet rendjéhez igazodnak.
    Wordsworth témakezelése már az első sorban nyilvánvalóvá válik, és ez 1802-ben ugyancsak megdöbbentő lehetett. Hogyan és miért kellene egy angol embernek siratni Anglia legnagyobb ellenségét? Hogy megértsük Wordsworth nézőpontját, elég, ha egy korunkbeli analógiára, Alexander Szolzsenyicin Sirattam Sztálint című írására gondolunk. Wordsworth más angolokhoz hasonlóan előnyben részesítette a társadalompolitikai elvek népszerűsítését a francia forradalom kezdetekor. Örömmel fogadta a Bastille bevételének és az ancien regime visszaéléseinek megszűntéről érkező híreket. Robespierre hatalomra kerülése, és az erőszak, melyet ő és követői elszabadítottak, megrázta, és nem egyszer lerombolta ezt az idealizmust. Az Anglia és Franciaország között zajló néhány évnyi háború után Bonaparte jutott korlátlan hatalomhoz. Anglia lerohanásával fenyegetőzött, és mindent megtett az egyeduralom megszerzése érdekében, míg végül császárrá koronáztatta magát. 1802 körül, a Sirattam Napóleont megírása idején, a Wordsworth-höz hasonló embereknek még inkább felül kellett vizsgálniuk korábbi idealizmusukat. Egyesek (Wordsworth is) arra a következtetésre jutottak, hogy Robespierre és Napóleon nem voltak, ahogy azt korábban feltételezték, a francia forradalom szellemének elárulói. Sokkal aggasztóbbnak tűnt, hogy alakjukban a francia forradalom valódi arcai és lényegi tendenciái mutatkoztak meg. Folytatva az analógiát: a 20. században Szolzsenyicin, aki idealista kommunistaként és szovjet hazafi katonaként kezdte, eljutott a következtetésre, hogy Lenin és Sztálin nem a szovjet marxizmus elárulói, hanem az ideológia mélyáramának tényleges kifejezői voltak.
    Ilyesfajta felismerésekhez jutni igen nyomasztó, mert az emberben tudatosul, hogy akaratlanul olyasmit támogatott, amit valójában megvetett. Hogyan árulhatjuk el így önmagunkat? Hogyan tud saját idealizmusunk ennyire szerencsétlenül félrevezetni? A romantika költőinek jelentősebb, politikával kapcsolatos gondolatai nagymértékben e kérdések körül forognak. Az angol romantikus költők leghatásosabb pillanataikban az ideológiai öncsalás problémájára nem kerestek vallásos magyarázatot, ahogy a kontinensen élő kortársaik és azok utódai. Költészetük legjavában a természet világához fordultak, hogy megértsék és túltegyék magukat korábbi öncsalásukon és legtitkosabb ideáljaik bukásán.
MADARÁSZ LEVENTE fordítása