|
|
Szentgyörgyi Zsolt
ÖRÖKKÉVALÓSÁG
Túlzás nélkül állíthatom, hogy mióta ebbe a városba érkeztem, életem
kellemesebb, tartalmasabb és kiegyensúlyozottabb lett, egyszóval
harmonikusabb, kényelmesebb, szerencsésebb és nyugodtabb, mint addig
volt. Kitűnő munkahelyem van, és kollégáim mindannyian kedvelnek.
Feletteseim rendszeresen elismerik a vállalat érdekében kifejtett
tevékenységemet, és a szóbeli dicséret mellett nemritkán kézzelfogható
bizonyítékokkal is kifejezésre juttatják megbecsülésüket. Hol egy pár
kesztyűvel, hol egy díszes vázával, hol egy kisebbfajta táskával,
úgynevezett irattartóval kedveskednek, és alig múlik el nap anélkül,
hogy valamelyikük ne érdeklődne a közérzetem felől. Megvallom, az első
időkben néha már túlzottnak éreztem figyelmességüket, és felmerült
bennem, hogy talán tréfát űznek velem. Ez a gyanú azonban teljességgel
megalapozatlannak bizonyult, és hamarosan be kellett látnom, hogy a
szerencsés fordulatok, amelyek mindaddig fájdalmasan hiányoztak
életemből, ebben a városban nemcsak mindennapiak, de mintha egyfajta
fizikai tényezőként hatnának, akár a mágneses erő vagy a gravitáció.
Nap mint nap csendesen, ugyanakkor eredményesen
ülünk kartársaimmal az íróasztalok mellett, és a nyitott ablakon
beáramló napfény ünnepélyes jellege egy folyton ismétlődő, mégis
megunhatatlan ceremónia hatását kelti. Időnként futó pillantást vetünk
a bejárati ajtó melletti fogason elhelyezett könnyű, nyári
kalapjainkra, mintha csak ellenőrizni akarnánk, hogy megvannak-e még,
és amikor elérkezik a munkaidő vége, ki-ki magabiztosan leakasztja a
sajátját, amely pontosan illik a fejére. Egész napi gondos munkánk után
azzal a tudattal hagyjuk el az irodahelyiséget, hogy a ránk bízott
feladatokat hiánytalanul elvégeztük, így nem nyomaszt bennünket a
közelgő határidők fenyegető terhe, amely más munkahelyen gyakran
megkeseríti az alkalmazottak életét, bűntudattal és nem szűnő
aggodalommal tölti meg még az éjszakai pihenésre szánt, sok szempontból
nélkülözhetetlen órákat is. A főbejárat előtt sorra búcsút veszünk
egymástól, én általában gyalog megyek haza, hiszen mindössze néhány
perc sétára lakom vállalatunk központjától, a Szent Benedek
ikertestvéréről, Skolasztikáról elnevezett utcában.
A ház, amelyben élek, szinte ideális
körülményeket biztosít a pihenésre, kikapcsolódásra, és bár hivatalosan
nem az én tulajdonom, mégis a tulajdonos büszkeségével tekintek rá.
Maga az épület sem anyagában, sem kivitelezésében nem különbözik ugyan
a körülötte álló többi épülettől, mégis szebbnek találom, és
valahányszor megpillantom, óhatatlanul is felidéződnek emlékezetemben a
falai között töltött feledhetetlen órák. Minden alkalommal mosolyogva
lépek be a kertkapun, és a ház előtt tenyésző, gondozott gyepen már vár
rám Anton, az óramű-pontosságú, hű macska. Ez a precíz háziállat
hihetetlen pontossággal tudja, mikor érek haza a hivatalból, és
tévedhetetlenül megjelenik fogadásomra. Hosszú ismeretségünk az évek
során gyümölcsöző barátsággá fejlődött, amely mindkettőnk javára válik,
és szavak nélkül is megértjük egymást. Kölcsönösen szemet hunyunk a
jellembeli vagy természetbeli hibák felett, amelyektől tudvalevőleg
senki sem mentes, és soha nincsenek közöttünk komoly nézeteltérések.
A házhoz tartozó kert mindkettőnk életében
fontos szerepet játszik, hiszen az ott álló fák a természet közelségét
jelképezik, a virágok nagyszerű díszek, és a zöldellő, sima pázsit a
legdrágább szőnyegekkel is felveheti a versenyt. A növények gazdag
bujasága mindig elkápráztat, és gyakran némi irigységgel gondolok
azokra a szakemberekre, akik a növényi élőlények hivatalos gondozóiként
egész napjukat ilyen kellemes társaságban tölthetik, és a természet
gyökeret eresztett lényeinek vágyait, igényeit, tanulmányozzák.
Ilyenkor délutánonként, locsolótömlővel a kezemben én is meglátogatom
az ágyásokat, és a csapvíz hűs permettel itatja virágaim seregét,
valamint egyszerűbb felépítésű, ősibb társaikat, amelyek virágok híján
gazdag mintázatú, változatos alakú leveleket bontanak és egész bokrokká
terebélyesednek.
A pázsit vízigényét viszont egy erre a célra felszerelt automatikus
öntözőberendezés biztosítja, ezért a fűvel borított részeken számomra
csupán a fűnyírás feladata marad, amit a fákkal kapcsolatos teendőkhöz
hasonlóan hétvégenként szoktam elvégezni. Kertem területe
tulajdonképpen nem nagy, de a megelégedés, amit művelése nyújt, bőven
kárpótol a négyszögölek hiánya miatt, és hálás vagyok a város
tervezőinek, amiért a városkép kialakításakor nem hagyták figyelmen
kívül a természet iránt rajongó lakosok érdekeit. Rövid ideig még
büszkén szemlélem a lenyugvó nap fényével bevont kerti tájképet alkotó,
jóllakott növényeket, majd bemegyek a házba, hogy én is hozzájussak a
szükséges táplálékhoz, amit a napnak e késői szakaszában általában
vacsora formájában fogyasztok el.
Vacsorám rendszerint henger alakú, és elég
nehéz kibontani, de elkészítése nem jár felfordulással és ízletes vagy
legalábbis finom. Anton is hasonló étrenden él, és mielőtt hozzálátunk
az evéshez, mindketten kíváncsian vizsgálgatjuk a tányérunkon domborodó
ételt, ami a tegnapi, tegnapelőtti vacsorák egyik megunhatatlan
változataként távoli, lelkes szakácsok keze munkáját dicséri. Hetente
egyszer-kétszer elmegyek a közértbe, hogy visszaváltsam az üres
üvegeket, és beszerezzem a következő napokra szükséges élelmiszereket.
Ezek a rövid utak egyben arra is jó alkalmat nyújtanak, hogy mindig
újból megtekintsem környékünk nevezetességeit. A közért mellett például
egy hatalmas termetű arkangyal pompásan kivitelezett szobra áll, és
valahányszor elhaladok előtte, gyöngéden megkopogtatom, mintha az
előállítására felhasznált anyag minőségét vizsgálnám. Ez a tömör,
megtermett alak, számomra életem kedvező fordulatát jelképezi, és az
üdvözlésére szolgáló egyszerű szertartás minden alakalommal örömmel
tölti el szívemet. Apró dolog ugyan, de mégis jellemző, hogy az összes
többi városban, ahol azelőtt laktam, a fémből készült köztéri szobrok
kivétel nélkül üresek voltak belül. A lovak éppúgy nem tartalmaztak
semmit, mint a rajtuk helyet foglaló katonák, vagy a nagyméretű,
szakállas fejek, amelyekkel lépten-nyomon összetalálkoztam sétáim során.
Csodálom az itteni tágas, találóan elnevezett
utcákat, de legjobban mégis házam falai között szeretek tartózkodni, és
annak ellenére, hogy Anton az egyedüli lakótársam, soha nem érezzük
magányosnak magunkat. Városunk házai megannyi bútorral, képpel,
lámpával felszerelt, különálló világot alkotnak ugyan, de a falakban
húzódó cső- és vezetékrendszer láthatatlan fonálként összeköti
közösségünk tagjait. E bonyolult hálózat révén mindannyian
összeköttetésben állunk, akár egy kiterjedt, testvéri szervezet tagjai,
és a vízművek, valamint az elektromosművek kirendeltségein szakértő
kezek garantálják az összeköttetés zavartalanságát. Esténként
felkapcsolom a villanyt, és hallgatom a rádiót, esetleg előhúzok a
polcról egy könyvet, amelynek lapjain található információk
érvényességét nem tudja elhomályosítani az évszázadok múlása, és betűi
ugyanolyan fényesen ragyognak, mint a kötet keletkezésének múltba vesző
időpontjában. Miközben a könyvet lapozgatom, az éjszaka csillogó
kupolája alatt fokozatosan elcsendesedik városunk, ám az elmúló nap
örömteli ígéretei már a holnap eredményeinek csíráját hordozzák, és a
megvalósuló sikerek magja lassan növekedni kezd álmaink termékeny
talaján.
Hétvégenként viszont gyakran bekopogtat
valamelyik szomszédom a sok közül, és ilyenkor felbontok egy üveg friss
tejet, hogy kortyonként ízlelgetve a hűs folyadékot, ápoljuk a
jószomszédi viszonyt. Érdeklődési körének megfelelően, ki a filozófiát,
ki a csillagászatot választja a beszélgetés tárgyának, és megfontolt
alapossággal kifejti nézeteit az adott témakörben, vizsgálat alá vonja
a részletkérdéseket és a sajátos problémákat, amelyeket még nem
sikerült teljes bizonyossággal tisztázni. Mindez valóban nagyon
tanulságos, de az én fő szenvedélyem mégis a zene, és ez a szenvedélyem
a szomszédok előtt sem tikok, így az est előrehaladtával általában
megkérnek, hogy énekeljek valamit. Kérésüknek annál is könnyebben
eleget tehetek, mivel évek óta elismert tagja vagyok a helyi
énekkarnak, és rendszeres fellépéseink során meglehetősen nagy
gyakorlatra tettem szert ezen a területen. Minden jelentősebb iskolai
ünnepélyen és vállalati rendezvényen ott állunk a színes égőkkel
feldíszített színpadon, hogy szórakoztassuk az ünnepség részvevőit,
akik az utcáról betérő kíváncsiskodókkal elvegyülve megtöltik a
kultúrtermet, és hófehér ruhájukhoz illő, áhítatos csendben hallgatják
előadásunk műsorszámait.
Ha már szóba került, nem titkolom, hogy ezzel a
bokáig érő, hálóruhaszerű viselettel, ami ebben a városban látszólag
soha nem megy ki a divatból, nehezen tudtam megbarátkozni, és még most
is vannak bizonyos fenntartásaim. Ez a mindennapi viselet nagyon kényes
és nehezen tisztítható, és egészen más összhatást kelt, mint a korábban
használt öltönyeim - különösen az első időkben túlságosan
extravagánsnak találtam. Ezért az apró kényelmetlenségért azonban
bőségesen kárpótolnak az itteni élet csodái, amelyek mindenkire olyan
nagy hatással vannak, hogy ebben a városban jószerével ismeretlenek a
turisták, és bár nap nap után rengeteg látogató érkezik, végül
mindegyikük örökre letelepszik nálunk, és hamarosan elfelejti
szülőföldje rosszízű emlékeit.
|