|
|
Jámborné Balog Tünde
A SEMMI ÁGA
Jó heccnek tűnt felakasztani a macskát, élvezet volt nézni a többiek
elismerő arcát, amikor elvállalta, de kezében a zsákkal és főleg a
zsákban kapálózó kandúrral nem látszott annyira mulatságosnak. Az a dög
egyáltalán nem akart meghalni. Utolsó pillanatáig küzdött, erős, izmos
testét hányta-vetette, a zsák durva szövetén keresztül is karmolt, és
tűhegyes fogával belemart a kezébe, amikor nyakára hurkolta a zsineget.
A föld teleszórva sötétrózsaszín eperrel, annyi termett az öreg fán,
hogy már a tyúkoknak sem kellett, s ahogy rátaposott a gazdag
terítékre, vörösen buggyant ki a túlérett gyümölcsök leve,
összekeveredve lecsöppenő vérével.
A törvényszék tagjai vagy húsz méterrel arrébb
felfordított cukrosládákon ültek a galambház mellett, a diófa
árnyékában. Samu, a legidősebb, aki gyerekfejjel megjárta a háborút,
balkezével szórakozottan dörzsölgette jobbjának két merev, rózsaszínű
bőrrel fedett ujját, egy repesz okozta sérülés emlékét; apám beharapta
alsóajkát és a földet rugdosta tornacipője sarkával; Kőrösi Pé pedig
előre-hátra hintázott ültében, és sapkájával ütemesen csapdosta a
térdét. Mit piszmog ez annyit? tört ki hirtelen, mondtam, hogy ne bízzuk Miszterre,
de a másik kettő hallgatott, és hallgattak az állatok is. A rikoltozó
verebek egyetlen hussanással szálltak el, amikor Miszter felemelte a
zsákot; a tyúkok behúzódtak az ólba, megszűntek zümmögni a méhek, a
szomszédék pumija elcsendesedett, pedig pár pillanattal korábban még
hallották hisztérikus ugatását. Szekér sem zörgött a házat derékszögben
szegélyező Hunyadi és Kálvin utcák macskakoponya-gömbölyűségű kövein;
nem csattogtak rajtuk lópaták, sőt, a métázó kisfiúk is befejezték a
játékot a templomkertben, és szétszéledtek. A trécselő asszonyok
abbahagyták a beszélgetést az oszlopos verandán, bizonyára végeztek a
borsófejtéssel, és bementek vacsorát főzni. Csend volt. Mintha minden
nesz, zaj, zörej, sikkanás kiveszett volna a világból, tapintható,
természetellenes csend ülte meg dédapám házának Nagyérre lefutó
udvarát, és ez a torokszorító, dobhártyafeszítő némaság egyre
növekedett.
Apám az előző nap reggelén talált rá a kékhátú
tojó szárnyára és fejére a galambház előterében, a fészekben kihűlten
árválkodó tojások mellett, és nagy, langaléta kamasz létére majdnem
elbőgte magát. Formás kis purcligalamb
volt az áldozat, a híres Dojcsák-féle tenyészetből való, áráért két
hónapig tanította az ecetgyáros Schwarz Lexi fiát, ami nem volt smafu,
mert ifjabb Lexi mindjárt az első órán megtaposta a latinkönyvét, és
azt mondta, juszt se tanul meg egyetlen szót se, az ecetgyártáshoz nem
kell az Aeneas, anélkül is meg lehet élni belőle. Kérem, a Lexikét tessék szigorúan fogni, de verni csak nekem szabad,
kötötte ki az öreg Schwarz, mikor megbeszélték az óraadást, és apámnak
minden önuralmára és leleményességére szüksége volt, hogy tanítványa
elkerülje a bukás fenyegető rémét, ő maga pedig az ecetgyáros
rosszallását. Néha kicserélte tapasztalatait Miszterrel, neki is volt
tanítványa, a kölyök komisz, de az uzsonna remek. Azok a habos tortaszeletek! Mogyoróval és mazsolával!! Öcsém!!!
mondta rajongva Miszter, mert szenvedélyes evő volt. Ha megszimmantotta
a rotyogó bableves vagy a serpenyőben sistergő palacsinta szagát, kiült
arcára az elragadtatás, és olyan sóvár szemmel bámulta nagyanyám
rántást kavaró fakanalának mozgását, vagy a Manci néném kezében táncoló
palacsintasütőt, mint kóbor kutya a lacikonyhát. Apám fél fejjel
magasabb volt nála, és még mindig nőtt, de ha jóllakott, nem gondolt
tovább az étellel. Miszter, azonban, amikor vacsora után kilógott az
internátusból, befalta a nagy tányér krumplistarhonyát, vagy lekváros
tésztát
- mióta nagyapám munka nélkül volt, nagyanyám ilyesmit főzött estén-
ként - és közben odasúgta apámnak: ha ideadod a tiédet is, megírom jelesre a magyardolgozatodat.
Miszter prímán fogalmazott, verset is ír, hozták a hírt az internisták, költőnek készül, sőt, már az is, igazi költő, mondták lelkesülten szobatársai, de az úri fiúk a gimnáziumban nem kedvelték a pesti árvát, öntelten viselkedik, pedig lerí róla a szegénység. Gyámjától örökölt,
lötyögő kabátja zsebében mindenféle papirosokat hord, félkész
versekkel, csonka verssorokkal, és a legváratlanabb pillanatokban
előszedi valamelyik céduláját, leír egy sort vagy átjavít egy szót;
esténként kockástetejű füzetbe másolja az elkészült költeményeket. Egyszer még híres költő leszek, jövendölte a gimnázium bástyaszerű sarkánál apámnak, és persze szobrom is lesz itt, mutatott körbe a tágas téren, ahol régen országos vásárokat tartottak.
Ezt nem hagyhatod annyiba, öcsikém, mondta Samu felháborodva apámnak, mikor munkából hazajövet meglátta a galambház küszöbén a véres szárnyakat, ha nem teszünk semmit, az a dög idekap, és apránként elhordja az összes galambodat. Meg kell neki mutatni, ki az úr a háznál!
Samu fanatikus galambász volt és
ezermester, a maga gyártotta szerkezetekkel tőrt vetett a galambjai
körül settenkedő fenevadaknak: patkánynak, nyestnek, macskának, ha
tulajdonát veszélyeztetve látta. Most, hogy Piki
öccsénél garázdálkodni kezdett az ellenség, még aznap este
fölállította a csapdát, egy alagútszerű, hosszúkás deszkadobozt,
mindkét végén felhúzható ajtóval, amik azonnal lecsapódtak, ha a tolvaj
belesétált és bekapta a csalogatónak odatűzött kolbászdarabot. A fogó
jól működött: kövér, cirmos kandúrt talált benne másnap reggel apám, és
cseppet sem sajnálta, amikor szorosra kötve a zsák száját, lecipelte a
pincébe. Most aztán hűvösre teszlek, te bitang, egy lyukas garas nem sok, annyit sem adok az életedért.
Öt óra után, amikor Samu megérkezett a
nyomdából, összeültek a bíróság tagjai. Nem sokat macskáztak, három
perc alatt meghozták az ítéletet, azóta azonban tanácstalanul ülnek az
Irlanda Lujza néni sarki boltjából itt maradt ládákon. A bírák
egyetértettek abban, hogy a vádlott égbekiáltó bűnt követett el, ami a
legsúlyosabb megtorlást vonja maga után. Életért élet! mondta
ki Samu mindhármuk gondolatát, és angol bajuszkájának szőrszálai
felborzolódtak. Vita a végrehajtás mikéntjében volt köztük, bár először
úgy gondolták, hogy ki kell vinni a foglyot a sintérhez, a gyeptelep
távolsága miatt azonban - jó négy kilométerre volt a várostól, túl
Szentlőrincen - fontolóra vették a dolgot. Semmi kedvem odáig cipelni ezt a dögöt, mondta apám, még ha valamelyőtök segítene... de sem Samu, sem Kőrösi Pé nem mutatott hajlandóságot, hogy elkísérje. Fojtsátok vízbe, ajánlotta Samu. Agyon kéne ütni,
tanácsolta Kőrösi Pé, apám azonban irtózott az erőszaktól, és valami
emberi közreműködés nélküli, önmagától bekövetkező halálnemen
töprengett, de egyetlen ilyen se jutott az eszébe.
És akkor, amikor úgy látszott, hogy zsákutcába
jutottak, befutott Miszter. Hóna alatt könyvvel, keze zsebre vágva,
fehér homlokán két mély, függőleges ránc. Hosszú, puha léptekkel vágott
át az udvaron, könnyedén, mintha repülne, és göndör, a visszasütő
naptól vörösnek látszó fürtjeit meg-meglebbentette az alkonnyal együtt
feltámadó fuvallat. Mi a fene van veletek? Meghalt valaki? huppant le közéjük a diófa melletti tuskóra. Piki kékhátú tojóját tegnap éjjel megette egy macska, tájékoztatta Kőrösi Pé, de elkaptuk a gyilkost, éppen most ítéltük halálra.
Attól vagytok így betojva? Néz végig rajtuk Miszter, és lerágott körmű ujjaival végigzongorázik ráncokba gyűrt homlokán. Na, ide vele, majd én elintézem, csak adjatok valami madzagot!, mondja, azután feltápászkodik és a könyvet vigyázva a tuskóra teszi. (Ady-kötet volt, emlékezett ötven év múlva Kőrösi Pé, Ady összes költeményei. Ugyan már, tiltakozott apám, egy Anatole France-regényt cipelt magával. A Költő keserű bronzarca széles mosolyra derült fölöttük.)
Miszter nagyot nyújtózik, mint aki szárnyra
akar kelni, de azután úgy dönt, hogy a földön marad, felveszi a
hánykolódó zsákot, és elindul vele az udvar végében álló odvas eperfa
felé. Még nem ér egészen oda a törzsből kinyúló, vízszintes ághoz,
amikor megtántorodik, olyan erővel zuhan rá a csend. A jelenség gyorsan
jön és váratlanul, mintha hirtelen megsüketülne. Látja az alacsony
léckerítésen túl Piki nagy, fehér kakasát a trágyadomb tetején állni,
nyakát nyújtogatva épp kukorékolni készül, mintha hajnal lenne, apám
ugyanis hónapokig erre trenírozta, mert mindig legszebb álmából verte
föl a hajnali kakasszó. Morgott is miatta dédapám, Ferenc Jóska
kiöregedett huszárja. Bolond világ ez, a lányok olyan rövid szoknyát hordanak, hogy kilátszik a ... és megmondta, hogy mijük, a kakasok meg napnyugtakor kukorékolnak.
Csakhogy Piki kakasa ezúttal nem köszönti a
naplementét, hiába erőlködik, hiába gebeszkedik, egyetlen nyamvadt
kukurikú sem jön ki a torkán. Mint a moziban, amikor Kolmann kisasszony
abbahagyja a zongorázást, mert görcs áll a köszvényes ujjaiba, és amíg
masszírozgatja, a film kíséret nélkül, némán megy tovább. A szereplők
tátognak, mint partra vetett hal, de hang nincs, a hős térdre esik a
karikás szemű, észbontóan vékonyra szedett szemöldökű hősnő előtt,
kezében pisztoly, amit a saját halántékához szegez, a szája mozog, mond
valamit, és a mozivászon hirtelen elsötétül, majd megjelennek cirkalmas
keretbe foglalt szavai: Megölöm magam!
A kandúr zsákostól dobálja magát, és Miszter majdnem megsajnálja, mi lenne, ha elengedném?
gondolja, de aztán elképzeli a véres, éjszakai jelenetet, amikor a
nesztelenül lépkedő gyilkos ráveti magát a fészkén üldögélő kis
galambra, félelmetes karmai belemélyednek a puha húsba, a vékony gerinc
kettéroppan, a macska szeme zölden foszforeszkál a sötétben. Közben
kivilágosodik a galambház, a közömbös hold hideg fénye besüt a deszkák
résein, és akkor ott, a többi rémülten verdeső madár szeme láttára a
kandúr széttépi a galambot. Vér fröccsen, madártoll vitorlázik a
levegőben, a letépett szárnyak csonkjai véresen meredeznek, és véres a
macska pofája is, elégedetten nyalja körbe szája szélét hegyes
nyelvével a lakoma után.
Miszter végre odaér az eperfához. Kiskorában is
volt eperfa a tanyán, ahová a Liga vitte őket a nővérével, és amikor
vasárnap egyedül maradtak otthon, aláterítették az istállóból kihozott
szúrós lópokrócot, azon ültek összebújva az eperfa alatt, sírtak a mama
után, és tömték szájukba az édes gyümölcsöt, ami bőven hullott rájuk,
vérfoltokkal pettyezve ingüket.
Mialatt a kandúrral viaskodik, Miszter azt
várja, hogy az állatból - ha máskor nem, hát a végén, az utolsó előtti
pillanatban - kitörjön egy hang, talán hasonló a bagzó macskák
jajongásához, talán valami sokkal elviselhetetlenebb, hogy felrobbantsa
a csend fölébük magasodó tornyát, de a zsákba bugyolált test még mindig
hangtalanul rángatózik. Jobban meg kell szorítani azt a zsineget!
Remegő ujjakkal babrál a csomón, és akkor történik - nem tudni miként,
lehet, csak a képzelete festi elé a képet -, hogy meglátja a kandúr
elhomályosuló, sárga pillantását és vicsorító pofáját. Egyetlen
pillanat az egész, gyorsfénykép, ami ráég a retinájára, és akkor - hogy
végre vége legyen már ennek az egésznek - megteszi, amit meg kell
tennie. Gyors mozdulatokkal ráhurkolja a kötél végét az ágra, elengedi
a zsákot, és keze fejével letörli homlokáról a hideg verejtékcsöppeket.
Hát ennyi, mondja, és kíváncsian nézi a
mozdulatlan, véglegesen néma csomagot az eperfa ágán. A csend falán
hirtelen hangok törnek át, a csend tornya összeomlik - Kolmann
kisasszony verni kezdi a kopott billentyűket a lehangolt zongorán -, és
mintha mi sem történt volna, a diófát újra ellepik a zsinatoló verebek.
Piki kakasa hangos kukorékolással búcsúzik a naptól, égőpiros taréja
feketének látszik a kihunyó fények között, és a zöldborsóleves
szívmelengető illata száll, száll az eperfa felé. Lesz benne csipetke is, nyel nagyokat Miszter, és ádámcsutkája le-föl szánkázik hosszú nyakán, amíg peckesen lépkedve visszasétál a többiekhez.
|