|
|
Kovács Gábor
A SZELÍD ELLENÁLLÁS ANATÓMIÁJA
A fényképek csalókák. Konformitásba hajló szelídséget sejtetnek: a
koraiakról jól fésült, a követelményeknek megfelelni akaró osztály-első
néz a lencsébe, míg az időskoriakon egy megfáradt értelmiségi
tanulmányozza elmélyülten a keze ügyében levő könyvet, vagy tekint
rezignáltságba hajló komolysággal arcunkba. A családi fotókon ez a
kissé törődött és csüggedt ember családszerető, joviális táblabíróvá
változik át, aki jólelkű humorral és elnézően veszi szemügyre a
világot. A nemzedéktárs Kovács Imre fényképéről szinte süt a
teátrálisan megjelenített dacosság és elutasítás; nem vitás, hogy csak
ő írhatta A néma forradalmat.
Ellenben Bibó Istvánból hiányzik ez a fajta látványos, impulzív
szembeszegülési hajlam. Az ember eltűnődik: vajon hogyan lett a jól
szituált, szép karrier előtt álló ifjúból az a kívülről puhának és
könnyen megtörhetőnek tetsző szelíd ellenálló, akinek belső keménysége
jámbor küllemét meghazudtolva az idők során együtt nőtt a ránehezedő
külső nyomással?
Egy gyermekkori emlék: "A húszas évek elején az
iskolánk szomszédságában működő menekült pozsonyi egyetemen
zsidóellenes tüntetések voltak, és én kiraktam a kapura egy cédulát,
amire az volt írva, hogy éljenek a zsidók, mire megpofoztak.
Visszatekintve, ma szokványos okokkal meg sem tudom magyarázni az
egészet (...) Azt sem értem, mi volt akkor bennem a mozgatója annak a
morális alapon veszélykeresésnek, mert fizikailag nem voltam erős, és a
fizikai erőpróbákkal szemben kifejezetten gyávának tudtam magam. A
morális impulzus kétségtelenül édesanyámtól származik, de magát a
veszélykeresést ő elszörnyedve utasította vissza, s az ilyen
veszélyektől való tartózkodást éppen olyan gyermeki kötelességnek
tekintette, mint a gázoló járművektől való óvakodást."
1938 májusában nem írja alá az első
zsidótörvény elleni tiltakozást. Emiatt később bűntudat gyötri, ám 1944
nyarán belügyminisztériumi tisztviselőként már zsidókat ment. A nyilas
hatalomátvétel után letartóztatják, átadják a németeknek, de
minisztériuma közbenjárására szabadon engedik. 1948-ban megírja a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után
című esszéjét. Hannah Arendthez hasonlóan ő is felfedezi a gonosz
banalitását. "A gonoszság, a silányság, a gyávaság nem valami szabad és
impozáns ördögi elhatározásban áll, hanem éppen abban, hogy
nyomorultul, tudatosság és szabad elhatározás nélkül azt tesszük és
csak azt tesszük, amire társadalmi, közösségi, nevelési és személyes
adottságaink, torz és torzító tapasztalataink, belénk rögződött
előítéleteink, üres közhelyeink, kényelmes és ostoba formuláink
indítanak."
1945 után először magasság aztán mélység:
1947-ben akadémikus, 1949-ben a tagrevíziót követően kizárják, s csak
nagy nehezen kap könyvtárosi állást. Ezután jön 1956. Forradalom alatti
magatartása sajátos - alkatából következő - kettősséget mutat: a
gyakorlati cselekvés terén sokáig passzív, miniszterré jelöléséig
tulajdonképpen sodorják az események. De miután elhatározza magát a
cselekvésre, annak következményeit hallatlan következetességgel, a
börtönig vállalja: "Én egy csomó dolgot előre sose akartam. Emlékszem,
hogy ?45 februárjában, mikor lementem Debrecenbe, akkor nem akartam
rögtön belépni a parasztpártba. Hogy miért nem akartam (...) máig is
rejtély, mert hiszen 1937-től kezdve lényegileg beletartoztam az egész
társaságba. Rejtélyes tehát, hogy miért nem akartam. Hülye
köztisztviselői beidegződés, valami ilyesmi. De akkor úgy éreztem, hogy
nem akarok miniszter lenni, és valami kétségbeesett ellenkezés volt
bennem az egésszel szemben. (...) Na most, a dolog pszichológiájához az
tartozott, hogy én, amíg jelölésről volt szó, nem akartam. Mikor
meghallottam, hogy jönnek az orosz csapatok, akkor megfájdult a hasam,
és akkor éreztem, hogy ez nem is olyan egyszerű dolog. És ezzel a
hasfájással feküdtem le. Reggel felébredtem azzal a nyugodt tudattal,
hogy természetes, hogy nekem kell miniszternek lennem, azzal a
tudattal, hogy nagyon csalódnék, ha nem lennék miniszter."
Büntetőpere tárgyalásának van egy első
pillantásra érthetetlennek és abszurdnak tetsző momentuma, amely az
igazsághoz való, Kolhaas Mihályra emlékeztető csökönyös ragaszkodására
világít rá. Apróság, mégis árulkodó. A bíróság kimondja, hogy a
vonatkozó törvény értelmében el kell kobozni azt az eszközt, amellyel
az elítélt a bűntettet elkövette. Mivel az elítélt a népi demokratikus
államrend megdöntésére irányuló cselekedeteit, azaz írásait Erika
gyártmányú táskaírógépe segítségével valósította meg, a bíróság
elrendeli a szóban forgó táskaírógép elkobzását. A halálos ítélettől
éppen hogy megmenekülő Bibó erőteljesen protestál ez ellen a passzus
ellen: kifejti, hogy a nevezett táskaírógép felesége tulajdonát képezi,
ily módon nem esik az említett törvény hatálya alá. Végül a bíróság az
ítélet terjedelmes indoklásában közel féloldalt szentel annak
indoklására, hogy miért látja megalapozatlannak Bibó István érvelését,
és miért rendeli el a táskaírógép elkobzását.
1963 márciusában lép ki a börtönkapun. "Mikor
kiszabadultam, és itthon éltem, és kaptam állást, kezdtem létezni ebben
a létben, amiről egy nagyon szellemes ember azt mondta, hogy kérem, itt
mézben élünk: élni nagyon jól lehet benne, előrehaladni nagyon nehéz.
(...) kezdtem érezni, hogy ebben a nagyon elviselhető variánsban,
amiben mi élünk, ebben van valami demoralizáló."
Életének ezt az utolsó szakaszát szinte teljes
visszavonultságban tölti: "(...) Megint nem tudok visszatartani egy
összehasonlítást (...) eszembe jut Ferenc császár, Ferenc József vagy
akár Horthy Miklós konszolidációja, melyek szintén kemény megtorlással
kezdődtek, s végül eljutottak oda, hogy többé vagy kevésbé jelentős
szellemi alkotók elismerését is elnyerjék. De ne felejtsük el, hogy
mindazok, akik ezeket a rendszereket magasabb szellemi szinten
képviselték vagy elfogadták, ezt mindig egy nagy adag rezignáltsággal,
szkepszissel vagy egyenesen cinizmussal tették, s ez az elem most itt
is jelen van. Sokszor az az érzése az embernek, hogy itt tulajdonképpen
egy, 1956 nagy megrázkódtatása után kiábrándulttá, rezignálttá, s nem
mindenáron mindent akaró vezetés egyezett ki egy kiábrándulttá,
cinikussá vált, s fogható, közvetlen előnyökre törekvővé vált
országgal. Azzal az országgal, mely húsz évvel ezelőtt azon a ponton
volt, hogy a XX. század legizgalmasabb társadalmi-politikai
kísérletének legyen a színhelye."
Azt, hogy ő miért nem kötötte meg a maga
személyes kiegyezését, a következőképpen indokolja: "Természetesen
nincs mit vitatkoznom azokkal, akik úgy vélik, hogy a fennálló
hatalommal mindig és minden körülmények között meg kell egyezni, s
esetleg a magyarság nehéz történelmét hozzák fel igazolásul. Én
ugyancsak egy ilyen, minden körülmények között a fennálló hatalommal
kiegyező, kiegyezéses atmoszférájú világban, a Horthy-Bethlen-féle
konszolidációban nevelkedtem fel, ennek hatása alól - alapvetően
békességkereső alaptermészetem folytán is - csak lassan szabadultam
fel, de egyszer s mindenkorra.
Nem vitatkozhatom, nincs jogom vitatkozni
azokkal sem, akik megteszik ezeket a kiegyező gesztusokat, mert annak
tudatában vannak, hogy valami mindennél fontosabb ügy van rájuk bízva.
Kodály Zoltán elmehetett nemcsak egy értelmes és mértéktartó
államhatalom, de akár Rákosi Mátyás rendezvényeire is: neki egy dolga
volt, őrködni a magyar zenekultúra folytonossága felett. Ma is lehetnek
és vannak minden egyébnél fontosabb dolgok. Amit azonban én a magam
számára ilyen rám szabott ügynek tudok, hogy bizonyos felismert állam-
és társadalomelméleti igazságokat megfogalmazni próbáljak, abba éppen
ezek az elismerő és kiegyező gesztusok illenek bele a legkevésbé."
Utóélet? Hogyan is írja Ács József? "Ha
körbenézünk, a globálkapitalizmus és a médiademokrácia korában az
értelmiség vagy a világ szakszerű üzemeltetője, érdeknyomás alatt álló
manipulátor, aki a szellemet valamely gazdasági-politikai érdeknek
alárendelve fojtja meg, hogy aztán a továbbiakban az üres vagy
különféle csábos kellemetességekkel kitömött burkot mutogassa bálvány
gyanánt, vagy csupán fogadatlan prókátor, outsider, akinek nehezen
követhető és következmények nélküli okoskodásaira senki sem figyel.
Jóval halála után, ha már végképp veszélytelenné vált, esetleg szobrot
kaphat a Széchenyi rakpart taxiparkolóként használt lehajtójának
sarkában, mint Bibó István."
Bibó egyszer börtönben a következő álmát meséli
el egyik fogolytársának: "Borzasztó álmom volt az éjszaka, tél volt,
havazott, álltam egy szobortalapzaton és rettenetesen fáztam, és
szerettem volna leszállni, de nem tudtam."
|