←Vissza

 
 
 
 
 
 

Madarász Levente
EGY ÁTVIRRASZTOTT ÉJSZAKA
(részlet)

Hiába, a megszokás! Évek óta nem működik az öreg toronyóra, mégis oda-oda pillant a míves, XVII. századi számlapra.
    Nincs szomorúbb látvány az élettelen mutatók makacs tanúságánál. Ezt más is észreveszi?
    Körülnézek. Marhaság.
    Minek a kényszerét érzed most?
    Elácsorgott a főtéri üzletek kirakatai előtt és a vitrinbabák utánozhatatlan nejlon-mosolyait bámulta. Egy-egy csillogó üveg előtt percekig álldogált, aztán átsétált a következőig, és az egész elölről. Ráért, volt még vagy fél órája a találkozóig.
    Ráérek, folyton ráérek mindenre, és olyan jó nézni, hogy körülöttem mindenki siet.
    Ez így nem igaz, mert van abban valami szomorúság, ahogy burokból szemléled magadat és a világot. Valamiről biztosan lemaradsz. Valamiről biztosan lemaradnak. Ugyan már, miféle találkozás? Csak közeledés, csak távolodás. Ehhez képest minden este hétkor találkozol Fülessel! Ehhez képest, na jó, hagyjuk! Néha áthidalhatatlan szakadék húzódik aközött, amit gondolsz, és amit cselekszel vagy mondasz.
    Véget ér-e valaha ez a folytonos továbbgondolás, ez az önjavítgatás, ez az álmatlanság?
    Véget.
    Élni jó.
    Ezen a két szón remélhetőleg még elidőzöl egy darabig.
    Meddig?
    - Csá.
    Meghallotta a köszönést, felkapta a fejét, megfordult.
    Ő volt az, ráismert a hangjára.
    Ó, Hamupapucska!
    Váltani kell!
    Vált.
    Annak idején félévet lébecoltunk együtt jóban, rosszban. Egy szép napon mégis úgy tűntél el az életemből valami kibélelt manusért, hogy azt se mondtad, fapapucs.
    Nyelvváltás ide vagy oda, érezte, egy ilyen mondattal most semmire se menne. Átfutott agyán az egykori felismerés, hogy egyszerűen beszélnie kell az egyes emberek nyelvén, különben... Semmi különben.
    Szenvedett, mert úgy érezte, erőszakot követ el magán, fokozatosan elveszíti önmagát, ahogy egyre bravúrosabban tudott megszólítani bárkit a legkülönfélébb helyzetekben. Aztán megtanulta, hogy ezáltal gazdagodott, nemhogy kevesebbé vált.
    Lehet az ilyesféle gazdagodás - mégis - szegényedés?
    Tetőtől talpig végigmérte a nőt. Ízlelgette a szavakat.
    Sokkal jobb bőrben vagy, mint amikor utoljára láttalak. Vadiúj a szerkód, mintha az üvegszemedet és a gyöngyprotézisedet is kicseréltetted volna. Ezt is visszaszívta:
    - Szasz.
    Néhány másodperc után Hamupapucska törte meg a csendet.
    Pedig én erre is ráérnék, a kínos csendre. Micsoda remek kimerevítés!
    Mi lehet kínos bármiféle csendben, legyen az akár éppen kínos, tűzszünetnyi, vagy síri?
    Semmi.
    Ssss, sssss, s.
    Hallod, Hamupapucska, hallod? Hallod a város szüntelen moraja mögött azt a gyönyörű csendet? Nem hallod.
    A nő megszólalt:
    - Rég láttalak, mért nem drótoltál, akár át is húzhattad volna a bélésedet hozzám, tudod, mostanában egyre többet gondolok rád, de tényleg.
    Ssss. Ss.
    - Helyes. Serkentő lehet az agyműködésedre.
    Ssssss.
    Elnézed az elhúzófélben levő ribancot.
    Van abban valami élvezet, ahogy a másikat kínozzuk, különben nem tennénk.
    Pillanatokon belül elrakétázza formás fenekét, melyet a vak véletlen és a szükségszerűség kevesek örömére és sokak elérhetetlen vágyainak egyetlen létező kifejezéseként teremtett. A pénz mellett, évidemment. Eltülköl a négy világtájba, hogy másokra villogtassa vakufehér szemfogait, hogy szemet és szívet szúrjon gömböly bögyeivel.
    Dühroham tört ki rajta, tudta.
    Végig a sétálóutcán és vissza, majd kissé megnyugodva lefékezek a sarki presszó előtt, rárobbantok egy cigarettára, és kukkerolni kezdem az aktatáskás ürgéket. Már nagyban folyik a koraesti ipar. Rövid időközönként belép valaki az ajtón, karon fog egy-egy csinibb vitrinbébit, s némi alkudozás után a kávézó mögötti szeparéba löttyennek be, vagy kispírölnek az utcára, ismeretlen helyre indulnak egy drága mézeskettesre.
    Ez a hülye spiné is most kellett feltűnjön! Egyéb dolga sincs, minthogy az idegeimet zabálja! Bele kellett volna rúgnom és kész! Meg hogy hiányzok neki. Aztán jó nagyokat dönget azzal a nagymenővel. Vagy mással van már? Lehet, hogy a ficek mindent megadott neki, de ami neki se volt, azt nem adhatta meg. Ezen jó nagyot vihogok. Elképzelem Hamupapucskát, amint meztelenül és halálidegesen kuporog az ágy szélén, zsinórban szívja egyik cigarettát a másik után, nagymenő embere meg fel-alá görcsöl a szobában, és óriási marhasággal próbálja tömködni a fejét ahelyett, hogy ténylegesen olajozná, mert arra éppen, és már megint nem képes.
    Kinek mi a tragédiája.
    Egyszer sorsot húznék, hogy kinek legyen, és kinek ne legyen sorsa. Vagy mindenkinek van, vagy senkinek se. Aki ezt nem így gondolja, az meggondolatlan vagy nagyképű.
    Elidőzik ezen, azaz azon, hogy szerinte mi a helyes, mi nem.
    Adott körülmények között belőled is tökéletes zsarnok lehetne, mint bárki másból.
    Belőtte az útirányt és elindult a Kékgolyó felé.
    Idő van.
    Amit Hamupapucskáról és a ficekjéről gondolt és nem gondolt, helyrebillentette a kedvét. Útközben felrugdosta a kukákat. Sorban, valamennyit. Öröm volt hallani, ahogy elcsattantak a sötét és már kihalt utca aszfaltján.
    Mire a kocsmához érek, csupa vigyor a fejem.
    Benyitok.
    A kidobók a régiek.
    - Füles itt van?
    - Itt. Valahol hátul szőrözik valami új virágszállal.
    - Köszke.
    Örült, hogy most sem felejtette el megköszönni a kegyesen odavetett információt.
    Ezek a majmok nagyon érzékenyek ám az ilyesmire. A semmittevésben a legtöbbjük már régóta szalajt, totál begolyózott. Alig várják, hogy valami zöldfülű vagy egy belőtt seggfej megbántsa őket azzal, hogy nem köszön, hogy túl hangosan köszön, hogy egyáltalán létezni mer, méghozzá úgy, hogy az mások által észrevehető. A sértés nyilvánvaló. Ha nem azonnal, akkor egy vagy két hét múlva bosszulják meg, és általában akkor rugdossák szét az ember fenekét a legszívesebben, ha új spincivel jelenik meg a színen, vagy éppen reménytelenül maga alatt van. Merre lehet Füles?
    Annak idején egy iskola mellé jártak, míg Fülest ki nem csapták. Őt tartotta a legmegbízhatóbb fazonnak a környéken. Ha egyszer megígért valamit, teljesítette. Sose komolykodott és mindig volt valami jó beköpése - akkor is, ha más köpni, nyelni se tudott. Egyszer, amikor feljött hozzám, s éppen valamilyen elméleti könyvet olvastam, belenézett ő is. Rövid idő után kifakadt:
    - Tudod, mi a baj ezekkel, öcsém? Ott kuksolnak egész nap az egyetemen, írják a nagy okosságaikat, de fogadni mernék, hogy már évek óta nem voltak egy jó nővel.
    Röhögtünk, bár én se akkor, se most nem tudom eldönteni, hogy mi itt az igazság. Ez nagy baj, mondaná az öreg Átyim, de az öreg Átyim már nem él, és különben is... Lám, vannak a gyerekkorból visszamaradt, elvarratlan szálak!
    Végre, ott van Füles, s nem egy, de két csajjal pöcsörészik a legeldugottabb sarokban.
    Azonnal felugrott, eléje sietett.
    - Mizus?
    - Velem nem sok. Mi az a fehér bizbasz a jobb kezeden?
    - Hajnalban, miután elváltunk, ráfáztam a betonra rendesen. Gipszkesztyű három hétig, legalábbis a doki ezt mondta. Vagy hatan jöttek, mukkanni se volt időm, s már reccsentem is. Egyelőre felejthető. Külön-külön verem szét a fejét mindegyiknek. Nem lesz abban semmi hiba, az garant.
    Ráállította agyát a gyűlöletre.
    Ezen most ne agyalj. Ez nem az a helyzet.
    Helyénvaló-e azt gyűlölnöm, aki engem gyűlöl?
    Amúgy a válasz nem, és én különben sem gyűlölök senkit. Az én társaságomban a gyűlölködők halkabban fröcsögjenek, hogy ne piszkolják össze keményített inggalléromat, amelyre oly kényes vagyok. Kiváló zsarnok válhatna belőlem.