|
|
BETŰK A JUPITEREN:
Robert Pogue Harrison
(részlet)
Vico óriásai
Az Özönvíz utáni földet elborító ősi erdőkben szétszóródva Noé
leszármazottai nemzedékről nemzedékre vesztették el emberi mivoltukat -
magányos, szégyenletes, a fák és levelek sátrai alatt vegetáló lényekké
váltak. Ők lettek a szörnyeteg "óriások". Család és öntudat nélkül,
korán magukra hagyatva nőttek fel; gyümölcsön éltek, víz után kutattak.
Félénk, mégis kegyetlen, zabolátlan, vérfertőző lények voltak, és mit
sem tudtak bármilyen magasabb törvény létezéséről, kizárólag
ösztöneiknek és vágyaiknak engedelmeskedtek. Nyilvánosan,
szégyentelenül és agresszíven közösültek, testük rezdüléseit egyáltalán
nem korlátozva; szüntelenül az erdőt járták. Ezt nevezi Vico az óriások
"bestiális szabadságának" - a terrortól, az autoritástól és az apáktól
független lét szabadságának. Az Özönvíz után nőtt erdők sűrűjében
vándorolva az óriások nem sejthették: a fejük felett elterülő
mennyezeten túl ott rejtőzik az ég. Az ég? Mit jelentsen ez a szó? Egy
mindannyiunk által jól ismert absztrakció zseniális ürességét... Egy
napon azonban, Noé után vagy két évszázaddal, a föld eléggé kiszáradt
már, hogy olyan anyagot bocsásson ki, amely lángra lobbantja a levegőt.
Ekkor mennydörgés dördült, s az Özönvíz óta első ízben villámok
cikáztak. Vico így ír erről:
Akkor az óriások közül néhányan, a legerősebbek, akik a hegytetőkön
álló, a legvadabb állatok odúit rejtő erdőkben tengődtek, ámulva s
megrémülve bámulták a jelenséget, melynek okát nem érthették.
Felemelték tekintetüket, és meglátták az eget. S mivel az emberi elme
hajlamos önnön természetével felruházni az ismeretlen jelenségeket
- ez esetben pedig történetesen robusztus, jól megtermett emberekről
van szó, akik kiáltozva, mormogva adtak hangot vad szenvedélyeiknek -
így az eget hatalmas, élő testként képzelték el, s Jupiternek nevezték
maguk között. Jupiter lett az óriások első istene; az új isten pedig
nyilának zúgásával, mennykövének csattanásaival üzent alattvalóinak. (Új tudomány, §377)
Dübörgő égzengés, villámok: a megrémült óriások
felemelik tekintetüket, s meglátják az eget. De mit láttak a feltekintő
óriások? Lehet-e bármit is látni oldalra vagy felfelé az erdő
sűrűjében? Csupán a némán összezáródó leveleket, a szunnyadó elme
homályát. Mit láttak tehát a feltekintő óriások? Semmit: a hirtelen
megvilágított ürességet. Hallották "nyilának zúgását, mennykövének
csattanását", de éppen mert semmit nem láttak, legalábbis semmi
kézzelfoghatót, "maguknak kellett elképzelniük az eget" egy hatalmas,
élő test formájában. Egy a fák tetején túli, sosem látott, de elképzelt
testet.
Vico szerint ez a gondolati képalkotás az
őstörténet első lépése az emberré válás útján. Az óriások elméjük üres
terében (mely éppoly kietlen és mélységes, mint az ég maga) egy képet
teremtenek. Így született meg az első emberi idea: Jupiternek, a világ
atyjának képe, aki égi otthonából szórja villámnyilait. Később
Jupiterből (Zeuszból) az antikvitás főistene lesz.
Vico a felvilágosodás kezdeti, primitív
gyökereit látja ebben a legelső villámcsapásban: az emberiség
tökéletesség utáni vágyának kezdetét. Az addig szendergő, a villám
felébresztette emberi elme fáradságos munkával megalkotja a civilizált
világot, és annak legnagyobb vívmányait: a tudományt, a metafizikát és
az emberi igazságszolgáltatás intézményeit. Az óriások feje felett
elcsattanó legelső villám földöntúli felszólításként zúgott az erdőn
túl - csupán fenyegető erejével sikerült felvillantani az emberi tudat
első szikráját a tompa elmékben, kikényszerítve az állatias
szükségletek visszaszorítását.
Amint az óriások elfogadták Jupiter isteni
hatalmát, tudatukat már nem az erdő formálta. Behódolásuk Jupiternek
egy külső erő elfogadását jelentette: egy atya jelenlétét, aki égi
jelekkel üzen. A természet félelmetessé vált az óriások számára. Immár
Jupiterben hittek, aki "jelekkel irányítja őket, a jelek pedig szavakra
fordíthatók, tehát a természet Jupiter nyelve". (379.) A vallás mint az
emberiség első univerzális intézményének eredete mögött a logosz
felfedése, az értelem horizontjainak feltárása áll. A világot egyszerre
értelmekkel teli jelenségek töltötték meg. Vagyis ami addig csupán
élőhely volt, szó szerint világ lett.
Jupiter azonban már megmutatkozásának
pillanatában elrejtőzött. Ez ébredésünk traumája. Rejtek mögül, jelek
útján tudatta akaratát. A megzavart óriásoknak egyfajta értelmezési
bújócskát kellett játszaniuk, ha ki akarták fürkészni az isteni
szándékot. Vico hangsúlyozza: az isteni pártfogás üzenete - az égi
jelek (villámlás, madarak röpte) alkották a legelső ember által
használt nyelvet, a fonetikus nyelveket is megelőzve. Az isteni
pártfogás jelei formálták - szó szerinti; theo-logia
- az isten nyelvét. Isten nyelvének olvasását nevezték később
jövendölésnek. A legelső emberi eszme, isten létének fogalma
tartalmazta a gondviselés tételét: az események szándékos, jelentésteli
és nem véletlenül bekövetkező természetét.
Tisztában vagyunk az iménti sorok
jelentőségével? Az óriások egy gondoskodó istenség eszményével léptek
be az időbe, ezzel indultak a félelmetes jövő felé. Mi is a jövő?
Hogyan határozhatjuk meg ezt a nem jelenlévő, nem távollévő dimenziót?
A jövő bizonytalanságát az ősvilág óriásai jövendőmondó teológiájuk
segítségével kívánták megfoghatóvá, bizonyossággá tenni. Jupiter
megnyitotta az időfolyamot, ám elrejtette a sorsot. Ebben rejlett az
istenség végtelen ereje. Aggodalmaik enyhítésére az óriások első
generációja az isteni jeleket értelmezve tekintett előre, a jövőbe (pro-videre).
Az isteni kegy elnyerésének kultusza
profanizálta az erdő világát. Ennek oka igen egyszerű: az erdők
elfedték a jupiteri szándékok olvasásának terét, hiszen a lombok
mennyezete eltakarta a kilátást az ég felé. Itt következik Vico híres
meglátása: a nyugati kultúra félelmetes erdő-képének alapja nem más,
mint kultúránk görög-római idők óta domináns ég-kultusza. Ég-imádók
vagyunk, egy égi atya gyermekei. Ahol
az istenséget az éggel azonosítják, vagy a csillagok örök
geometriájával, a végtelen kozmosszal, a "mennyekkel" - ott az erdő
borzalmak színhelye, hiszen elrejti istent.
Második egyetemes vívmányunk, a házasság
eszménye is idegen az erdei környezettől. Vico elmélete szerint a
villám és mennydörgés, Jupiter első jele az óriásokat nemi aktusuk
közben zavarta meg. Rémületükben úgy vélték, a jelek a monogám
szexuális egység örökérvényűségére, a házasság intézményének
megteremtésére, az egyenes családi leszármazás tiszteletben tartására
intenek. Az erdő nem lehetett terepe a házasság megteremtésének. Az
erdő a szétszéledés, a függetlenség, a törvénytelenség, a poligámia
világa; ahol a vérfertőzés is elfogadható atya és leánya, anya és fia
között. Az erdő, az időt a promiszkuitás mátrixába kényszerítve,
azonnal eltérítette volna a családfák vonalát. A család intézményének
teret kellett vágnia az erdő homályában, kihasítva egy darab földet a
tiszta ég alatt. Összetartását, a családfa tisztaságát csakis e
tisztáson őrizheti meg az erdő vadonjával szemben.
Másképp szemlélve: az ősi erdők által
meghódított földeken az első családoknak le kellett dönteniük a
tölgyeket, hogy elültethessék családfájukat.
Vico szerint a család szent földjének kihasítása az erdő sötétjéből a
civilizáció legelső cselekedete volt. Vallásos indíttatású, sorsfordító
aktus, mely városok, nemzetek és birodalmak alapításához vezetett.
Az erdő megtisztítása persze nem lehetett elég
a család egységének megalapozására. Szükség volt még a temetési
szertartásokra. A temetési rítus megteremtette és megszentelte a földet
az ember számára. A holtak eltemetésével a családok meghatározták a
hozzájuk tartozó teret, melynek gyökere szó szerint a föld, a humus, ősapáik nyughelye. Az emberi lét alapköve a temetési rítus, a humán élet köteléke: a humus.
A földbe temetkezés mítosza az ember-lét esszenciája. Általános
törvényeink tehát az égből származnak, gyökerük mégis a föld. Ez persze
paradoxon: a végtelen ég felé fordulva létünk lényegét a föld
öleléséhez kötjük.
SZABÓ MÁTÉ fordítása
|