←Vissza

 
 
 
 
 
 

Horgas Judit
RENESZÁNSZ ÖKOLÓGIA - AZ ÖKOLÓGIA RENESZÁNSZA
(részlet)

Ökológia és irodalom: ez a két, látszólag különböző terület az ökokritikai gondolkodás alapja, és az alig egy-két évtizedes diszciplína legfőbb feladata éppen annak bizonyítása, hogy a kettő mégis összeegyeztethető, sőt: egymás nélkül valójában elképzelhetetlen. Ezt az állítást igyekszem alátámasztani az eddigi szakirodalomban ritkán alkalmazott reneszánsz kori szövegek elemzésével. A bizonyítás kiindulási alapjaként megkísérlem felvázolni az ökokritika módszertanát, a sokféleképpen értelmezhető terminusok számomra releváns jelentéskörét, illetve pár jellegzetes momentum segítségével igazolni, hogy a reneszánsz különösen alkalmas efféle vizsgálatra.
    Az irodalom fogalmának tisztázása szétfeszítené a dolgozat kereteit, de az irodalomtudományi körökben, különösen a magyarországi recepcióban kevésbé ismert ?ökológia? fogalmának körüljárása talán nem hiábavaló. Ernst Haeckel német biológus az ökológia fogalmát először 1869-ban írta le: megfogalmazása szerint az ?ökonómia? mintájára létrehozott szó (pontos fordítása szerint a "ház tartása") az élőlények együttélésének vizsgálatát jelenti. A Comte és Marx hatása alatt álló, a Német Birodalom formálódására munkásságában is reflektáló Haeckel elsősorban azt kutatta, a különféle növények, állatok hogyan alkalmazkodnak egymáshoz, hogy a mindenki számára előnyös (mai szóval: fenntartható) társadalom kialakulhasson. Statisztikai modellek alkalmazásával vizsgálta az élelem és az energia közti kölcsönhatásokat, megfigyelte a születések, halálozások, elvándorlások adatait, és számos más tudományág területére elkalandozott - szigorú pályatársai nem nagy örömére. Az ökológiát még ma is sokszor vádolják szakszerűtlenséggel, divatmajmolással, ezért fontos meghatároznom, hogy nem a biológiai résztudományként értelmezett ökológia szakterületére merészkedem, sőt, nem is a társadalomtudományok területén mind inkább elfogadott humánökológia (tehát az élőlények közül kizárólag az emberek együttélését vizsgáló, a szociológiától az urbanisztikán át a pszichológiáig sok mindent felölelő tudomány) keretein belül mozgok, hanem a kurrens ökokritikai gyakorlatot némiképp meghaladva, az irodalom leglényegének, az irodalmi szövegek életteliségének, a mintegy négyszáz éves szövegekben ma is lüktető, szinte fizikailag tapintható természetközeliséget vizsgálom.
    Az ökokritikai írások kevés kivételtől eltekintve olyan műveket elemeznek, amelyekben valamilyen formában megjelenik a természeti világ: legyen az tájleíró vers, egy virághoz intézett óda, erdőben játszódó színdarab vagy a földművesek életét bemutató regény. Az ?ökokritika? kifejezés William Rueckert nevéhez fűződik, aki ?Irodalom és ökológia: ökokritikai kísérlet? című esszéjében még a szűkebben vett, természettudományos terminus bevezetésével próbálkozott. Időben őt is megelőzte a fogalmat ugyan még nem használó, de hasonló megközelítéssel élő Joseph W. Meeker könyve: A túlélés komédiája: tanulmányok az irodalmi ökológia terén.  Az összehasonlító irodalommal foglalkozó szerző - nem mellesleg - vadrezervátumokban és természeti parkokban is dolgozott, sőt, egy rövid ideig Konrad Lorenz mellett tanulmányozhatta a természeti törvényeket. Az ökokritikusok egyre gyarapodó hada ma is újabb és újabb témákat talál, és különösen a kilencvenes évek elejétől mind jobban körvonalazható kritikai iskolába tömörül: faj, osztály és nem kérdése mellett felveti a hely mint új kritikai kategória lehetőségét.  Sok esetben - különösen a huszadik század második felében, az ezredforduló felé közeledve - éppen a természet megjelentetésének hiánya ad kellő témát az ökokritikusoknak, és szinte kivétel nélkül kitérnek a korunkat fenyegető ökológiai katasztrófa árnyékára, amely mintha minden műben ott sejlene. Számos elemzés a természettudományos módszerek átültetésének lehetőségét keresi, és új kutatási eredmények felhasználásával szól irodalmi művekről.
    Ezeknek a - hovatovább könyvtárnyi anyagot kitevő - írásoknak a szerzői azonban rendre elfeledik, hogy az irodalmi mű (sőt, alapja: a nyelv) maga is élőlényként viselkedik: gondozásra és szeretetre szorul, különben elsenyved, ám megfelelő körülmények között lélegezni kezd, kivirágzik, s minden újabb olvasás és értelmezés nyomán új hajtása sarjad. Az egyes elfeledett vagy eltorzított, majd hosszú idő után felkapott és kánonba illesztett reneszánsz kori szövegek remekül példázzák ezt a folyamatot. Az élőlényként értelmezett irodalom tehát leglényege szerint is az ökológiai gondolkozás tárgya, hát még ha hozzávesszük, hogy az írók, költők, filozófusok maguk is emberek, akik ugyanúgy a természeti világ részeiként éltek és élnek, mint az egyes művek.
    Minden mindennel összefügg - állítja Barry Commoner első ökológiai törvénye, tehát az irodalom és annak művelői (sőt kritikusai és tanulmányozói) is kapcsolatban állnak egymással és az ökoszférával. Ez a megközelítés csak annyiban újszerű, hogy az elemzett műveket az ökokritikus nem pusztán a társadalmi viszonyok közepette értelmezi (bár ott is), hanem kitágítja a kört a világegyetemre, és ezzel számos új szempont lehetőségét teremti meg. Jó példa erre a Lear királyban Gloucester beszámolója a nap- és holdfogyatkozásokról, amit értelmezhetünk a kortárs hiedelmek tükrében éppúgy, mint történelmi és csillagászati szempontból, ugyanakkor a reneszánsz ember és a természet ambivalens viszonya is megmutatkozik benne. A komplex, globális rendszer részeként értelmezett művek ráébresztenek, mennyire életidegen a modern kor sokszor hangoztatott jellegzetessége, a ?természetből kiszakított? emberi lét, hiszen ha minden mindennel összefügg, akkor csak azon gondolkozhatunk el, miért próbál az ember mindenáron ?függetlenség?-re, kapcsolatok és kapcsolódások nélküli életre törekedni.
    A közelmúltban született ökokritikai írások jelentős része a kortárs (elsősorban az amerikai, de esetenként afrikai vagy ázsiai) irodalom egy-egy darabját vizsgálja. Scott Russell Sanders például felhívja a figyelmet a jellegzetes kettősségre: a sikeres, nagy olvasóközönséghez eljutó kortárs regények szinte teljességgel megfeledkeznek a természetről, szereplőiket mintegy vákuumba helyezik; míg egyes marginális, a kritikai recepció által alig-alig említett irodalmi műben a legszorongatóbb ökológiai kérdésekkel találkozhatunk. Az egyik legkedveltebb téma Henry David Thoreau munkássága, aki irodalmi jelentőségét rövid remeteélettel emelte, és ezért a művészileg magasabb színvonalú, de konzervatívabb életszemléletű szerzőknél hitelesebb példának tűnik a kritikusok szemében. Más kutatók a romantikus költők (leginkább Wordsworth, Coleridge, Keats) verseiben mutatják ki a korszakra jellemző természetfelfogás legfontosabb elemeit és napjaink irodalmára tett hatását.
    Meglepően kevesen foglalkoznak azonban részletekbe menően a reneszánsz irodalmával, bár az ökológiai diskurzusban közhelynek számít,  hogy a reneszánsz emberközpontúsága, a földrajzi felfedezések és gyarmatosítások kora jelentős mérföldkő a természetszemlélet megváltozásának történetében. A reneszánsz kori szövegek azért is különösen alkalmasak az ökokritikai vizsgálatra, mert maguk is ökologikusan épülnek fel: az általánosan elfogadott "plagizálás", az olykor szó szerinti sorok, témák, szereplők, motívumok gyakori kölcsönzésének hatására a szövegek egymásba fonódnak, mint egy őserdő indái.  A színdarabok szövegeit vizsgálva azt is számításba kell vennünk, hogy alkotóik ezeket rendszerint nem tekintették irodalmi műnek, csak afféle színpadon előadható ?forgatókönyv?-nek, és az előadások nem is ragaszkodtak a pontos szöveghűséghez, tehát minden este más és más (a mai színházi gyakorlatnál is sokkal jelentősebben eltérő) változatot hoztak létre, ezzel is folyamatosan formálva és életben tartva a színműveket.
    Minden mindennel összefügg, és ki tudná megmondani, a reneszánsz kori tudományos felfedezések, vallási meggyőződések, a hatalmi harcok és személyes véletlenek miként befolyásolták egymást, míg lépésről lépésre kialakult az a kulturális-társadalmi atmoszféra, amelyben az ember a természet fölé kívánt emelkedni, és többé nem szerves részként, hanem az egészet irányító (de legalábbis befolyásoló) úrként tekintett önmagára. Pontos évszámhoz, konkrét eseményhez nem köthető, mégis világosan érzékelhető változásról van szó, amely bár jóval (talán sok ezer évvel) korábban elkezdődött, és napjainkban sem zárult le (legalábbis egyelőre, hiszen pillanatnyilag nehezen képzelhető el olyan optimista változat, amely kizár mindenféle globális ökológiai katasztrófát), a reneszánsz kultúrában jól megragadható lenyomatot hagyott.
    A természeten uralkodni vágyó ember elsősorban a Bibliában talált megfelelő ideológiát: "Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon." Az érvelés, az isteni megbízatás évszázadokon át újra és újra felbukkanó emlegetése azonban a Biblia egyoldalú értelmezéséből fakad, hiszen azon túl, hogy az ember feladatát pontosan meghatározó mondattal is találkozhatunk: "És vevé az Úr Isten az embert, és helyezteté őt az Éden kertjébe, hogy mívelje és őrizze azt", a bibliai tájak lakosai (és itt nemcsak az Édenkertben élő Ádámra és Évára, hanem a kiűzetés utáni népekre is gondolok) még környezetük szerves részei, akik kénytelenek elszenvedni a hét szűk esztendőt, és mit sem tehetnek a természeti törvények ellen, hiszen elképzelésük szerint az események Isten rendelésére következnek be. Természetfelfogásuk ennyiben nem áll messze az ókori politeizmustól, amely egy-egy istent vagy istennőt állít az erdők, vizek vagy a föld védelmére, aki kedve szerint irányítja a természeti erőket, sőt, haragjában az ember ellen is fordíthatja (lásd például Akhilleusz harcát a Szkamandrosz folyóval vagy a pogány kelta Gloucester keserű megjegyzését az istenekről).
    A kereszténység elterjedésével a pogány természetimádás jelképei fokozatosan vesztettek jelentőségükből, és bár még ma is fellelhetőek határozott nyomai (gondoljunk csak a húsvét ünneplésével egybefonódott tojásfestésre és locsolkodásra, amelyek ősi termékenységi rítusokat elevenítenek fel, és más-más formában számos ország kultúrájában fellelhetőek), és a reneszánsz kori Angliában a mainál sokkal jelentékenyebb hatást gyakoroltak a művészekre is (a Szentivánéji álom varázserdejében még lépten-nyomon belebotlunk a kelta mítoszokba és legendákba), de eltávolították az embereket (elsősorban az iskolázatlan, az erdőkhöz, mezőkhöz, folyókhoz mindennapi munkájuk során, ösztönösen kötődő néptömegeket) a természeti világtól. Jelzésértékű tény például, hogy a Gutenberg Biblia harmincegynéhány példányának bőrre nyomtatásához 1456-ban több mint ötezer borjú bőrére volt szükség: a keresztény ember (illetve az a rendkívül gazdag nemesúr vagy kiváltságos udvaronca, aki megengedhette magának, hogy ilyen könyvet megérintsen) tehát vallása gyakorlásakor kézzel tapinthatóan érzékelhette, hogy a természeti világ ura.