←Vissza

 
 
 
 
 
 

Kazinczy Gábor
FARHÁM

Erdélyi ember, ha nincs abban a helyzetben, hogy aktívan vállalja az ellenállást, farhámba ül. Beállhatna akár szélhámosnak is, azaz a rudas - az egyik húzó ló - külső oldalán harmadiknak, és tehetne úgy, mintha részt venne a szekérhúzásban, a többiekkel egy irányban, de ez esetben szó sem lehet valódi ellenállásról, mert az rögtön kiderül, és helyben "orvosolható".
    Történelmi emlékezetünkben, visszagondolva a Szent István-i időkre, Gyula volt az ellenállás jelképe. Utána, Erdélyben az ellenállás szinte folyamatosan jelen volt, többnyire aktív formában, leginkább külső, de sokszor belső ellenséggel szemben is.
    1920 óta, az Erdélyt bekebelező Romániában, a kisebbség, elsősorban a magyar ellenzéki. Történelmi sebei túl mélyek és fájdalmasak ahhoz, hogy túllépve rajtuk, úgy álljon be az új társadalmat építők sorába, hogy ne emlékezzen, és ne figyeljen a nap mint nap és lépten-nyomon kialakuló apróbb-nagyobb hátrányos helyzeteire, a nagy hendikep árnyékának mozdulásaira. Ellenségképet nem kellett kialakítania magának, az adott volt: a románság. Nem az egyes román ember, a szomszéd, az iskolatárs, a munkatárs, a barát, hanem a minden kategóriát magába foglaló, az állami szervek által képviselt többségi közeg. Az a közeg, mely a történelem folyamán többször, legutoljára a kilencvenes évek elején is képes volt elfogadni és alkalmazni a pogrom "módszerét" a vele együtt élő és kínlódó nemzetiséggel szemben. Az a közeg, amely még napjainkban is helyzetbe hozható, ha az etnikai tisztogatás lehetősége kínáltatik. Az a közeg, melynek rossz a lelkiismerete, mert érzi, hogy önigazoló elméletei sántítanak, és valamikor nagy igazságtalanságot követett el a vele együtt élő néppel szemben.
    Fél évszázadot éltem ebben a közegben. A velem született hajlam és a kialakult ellenszenvem alapján, mivel nyíltan nem mindig és mindenütt vallhattam színt, és bár igyekeztem tekintettel lenni az objektív történelmi okokra, ős farhámba ülőnek tudom magam. Sok esetben ez rossz beidegződésként működött, akkor is, amikor nem volt rá szükség. Mert olykor a közeg, számunkra váratlanul, emberként fogadott el bennünket, és nem néhány fokkal alacsonyabb kasztbéliként. Persze ahhoz, hogy ez a változat működjön, mindkét félnek kellő civilizáltságot kellett felmutatnia. A többség képviselője, ha nem érdek, képmutatás, populista csábítás állt gesztusa mögött, talán ráébredt az együttélés lényegére, a kisebbségi pedig, a toleráns vagy éppenséggel igazságos magatartás láttán, hirtelen meg kellett szabaduljon bizalmatlanságától és gyanakvás nélkül, majdhogynem hálával, a katartikus érzésből fakadó pillanatnyi eufória hatása alatt azonos értékű, vagy éppenséggel értékesebb gesztussal kellett válaszoljon, főleg, ha a partner hivatalos személy volt.
    Kisebbségi mivoltunk általában magyarázatul szolgált személyes kudarcainkra. Nem saját rátermettségünk, tehetségünk gyengeségére gondoltunk, amikor úgy éreztük, nem értékelnek kellőképpen, hanem arra, hogy persze, a vetélytárs többségi. És ez újabb üzemanyagot szolgáltatott a passzív ellenállás bevetéséhez, vagy a lojalitás elvetéséhez.
    A média területén tevékenykedő kisebbségi sok esetben nyelvtani és stilisztikai fordulatokat alkalmazott a hivatalos kánonok kicselezésére, például az eredetileg magyar helységnevek kötelező román alakhasználatának enyhítésére, ne adj isten helyettesítésére, és ha volt hozzá bátorsága, sportot űzött az államfő orrvérzésig emlegetett nevének szinonimákkal történő kiváltásából, kihasználva ugyanakkor a fordítás nyújtotta lehetőségeket is. Ehhez azonban szükség volt az éber, magyar anyanyelvű központi felügyelő szolidaritására is, aki emiatt olykor minimum az állásával játszott. A példák sorát folytathatnám.
    Amikor áttelepedtünk az anyaországba, azt reméltük, megszűntek az ellenállást kiváltó okok. Esetleg, személyes ellentétek esetén, előfordulhat, hogy ez-az kiváltja ellenszegülésünket, de általában örvendhetünk majd a nagy nemzeti összetartásnak, az emberségesebb bánásmódnak, a méltányosságnak, a toleranciának, az értékek helyes elbírálásának. Akkor még nem voltunk az EU-ban, de néhány lépésre megközelítettük a nyugati demokráciát. Azt a néhány negatív jelenséget, amely még előfordulhatott, csupán az itt-ott beszűrődő balkáni szemlélet eredményeként magyaráztuk, amit majd lassan kiküszöböl a társadalom. Aztán eltelt néhány év, amíg sikerült megszabadulnunk utópisztikus reményeinktől és ráeszmélnünk, hogy a valóság bonyolultsága és keménysége fegyverzetünk korszerűsítésére kényszerít. Maradt a farhámba ülés mint alapeszköz, de jó adag közönnyel dúsítva. Jöttmentekként maradt a "kisebbségi" státus , és maradt egy bizonyos fajta kirekesztettség. Igaz, tapasztaltuk, hogy az igazságtalanságok már nem annyira nemzeti, mint inkább társadalmi jellegűek, hogy a nyugati demokrácia negatívumai keleti indulat-töltettel működnek, viszont kevésbé civilizált keretek közt. Továbbra is általános emberi, azaz biológiai, zsigeri bajokkal küszködünk, úgymint az ostobaság, a szűklátókörűség, az irigység, a birtoklási és hatalomvágy és egyéb hüllőagy-tulajdonságok, melyek a "similis simili gaudet" közmondás értelmében, a hasonszőrűek cinkossága által csak felerősödnek, és egész közösségek jellemzőjévé válnak. Az anyagi érdekazonosságon alapuló összefonódás és a korrupció nem ölt ugyan balkáni méreteket, inkább szűk klánokra korlátozódik, de hát a méregből kis mennyiség is elég ahhoz, hogy tömegeket mérgezzen meg.
    Úgy tudom, általában akkor szokott a "helyzet fokozódni", amikor egy populáció hirtelen felszaporodik, és az életért való küzdelem eldurvul. Úgy látszik, a modern emberi társadalom másképp működik, hiszen a demográfiai hullámvölgy, az elvándorlás, az elhalálozás, vagyis a fogyatkozás mértéke indokolná a lassan emberibbé váló viszonyokat. Ezzel szemben itt lépten nyomon győzedelmeskedik az önzés, tornyosulnak nemcsak a fizikai, de az erkölcsi szeméthegyek is, és a pozitív eredményeket sem tudjuk már önfeledten élvezni, mert átsüt rajtuk az ádáz, sok esetben piszkos küzdelem, melynek árán létrejöttek.
    Más szóval, meglehetősen otthon érezzük magunkat az anyaországban, minek következtében kénytelenek vagyunk a továbbiakban, eredendően edzett immunrendszerünket még ellenállóbbá tenni, tekintettel a várható társadalmi és belpolitikai árhullámokra.