←Vissza

 
 
 
 
 
 

Jámborné Balog Tünde
A SEMMI ÁGA

Jó heccnek tűnt felakasztani a macskát, élvezet volt nézni a többiek elismerő arcát, amikor elvállalta, de kezében a zsákkal és főleg a zsákban kapálózó kandúrral nem látszott annyira mulatságosnak. Az a dög egyáltalán nem akart meghalni. Utolsó pillanatáig küzdött, erős, izmos testét hányta-vetette, a zsák durva szövetén keresztül is karmolt, és tűhegyes fogával belemart a kezébe, amikor nyakára hurkolta a zsineget. A föld teleszórva sötétrózsaszín eperrel, annyi termett az öreg fán, hogy már a tyúkoknak sem kellett, s ahogy rátaposott a gazdag terítékre, vörösen buggyant ki a túlérett gyümölcsök leve, összekeveredve lecsöppenő vérével.
    A törvényszék tagjai vagy húsz méterrel arrébb felfordított cukrosládákon ültek a galambház mellett, a diófa árnyékában. Samu, a legidősebb, aki gyerekfejjel megjárta a háborút, balkezével szórakozottan dörzsölgette jobbjának két merev, rózsaszínű bőrrel fedett ujját, egy repesz okozta sérülés emlékét; apám beharapta alsóajkát és a földet rugdosta tornacipője sarkával; Kőrösi Pé pedig előre-hátra hintázott ültében, és sapkájával ütemesen csapdosta a térdét. Mit piszmog ez annyit? tört ki hirtelen, mondtam, hogy ne bízzuk Miszterre, de a másik kettő hallgatott, és hallgattak az állatok is. A rikoltozó verebek egyetlen hussanással szálltak el, amikor Miszter felemelte a zsákot; a tyúkok behúzódtak az ólba, megszűntek zümmögni a méhek, a szomszédék pumija elcsendesedett, pedig pár pillanattal korábban még hallották hisztérikus ugatását. Szekér sem zörgött a házat derékszögben szegélyező Hunyadi és Kálvin utcák macskakoponya-gömbölyűségű kövein; nem csattogtak rajtuk lópaták, sőt, a métázó kisfiúk is befejezték a játékot a templomkertben, és szétszéledtek. A trécselő asszonyok abbahagyták a beszélgetést az oszlopos verandán, bizonyára végeztek a borsófejtéssel, és bementek vacsorát főzni. Csend volt. Mintha minden nesz, zaj, zörej, sikkanás kiveszett volna a világból, tapintható, természetellenes csend ülte meg dédapám házának Nagyérre lefutó udvarát, és ez a torokszorító, dobhártyafeszítő némaság egyre növekedett.
    Apám az előző nap reggelén talált rá a kékhátú tojó szárnyára és fejére a galambház előterében, a fészekben kihűlten árválkodó tojások mellett, és nagy, langaléta kamasz létére majdnem elbőgte magát. Formás kis purcligalamb volt az áldozat, a híres Dojcsák-féle tenyészetből való, áráért két hónapig tanította az ecetgyáros Schwarz Lexi fiát, ami nem volt smafu, mert ifjabb Lexi mindjárt az első órán megtaposta a latinkönyvét, és azt mondta, juszt se tanul meg egyetlen szót se, az ecetgyártáshoz nem kell az Aeneas, anélkül is meg lehet élni belőle. Kérem, a Lexikét tessék szigorúan fogni, de verni csak nekem szabad, kötötte ki az öreg Schwarz, mikor megbeszélték az óraadást, és apámnak minden önuralmára és leleményességére szüksége volt, hogy tanítványa elkerülje a bukás fenyegető rémét, ő maga pedig az ecetgyáros rosszallását. Néha kicserélte tapasztalatait Miszterrel, neki is volt tanítványa, a kölyök komisz, de az uzsonna remek. Azok a habos tortaszeletek! Mogyoróval és mazsolával!! Öcsém!!! mondta rajongva Miszter, mert szenvedélyes evő volt. Ha megszimmantotta a rotyogó bableves vagy a serpenyőben sistergő palacsinta szagát, kiült arcára az elragadtatás, és olyan sóvár szemmel bámulta nagyanyám rántást kavaró fakanalának mozgását, vagy a Manci néném kezében táncoló palacsintasütőt, mint kóbor kutya a lacikonyhát. Apám fél fejjel magasabb volt nála, és még mindig nőtt, de ha jóllakott, nem gondolt tovább az étellel. Miszter, azonban, amikor vacsora után kilógott az internátusból, befalta a nagy tányér krumplistarhonyát, vagy lekváros tésztát
- mióta nagyapám munka nélkül volt, nagyanyám ilyesmit főzött estén-
ként - és közben odasúgta apámnak: ha ideadod a tiédet is, megírom jelesre a magyardolgozatodat.
    Miszter prímán fogalmazott, verset is ír, hozták a hírt az internisták, költőnek készül, sőt, már az is, igazi költő, mondták lelkesülten szobatársai, de az úri fiúk a gimnáziumban nem kedvelték a pesti árvát, öntelten viselkedik, pedig lerí róla a szegénység. Gyámjától örökölt, lötyögő kabátja zsebében mindenféle papirosokat hord, félkész versekkel, csonka verssorokkal, és a legváratlanabb pillanatokban előszedi valamelyik céduláját, leír egy sort vagy átjavít egy szót; esténként kockástetejű füzetbe másolja az elkészült költeményeket. Egyszer még híres költő leszek, jövendölte a gimnázium bástyaszerű sarkánál apámnak, és persze szobrom is lesz itt, mutatott körbe a tágas téren, ahol régen országos vásárokat tartottak.
    Ezt nem hagyhatod annyiba, öcsikém, mondta Samu felháborodva apámnak, mikor munkából hazajövet meglátta a galambház küszöbén a véres szárnyakat, ha nem teszünk semmit, az a dög idekap, és apránként elhordja az összes galambodat. Meg kell neki mutatni, ki az úr a háznál!
    Samu fanatikus galambász volt és ezermester, a maga gyártotta szerkezetekkel tőrt vetett a galambjai körül settenkedő fenevadaknak: patkánynak, nyestnek, macskának, ha tulajdonát veszélyeztetve látta. Most, hogy Piki öccsénél  garázdálkodni kezdett az ellenség, még aznap este fölállította a csapdát, egy alagútszerű, hosszúkás deszkadobozt, mindkét végén felhúzható ajtóval, amik azonnal lecsapódtak, ha a tolvaj belesétált és bekapta a csalogatónak odatűzött kolbászdarabot. A fogó jól működött: kövér, cirmos kandúrt talált benne másnap reggel apám, és cseppet sem sajnálta, amikor szorosra kötve a zsák száját, lecipelte a pincébe. Most aztán hűvösre teszlek, te bitang, egy lyukas garas nem sok, annyit sem adok az életedért.
    Öt óra után, amikor Samu megérkezett a nyomdából, összeültek a bíróság tagjai. Nem sokat macskáztak, három perc alatt meghozták az ítéletet, azóta azonban tanácstalanul ülnek az Irlanda Lujza néni sarki boltjából itt maradt ládákon. A bírák egyetértettek abban, hogy a vádlott égbekiáltó bűnt követett el, ami a legsúlyosabb megtorlást vonja maga után. Életért élet! mondta ki Samu mindhármuk gondolatát, és angol bajuszkájának szőrszálai felborzolódtak. Vita a végrehajtás mikéntjében volt köztük, bár először úgy gondolták, hogy ki kell vinni a foglyot a sintérhez, a gyeptelep távolsága miatt azonban - jó négy kilométerre volt a várostól, túl Szentlőrincen - fontolóra vették a dolgot. Semmi kedvem odáig cipelni ezt a dögöt, mondta apám, még ha valamelyőtök segítene... de sem Samu, sem Kőrösi Pé nem mutatott hajlandóságot, hogy elkísérje. Fojtsátok vízbe, ajánlotta Samu. Agyon kéne ütni, tanácsolta Kőrösi Pé, apám azonban irtózott az erőszaktól, és valami emberi közreműködés nélküli, önmagától bekövetkező halálnemen töprengett, de egyetlen ilyen se jutott az eszébe.
    És akkor, amikor úgy látszott, hogy zsákutcába jutottak, befutott Miszter. Hóna alatt könyvvel, keze zsebre vágva, fehér homlokán két mély, függőleges ránc. Hosszú, puha léptekkel vágott át az udvaron, könnyedén, mintha repülne, és göndör, a visszasütő naptól vörösnek látszó fürtjeit meg-meglebbentette az alkonnyal együtt feltámadó fuvallat. Mi a fene van veletek? Meghalt valaki? huppant le közéjük a diófa melletti tuskóra. Piki kékhátú tojóját tegnap éjjel megette egy macska, tájékoztatta Kőrösi Pé, de elkaptuk a gyilkost, éppen most ítéltük halálra.
    Attól vagytok így betojva?
Néz végig rajtuk Miszter, és lerágott körmű ujjaival végigzongorázik ráncokba gyűrt homlokán. Na, ide vele, majd én elintézem, csak adjatok valami madzagot!, mondja, azután feltápászkodik és a könyvet vigyázva a tuskóra teszi. (Ady-kötet volt, emlékezett ötven év múlva Kőrösi Pé, Ady összes költeményei. Ugyan már, tiltakozott apám, egy Anatole France-regényt cipelt magával. A Költő keserű bronzarca széles mosolyra derült fölöttük.)
    Miszter nagyot nyújtózik, mint aki szárnyra akar kelni, de azután úgy dönt, hogy a földön marad, felveszi a hánykolódó zsákot, és elindul vele az udvar végében álló odvas eperfa felé. Még nem ér egészen oda a törzsből kinyúló, vízszintes ághoz, amikor megtántorodik, olyan erővel zuhan rá a csend. A jelenség gyorsan jön és váratlanul, mintha hirtelen megsüketülne. Látja az alacsony léckerítésen túl Piki nagy, fehér kakasát a trágyadomb tetején állni, nyakát nyújtogatva épp kukorékolni készül, mintha hajnal lenne, apám ugyanis hónapokig erre trenírozta, mert mindig legszebb álmából verte föl a hajnali kakasszó. Morgott is miatta dédapám, Ferenc Jóska kiöregedett huszárja. Bolond világ ez, a lányok olyan rövid szoknyát hordanak, hogy kilátszik a ... és  megmondta, hogy mijük, a kakasok meg napnyugtakor kukorékolnak.
    Csakhogy Piki kakasa ezúttal nem köszönti a naplementét, hiába erőlködik, hiába gebeszkedik, egyetlen nyamvadt kukurikú sem jön ki a torkán. Mint a moziban, amikor Kolmann kisasszony abbahagyja a zongorázást, mert görcs áll a köszvényes ujjaiba, és amíg masszírozgatja, a film kíséret nélkül, némán megy tovább. A szereplők tátognak, mint partra vetett hal, de hang nincs, a hős térdre esik a karikás szemű, észbontóan vékonyra szedett szemöldökű hősnő előtt, kezében pisztoly, amit a saját halántékához szegez, a szája mozog, mond valamit, és a mozivászon hirtelen elsötétül, majd megjelennek cirkalmas keretbe foglalt szavai: Megölöm magam!
    A kandúr zsákostól dobálja magát, és Miszter majdnem megsajnálja, mi lenne, ha elengedném? gondolja, de aztán elképzeli a véres, éjszakai jelenetet, amikor a nesztelenül lépkedő gyilkos ráveti magát a fészkén üldögélő kis galambra, félelmetes karmai belemélyednek a puha húsba, a vékony gerinc kettéroppan, a macska szeme zölden foszforeszkál a sötétben. Közben kivilágosodik a galambház, a közömbös hold hideg fénye besüt a deszkák résein, és akkor ott, a többi rémülten verdeső madár szeme láttára a kandúr széttépi a galambot. Vér fröccsen, madártoll vitorlázik a levegőben, a letépett szárnyak csonkjai véresen meredeznek, és véres a macska pofája is, elégedetten nyalja körbe szája szélét hegyes nyelvével a lakoma után.
    Miszter végre odaér az eperfához. Kiskorában is volt eperfa a tanyán, ahová a Liga vitte őket a nővérével, és amikor vasárnap egyedül maradtak otthon, aláterítették az istállóból kihozott szúrós lópokrócot, azon ültek összebújva az eperfa alatt, sírtak a mama után, és tömték szájukba az édes gyümölcsöt, ami bőven hullott rájuk, vérfoltokkal pettyezve ingüket.
    Mialatt a kandúrral viaskodik, Miszter azt várja, hogy az állatból - ha máskor nem, hát a végén, az utolsó előtti pillanatban - kitörjön egy hang, talán hasonló a bagzó macskák jajongásához, talán valami sokkal elviselhetetlenebb, hogy felrobbantsa a csend fölébük magasodó tornyát, de a zsákba bugyolált test még mindig hangtalanul rángatózik. Jobban meg kell szorítani azt a zsineget! Remegő ujjakkal babrál a csomón, és akkor történik - nem tudni miként, lehet, csak a képzelete festi elé a képet -, hogy meglátja a kandúr elhomályosuló, sárga pillantását és vicsorító pofáját. Egyetlen pillanat az egész, gyorsfénykép, ami ráég a retinájára, és akkor - hogy végre vége legyen már ennek az egésznek - megteszi, amit meg kell tennie. Gyors mozdulatokkal ráhurkolja a kötél végét az ágra, elengedi a zsákot, és keze fejével letörli homlokáról a hideg verejtékcsöppeket.
    Hát ennyi, mondja, és kíváncsian nézi a mozdulatlan, véglegesen néma csomagot az eperfa ágán. A csend falán hirtelen hangok törnek át, a csend tornya összeomlik - Kolmann kisasszony verni kezdi a kopott billentyűket a lehangolt zongorán -, és mintha mi sem történt volna, a diófát újra ellepik a zsinatoló verebek. Piki kakasa hangos kukorékolással búcsúzik a naptól, égőpiros taréja feketének látszik a kihunyó fények között, és a zöldborsóleves szívmelengető illata száll, száll az eperfa felé. Lesz benne csipetke is, nyel nagyokat Miszter, és ádámcsutkája le-föl szánkázik hosszú nyakán, amíg peckesen lépkedve visszasétál a többiekhez.