←Vissza

 
 
 
 
 
 

BETŰK A JUPITEREN:
Robert Pogue Harrison
(részlet)

Vico óriásai

Az Özönvíz utáni földet elborító ősi erdőkben szétszóródva Noé leszármazottai nemzedékről nemzedékre vesztették el emberi mivoltukat - magányos, szégyenletes, a fák és levelek sátrai alatt vegetáló lényekké váltak. Ők lettek a szörnyeteg "óriások". Család és öntudat nélkül, korán magukra hagyatva nőttek fel; gyümölcsön éltek, víz után kutattak. Félénk, mégis kegyetlen, zabolátlan, vérfertőző lények voltak, és mit sem tudtak bármilyen magasabb törvény létezéséről, kizárólag ösztöneiknek és vágyaiknak engedelmeskedtek. Nyilvánosan, szégyentelenül és agresszíven közösültek, testük rezdüléseit egyáltalán nem korlátozva; szüntelenül az erdőt járták. Ezt nevezi Vico az óriások "bestiális szabadságának" - a terrortól, az autoritástól és az apáktól független lét szabadságának. Az Özönvíz után nőtt erdők sűrűjében vándorolva az óriások nem sejthették: a fejük felett elterülő mennyezeten túl ott rejtőzik az ég. Az ég? Mit jelentsen ez a szó? Egy mindannyiunk által jól ismert absztrakció zseniális ürességét... Egy napon azonban, Noé után vagy két évszázaddal, a föld eléggé kiszáradt már, hogy olyan anyagot bocsásson ki, amely lángra lobbantja a levegőt. Ekkor mennydörgés dördült, s az Özönvíz óta első ízben villámok cikáztak. Vico így ír erről:

Akkor az óriások közül néhányan, a legerősebbek, akik a hegytetőkön álló, a legvadabb állatok odúit rejtő erdőkben tengődtek, ámulva s megrémülve bámulták a jelenséget, melynek okát nem érthették. Felemelték tekintetüket, és meglátták az eget. S mivel az emberi elme hajlamos önnön természetével felruházni az ismeretlen jelenségeket
- ez esetben pedig történetesen robusztus, jól megtermett emberekről van szó, akik kiáltozva, mormogva adtak hangot vad szenvedélyeiknek - így az eget hatalmas, élő testként képzelték el, s Jupiternek nevezték maguk között. Jupiter lett az óriások első istene; az új isten pedig nyilának zúgásával, mennykövének csattanásaival üzent alattvalóinak. (Új tudomány, §377)

    Dübörgő égzengés, villámok: a megrémült óriások felemelik tekintetüket, s meglátják az eget. De mit láttak a feltekintő óriások? Lehet-e bármit is látni oldalra vagy felfelé az erdő sűrűjében? Csupán a némán összezáródó leveleket, a szunnyadó elme homályát. Mit láttak tehát a feltekintő óriások? Semmit: a hirtelen megvilágított ürességet. Hallották "nyilának zúgását, mennykövének csattanását", de éppen mert semmit nem láttak, legalábbis semmi kézzelfoghatót, "maguknak kellett elképzelniük az eget" egy hatalmas, élő test formájában. Egy a fák tetején túli, sosem látott, de elképzelt testet.
    Vico szerint ez a gondolati képalkotás az őstörténet első lépése az emberré válás útján. Az óriások elméjük üres terében (mely éppoly kietlen és mélységes, mint az ég maga) egy képet teremtenek. Így született meg az első emberi idea: Jupiternek, a világ atyjának képe, aki égi otthonából szórja villámnyilait. Később Jupiterből (Zeuszból) az antikvitás főistene lesz.
    Vico a felvilágosodás kezdeti, primitív gyökereit látja ebben a legelső villámcsapásban: az emberiség tökéletesség utáni vágyának kezdetét. Az addig szendergő, a villám felébresztette emberi elme fáradságos munkával megalkotja a civilizált világot, és annak legnagyobb vívmányait: a tudományt, a metafizikát és az emberi igazságszolgáltatás intézményeit. Az óriások feje felett elcsattanó legelső villám földöntúli felszólításként zúgott az erdőn túl - csupán fenyegető erejével sikerült felvillantani az emberi tudat első szikráját a tompa elmékben, kikényszerítve az állatias szükségletek visszaszorítását.
    Amint az óriások elfogadták Jupiter isteni hatalmát, tudatukat már nem az erdő formálta. Behódolásuk Jupiternek egy külső erő elfogadását jelentette: egy atya jelenlétét, aki égi jelekkel üzen. A természet félelmetessé vált az óriások számára. Immár Jupiterben hittek, aki "jelekkel irányítja őket, a jelek pedig szavakra fordíthatók, tehát a természet Jupiter nyelve". (379.) A vallás mint az emberiség első univerzális intézményének eredete mögött a logosz felfedése, az értelem horizontjainak feltárása áll. A világot egyszerre értelmekkel teli jelenségek töltötték meg. Vagyis ami addig csupán élőhely volt, szó szerint világ lett.
    Jupiter azonban már megmutatkozásának pillanatában elrejtőzött. Ez ébredésünk traumája. Rejtek mögül, jelek útján tudatta akaratát. A megzavart óriásoknak egyfajta értelmezési bújócskát kellett játszaniuk, ha ki akarták fürkészni az isteni szándékot. Vico hangsúlyozza: az isteni pártfogás üzenete - az égi jelek (villámlás, madarak röpte) alkották a legelső ember által használt nyelvet, a fonetikus nyelveket is megelőzve. Az isteni pártfogás jelei formálták - szó szerinti; theo-logia - az isten nyelvét. Isten nyelvének olvasását nevezték később jövendölésnek. A legelső emberi eszme, isten létének fogalma tartalmazta a gondviselés tételét: az események szándékos, jelentésteli és nem véletlenül bekövetkező természetét.
    Tisztában vagyunk az iménti sorok jelentőségével? Az óriások egy gondoskodó istenség eszményével léptek be az időbe, ezzel indultak a félelmetes jövő felé. Mi is a jövő? Hogyan határozhatjuk meg ezt a nem jelenlévő, nem távollévő dimenziót? A jövő bizonytalanságát az ősvilág óriásai jövendőmondó teológiájuk segítségével kívánták megfoghatóvá, bizonyossággá tenni. Jupiter megnyitotta az időfolyamot, ám elrejtette a sorsot. Ebben rejlett az istenség végtelen ereje. Aggodalmaik enyhítésére az óriások első generációja az isteni jeleket értelmezve tekintett előre, a jövőbe (pro-videre).
    Az isteni kegy elnyerésének kultusza profanizálta az erdő világát. Ennek oka igen egyszerű: az erdők elfedték a jupiteri szándékok olvasásának terét, hiszen a lombok mennyezete eltakarta a kilátást az ég felé. Itt következik Vico híres meglátása: a nyugati kultúra félelmetes erdő-képének alapja nem más, mint kultúránk görög-római idők óta domináns ég-kultusza. Ég-imádók vagyunk, egy égi atya gyermekei. Ahol az istenséget az éggel azonosítják, vagy a csillagok örök geometriájával, a végtelen kozmosszal, a "mennyekkel" - ott az erdő borzalmak színhelye, hiszen elrejti istent.
    Második egyetemes vívmányunk, a házasság eszménye is idegen az erdei környezettől. Vico elmélete szerint a villám és mennydörgés, Jupiter első jele az óriásokat nemi aktusuk közben zavarta meg. Rémületükben úgy vélték, a jelek a monogám szexuális egység örökérvényűségére, a házasság intézményének megteremtésére, az egyenes családi leszármazás tiszteletben tartására intenek. Az erdő nem lehetett terepe a házasság megteremtésének. Az erdő a szétszéledés, a függetlenség, a törvénytelenség, a poligámia világa; ahol a vérfertőzés is elfogadható atya és leánya, anya és fia között. Az erdő, az időt a promiszkuitás mátrixába kényszerítve, azonnal eltérítette volna a családfák vonalát. A család intézményének teret kellett vágnia az erdő homályában, kihasítva egy darab földet a tiszta ég alatt. Összetartását, a családfa tisztaságát csakis e tisztáson őrizheti meg az erdő vadonjával szemben.
    Másképp szemlélve: az ősi erdők által meghódított földeken az első családoknak le kellett dönteniük a tölgyeket, hogy elültethessék családfájukat. Vico szerint a család szent földjének kihasítása az erdő sötétjéből a civilizáció legelső cselekedete volt. Vallásos indíttatású, sorsfordító aktus, mely városok, nemzetek és birodalmak alapításához vezetett.
    Az erdő megtisztítása persze nem lehetett elég a család egységének megalapozására. Szükség volt még a temetési szertartásokra. A temetési rítus megteremtette és megszentelte a földet az ember számára. A holtak eltemetésével a családok meghatározták a hozzájuk tartozó teret, melynek gyökere szó szerint a föld, a humus, ősapáik nyughelye. Az emberi lét alapköve a temetési rítus, a humán élet köteléke: a humus. A földbe temetkezés mítosza az ember-lét esszenciája. Általános törvényeink tehát az égből származnak, gyökerük mégis a föld. Ez persze paradoxon: a végtelen ég felé fordulva létünk lényegét a föld öleléséhez kötjük.

SZABÓ MÁTÉ fordítása