|
|
Kazinczy Gábor
FARHÁM
Erdélyi ember, ha nincs abban a helyzetben, hogy aktívan vállalja az ellenállást, farhámba ül. Beállhatna akár szélhámosnak
is, azaz a rudas - az egyik húzó ló - külső oldalán harmadiknak, és
tehetne úgy, mintha részt venne a szekérhúzásban, a többiekkel egy
irányban, de ez esetben szó sem lehet valódi ellenállásról, mert az
rögtön kiderül, és helyben "orvosolható".
Történelmi emlékezetünkben, visszagondolva a
Szent István-i időkre, Gyula volt az ellenállás jelképe. Utána,
Erdélyben az ellenállás szinte folyamatosan jelen volt, többnyire aktív
formában, leginkább külső, de sokszor belső ellenséggel szemben is.
1920 óta, az Erdélyt bekebelező Romániában, a
kisebbség, elsősorban a magyar ellenzéki. Történelmi sebei túl mélyek
és fájdalmasak ahhoz, hogy túllépve rajtuk, úgy álljon be az új
társadalmat építők sorába, hogy ne emlékezzen, és ne figyeljen a nap
mint nap és lépten-nyomon kialakuló apróbb-nagyobb hátrányos
helyzeteire, a nagy hendikep árnyékának mozdulásaira. Ellenségképet nem
kellett kialakítania magának, az adott volt: a románság. Nem az egyes
román ember, a szomszéd, az iskolatárs, a munkatárs, a barát, hanem a
minden kategóriát magába foglaló, az állami szervek által képviselt
többségi közeg. Az a közeg, mely a történelem folyamán többször,
legutoljára a kilencvenes évek elején is képes volt elfogadni és
alkalmazni a pogrom "módszerét" a vele együtt élő és kínlódó
nemzetiséggel szemben. Az a közeg, amely még napjainkban is helyzetbe
hozható, ha az etnikai tisztogatás lehetősége kínáltatik. Az a közeg,
melynek rossz a lelkiismerete, mert érzi, hogy önigazoló elméletei
sántítanak, és valamikor nagy igazságtalanságot követett el a vele
együtt élő néppel szemben.
Fél évszázadot éltem ebben a közegben. A velem
született hajlam és a kialakult ellenszenvem alapján, mivel nyíltan nem
mindig és mindenütt vallhattam színt, és bár igyekeztem tekintettel
lenni az objektív történelmi okokra, ős farhámba ülőnek tudom magam.
Sok esetben ez rossz beidegződésként működött, akkor is, amikor nem
volt rá szükség. Mert olykor a közeg, számunkra váratlanul, emberként
fogadott el bennünket, és nem néhány fokkal alacsonyabb kasztbéliként.
Persze ahhoz, hogy ez a változat működjön, mindkét félnek kellő
civilizáltságot kellett felmutatnia. A többség képviselője, ha nem
érdek, képmutatás, populista csábítás állt gesztusa mögött, talán
ráébredt az együttélés lényegére, a kisebbségi pedig, a toleráns vagy
éppenséggel igazságos magatartás láttán, hirtelen meg kellett
szabaduljon bizalmatlanságától és gyanakvás nélkül, majdhogynem
hálával, a katartikus érzésből fakadó pillanatnyi eufória hatása alatt
azonos értékű, vagy éppenséggel értékesebb gesztussal kellett
válaszoljon, főleg, ha a partner hivatalos személy volt.
Kisebbségi mivoltunk általában magyarázatul
szolgált személyes kudarcainkra. Nem saját rátermettségünk, tehetségünk
gyengeségére gondoltunk, amikor úgy éreztük, nem értékelnek
kellőképpen, hanem arra, hogy persze, a vetélytárs többségi. És ez
újabb üzemanyagot szolgáltatott a passzív ellenállás bevetéséhez, vagy
a lojalitás elvetéséhez.
A média területén tevékenykedő kisebbségi sok
esetben nyelvtani és stilisztikai fordulatokat alkalmazott a hivatalos
kánonok kicselezésére, például az eredetileg magyar helységnevek
kötelező román alakhasználatának enyhítésére, ne adj isten
helyettesítésére, és ha volt hozzá bátorsága, sportot űzött az államfő
orrvérzésig emlegetett nevének szinonimákkal történő kiváltásából,
kihasználva ugyanakkor a fordítás nyújtotta lehetőségeket is. Ehhez
azonban szükség volt az éber, magyar anyanyelvű központi felügyelő
szolidaritására is, aki emiatt olykor minimum az állásával játszott. A
példák sorát folytathatnám.
Amikor áttelepedtünk az anyaországba, azt
reméltük, megszűntek az ellenállást kiváltó okok. Esetleg, személyes
ellentétek esetén, előfordulhat, hogy ez-az kiváltja
ellenszegülésünket, de általában örvendhetünk majd a nagy nemzeti
összetartásnak, az emberségesebb bánásmódnak, a méltányosságnak, a
toleranciának, az értékek helyes elbírálásának. Akkor még nem voltunk
az EU-ban, de néhány lépésre megközelítettük a nyugati demokráciát. Azt
a néhány negatív jelenséget, amely még előfordulhatott, csupán az
itt-ott beszűrődő balkáni szemlélet eredményeként magyaráztuk, amit
majd lassan kiküszöböl a társadalom. Aztán eltelt néhány év, amíg
sikerült megszabadulnunk utópisztikus reményeinktől és ráeszmélnünk,
hogy a valóság bonyolultsága és keménysége fegyverzetünk
korszerűsítésére kényszerít. Maradt a farhámba ülés mint alapeszköz, de
jó adag közönnyel dúsítva. Jöttmentekként maradt a "kisebbségi" státus
, és maradt egy bizonyos fajta kirekesztettség. Igaz, tapasztaltuk,
hogy az igazságtalanságok már nem annyira nemzeti, mint inkább
társadalmi jellegűek, hogy a nyugati demokrácia negatívumai keleti
indulat-töltettel működnek, viszont kevésbé civilizált keretek közt.
Továbbra is általános emberi, azaz biológiai, zsigeri bajokkal
küszködünk, úgymint az ostobaság, a szűklátókörűség, az irigység, a
birtoklási és hatalomvágy és egyéb hüllőagy-tulajdonságok, melyek a
"similis simili gaudet" közmondás értelmében, a hasonszőrűek cinkossága
által csak felerősödnek, és egész közösségek jellemzőjévé válnak. Az
anyagi érdekazonosságon alapuló összefonódás és a korrupció nem ölt
ugyan balkáni méreteket, inkább szűk klánokra korlátozódik, de hát a
méregből kis mennyiség is elég ahhoz, hogy tömegeket mérgezzen meg.
Úgy tudom, általában akkor szokott a "helyzet
fokozódni", amikor egy populáció hirtelen felszaporodik, és az életért
való küzdelem eldurvul. Úgy látszik, a modern emberi társadalom másképp
működik, hiszen a demográfiai hullámvölgy, az elvándorlás, az
elhalálozás, vagyis a fogyatkozás mértéke indokolná a lassan emberibbé
váló viszonyokat. Ezzel szemben itt lépten nyomon győzedelmeskedik az
önzés, tornyosulnak nemcsak a fizikai, de az erkölcsi szeméthegyek is,
és a pozitív eredményeket sem tudjuk már önfeledten élvezni, mert átsüt
rajtuk az ádáz, sok esetben piszkos küzdelem, melynek árán létrejöttek.
Más szóval, meglehetősen otthon érezzük
magunkat az anyaországban, minek következtében kénytelenek vagyunk a
továbbiakban, eredendően edzett immunrendszerünket még ellenállóbbá
tenni, tekintettel a várható társadalmi és belpolitikai árhullámokra.
|