|
|
Horgas Judit
RENESZÁNSZ ÖKOLÓGIA - AZ ÖKOLÓGIA RENESZÁNSZA
(részlet)
Ökológia és irodalom: ez a két, látszólag különböző terület az
ökokritikai gondolkodás alapja, és az alig egy-két évtizedes
diszciplína legfőbb feladata éppen annak bizonyítása, hogy a kettő
mégis összeegyeztethető, sőt: egymás nélkül valójában elképzelhetetlen.
Ezt az állítást igyekszem alátámasztani az eddigi szakirodalomban
ritkán alkalmazott reneszánsz kori szövegek elemzésével. A bizonyítás
kiindulási alapjaként megkísérlem felvázolni az ökokritika
módszertanát, a sokféleképpen értelmezhető terminusok számomra releváns
jelentéskörét, illetve pár jellegzetes momentum segítségével igazolni,
hogy a reneszánsz különösen alkalmas efféle vizsgálatra.
Az irodalom fogalmának tisztázása szétfeszítené
a dolgozat kereteit, de az irodalomtudományi körökben, különösen a
magyarországi recepcióban kevésbé ismert ?ökológia? fogalmának
körüljárása talán nem hiábavaló. Ernst Haeckel német biológus az
ökológia fogalmát először 1869-ban írta le: megfogalmazása szerint az
?ökonómia? mintájára létrehozott szó (pontos fordítása szerint a "ház
tartása") az élőlények együttélésének vizsgálatát jelenti. A Comte és
Marx hatása alatt álló, a Német Birodalom formálódására munkásságában
is reflektáló Haeckel elsősorban azt kutatta, a különféle növények,
állatok hogyan alkalmazkodnak egymáshoz, hogy a mindenki számára
előnyös (mai szóval: fenntartható) társadalom kialakulhasson.
Statisztikai modellek alkalmazásával vizsgálta az élelem és az energia
közti kölcsönhatásokat, megfigyelte a születések, halálozások,
elvándorlások adatait, és számos más tudományág területére
elkalandozott - szigorú pályatársai nem nagy örömére. Az ökológiát még
ma is sokszor vádolják szakszerűtlenséggel, divatmajmolással, ezért
fontos meghatároznom, hogy nem a biológiai résztudományként értelmezett
ökológia szakterületére merészkedem, sőt, nem is a társadalomtudományok
területén mind inkább elfogadott humánökológia (tehát az élőlények
közül kizárólag az emberek együttélését vizsgáló, a szociológiától az
urbanisztikán át a pszichológiáig sok mindent felölelő tudomány)
keretein belül mozgok, hanem a kurrens ökokritikai gyakorlatot némiképp
meghaladva, az irodalom leglényegének, az irodalmi szövegek
életteliségének, a mintegy négyszáz éves szövegekben ma is lüktető,
szinte fizikailag tapintható természetközeliséget vizsgálom.
Az ökokritikai írások kevés kivételtől
eltekintve olyan műveket elemeznek, amelyekben valamilyen formában
megjelenik a természeti világ: legyen az tájleíró vers, egy virághoz
intézett óda, erdőben játszódó színdarab vagy a földművesek életét
bemutató regény. Az ?ökokritika? kifejezés William Rueckert nevéhez
fűződik, aki ?Irodalom és ökológia: ökokritikai kísérlet? című
esszéjében még a szűkebben vett, természettudományos terminus
bevezetésével próbálkozott. Időben őt is megelőzte a fogalmat ugyan még
nem használó, de hasonló megközelítéssel élő Joseph W. Meeker könyve: A túlélés komédiája: tanulmányok az irodalmi ökológia terén. Az
összehasonlító irodalommal foglalkozó szerző - nem mellesleg -
vadrezervátumokban és természeti parkokban is dolgozott, sőt, egy rövid
ideig Konrad Lorenz mellett tanulmányozhatta a természeti törvényeket.
Az ökokritikusok egyre gyarapodó hada ma is újabb és újabb témákat
talál, és különösen a kilencvenes évek elejétől mind jobban
körvonalazható kritikai iskolába tömörül: faj, osztály és nem kérdése
mellett felveti a hely mint új kritikai kategória
lehetőségét. Sok esetben - különösen a huszadik század
második felében, az ezredforduló felé közeledve - éppen a természet
megjelentetésének hiánya ad kellő témát az ökokritikusoknak, és
szinte kivétel nélkül kitérnek a korunkat fenyegető ökológiai
katasztrófa árnyékára, amely mintha minden műben ott sejlene. Számos
elemzés a természettudományos módszerek átültetésének lehetőségét
keresi, és új kutatási eredmények felhasználásával szól irodalmi
művekről.
Ezeknek a - hovatovább könyvtárnyi anyagot
kitevő - írásoknak a szerzői azonban rendre elfeledik, hogy az irodalmi
mű (sőt, alapja: a nyelv) maga is élőlényként viselkedik: gondozásra és
szeretetre szorul, különben elsenyved, ám megfelelő körülmények között
lélegezni kezd, kivirágzik, s minden újabb olvasás és értelmezés nyomán
új hajtása sarjad. Az egyes elfeledett vagy eltorzított, majd hosszú
idő után felkapott és kánonba illesztett reneszánsz kori szövegek
remekül példázzák ezt a folyamatot. Az élőlényként értelmezett irodalom
tehát leglényege szerint is az ökológiai gondolkozás tárgya, hát még ha
hozzávesszük, hogy az írók, költők, filozófusok maguk is emberek, akik
ugyanúgy a természeti világ részeiként éltek és élnek, mint az egyes
művek.
Minden mindennel összefügg
- állítja Barry Commoner első ökológiai törvénye, tehát az irodalom és
annak művelői (sőt kritikusai és tanulmányozói) is kapcsolatban állnak
egymással és az ökoszférával. Ez a megközelítés csak annyiban újszerű,
hogy az elemzett műveket az ökokritikus nem pusztán a társadalmi
viszonyok közepette értelmezi (bár ott is), hanem kitágítja a kört a
világegyetemre, és ezzel számos új szempont lehetőségét teremti meg. Jó
példa erre a Lear királyban Gloucester beszámolója a nap- és
holdfogyatkozásokról, amit értelmezhetünk a kortárs hiedelmek tükrében
éppúgy, mint történelmi és csillagászati szempontból, ugyanakkor a
reneszánsz ember és a természet ambivalens viszonya is megmutatkozik
benne. A komplex, globális rendszer részeként értelmezett művek
ráébresztenek, mennyire életidegen a modern kor sokszor hangoztatott
jellegzetessége, a ?természetből kiszakított? emberi lét, hiszen ha
minden mindennel összefügg, akkor csak azon gondolkozhatunk el, miért
próbál az ember mindenáron ?függetlenség?-re, kapcsolatok és
kapcsolódások nélküli életre törekedni.
A közelmúltban született ökokritikai írások
jelentős része a kortárs (elsősorban az amerikai, de esetenként afrikai
vagy ázsiai) irodalom egy-egy darabját vizsgálja. Scott Russell Sanders
például felhívja a figyelmet a jellegzetes kettősségre: a sikeres, nagy
olvasóközönséghez eljutó kortárs regények szinte teljességgel
megfeledkeznek a természetről, szereplőiket mintegy vákuumba helyezik;
míg egyes marginális, a kritikai recepció által alig-alig említett
irodalmi műben a legszorongatóbb ökológiai kérdésekkel találkozhatunk.
Az egyik legkedveltebb téma Henry David Thoreau munkássága, aki
irodalmi jelentőségét rövid remeteélettel emelte, és ezért a művészileg
magasabb színvonalú, de konzervatívabb életszemléletű szerzőknél
hitelesebb példának tűnik a kritikusok szemében. Más kutatók a
romantikus költők (leginkább Wordsworth, Coleridge, Keats) verseiben
mutatják ki a korszakra jellemző természetfelfogás legfontosabb elemeit
és napjaink irodalmára tett hatását.
Meglepően kevesen foglalkoznak azonban
részletekbe menően a reneszánsz irodalmával, bár az ökológiai
diskurzusban közhelynek számít, hogy a reneszánsz
emberközpontúsága, a földrajzi felfedezések és gyarmatosítások kora
jelentős mérföldkő a természetszemlélet megváltozásának történetében. A
reneszánsz kori szövegek azért is különösen alkalmasak az ökokritikai
vizsgálatra, mert maguk is ökologikusan épülnek fel: az általánosan
elfogadott "plagizálás", az olykor szó szerinti sorok, témák,
szereplők, motívumok gyakori kölcsönzésének hatására a szövegek
egymásba fonódnak, mint egy őserdő indái. A színdarabok
szövegeit vizsgálva azt is számításba kell vennünk, hogy alkotóik
ezeket rendszerint nem tekintették irodalmi műnek, csak afféle
színpadon előadható ?forgatókönyv?-nek, és az előadások nem is
ragaszkodtak a pontos szöveghűséghez, tehát minden este más és más (a
mai színházi gyakorlatnál is sokkal jelentősebben eltérő) változatot
hoztak létre, ezzel is folyamatosan formálva és életben tartva a
színműveket.
Minden mindennel összefügg,
és ki tudná megmondani, a reneszánsz kori tudományos felfedezések,
vallási meggyőződések, a hatalmi harcok és személyes véletlenek miként
befolyásolták egymást, míg lépésről lépésre kialakult az a
kulturális-társadalmi atmoszféra, amelyben az ember a természet fölé
kívánt emelkedni, és többé nem szerves részként, hanem az egészet
irányító (de legalábbis befolyásoló) úrként tekintett önmagára. Pontos
évszámhoz, konkrét eseményhez nem köthető, mégis világosan érzékelhető
változásról van szó, amely bár jóval (talán sok ezer évvel) korábban
elkezdődött, és napjainkban sem zárult le (legalábbis egyelőre, hiszen
pillanatnyilag nehezen képzelhető el olyan optimista változat, amely
kizár mindenféle globális ökológiai katasztrófát), a reneszánsz
kultúrában jól megragadható lenyomatot hagyott.
A természeten uralkodni vágyó ember elsősorban
a Bibliában talált megfelelő ideológiát: "Szaporodjatok és
sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá;
és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön
csúszó-mászó mindenféle állatokon." Az érvelés, az isteni megbízatás
évszázadokon át újra és újra felbukkanó emlegetése azonban a Biblia
egyoldalú értelmezéséből fakad, hiszen azon túl, hogy az ember
feladatát pontosan meghatározó mondattal is találkozhatunk: "És vevé az
Úr Isten az embert, és helyezteté őt az Éden kertjébe, hogy mívelje és
őrizze azt", a bibliai tájak lakosai (és itt nemcsak az Édenkertben élő
Ádámra és Évára, hanem a kiűzetés utáni népekre is gondolok) még
környezetük szerves részei, akik kénytelenek elszenvedni a hét szűk
esztendőt, és mit sem tehetnek a természeti törvények ellen, hiszen
elképzelésük szerint az események Isten rendelésére következnek be.
Természetfelfogásuk ennyiben nem áll messze az ókori politeizmustól,
amely egy-egy istent vagy istennőt állít az erdők, vizek vagy a föld
védelmére, aki kedve szerint irányítja a természeti erőket, sőt,
haragjában az ember ellen is fordíthatja (lásd például Akhilleusz
harcát a Szkamandrosz folyóval vagy a pogány kelta Gloucester keserű
megjegyzését az istenekről).
A kereszténység elterjedésével a pogány
természetimádás jelképei fokozatosan vesztettek jelentőségükből, és bár
még ma is fellelhetőek határozott nyomai (gondoljunk csak a húsvét
ünneplésével egybefonódott tojásfestésre és locsolkodásra, amelyek ősi
termékenységi rítusokat elevenítenek fel, és más-más formában számos
ország kultúrájában fellelhetőek), és a reneszánsz kori Angliában a
mainál sokkal jelentékenyebb hatást gyakoroltak a művészekre is (a Szentivánéji álom
varázserdejében még lépten-nyomon belebotlunk a kelta mítoszokba és
legendákba), de eltávolították az embereket (elsősorban az
iskolázatlan, az erdőkhöz, mezőkhöz, folyókhoz mindennapi munkájuk
során, ösztönösen kötődő néptömegeket) a természeti világtól.
Jelzésértékű tény például, hogy a Gutenberg Biblia harmincegynéhány
példányának bőrre nyomtatásához 1456-ban több mint ötezer borjú bőrére
volt szükség: a keresztény ember (illetve az a rendkívül gazdag nemesúr
vagy kiváltságos udvaronca, aki megengedhette magának, hogy ilyen
könyvet megérintsen) tehát vallása gyakorlásakor kézzel tapinthatóan
érzékelhette, hogy a természeti világ ura.
|