|
|
Tényfékező
Asztalos András
AKKOR
...akkor, mikor még nem a brazil Tramontina, hanem a bonyhádi szürke zománc... -
Hol hagytad a bicajodat, hobogász, kérdezte Ervin bácsi, bicikliállásba
vágta magát, s lába közé vázként a hosszúnyelű baltáját is, erre
somolyogva csak hümmögtem, nekem nincs is biciklim, a Gyuriét kérem el
néha, aztán mondok egy csókolomot, amiről koromra hivatkozva most
szoktatott le a Steiner néni, és megyek tovább a boltba, ő pedig egy
Melbát ad nekem, és azt dörmögi, hogy jól van, jól van, mindig ezt
mondja, dúdolja a kertben is, de soha nem merem tőle megkérdezni, hogy
ki van jól, tegnap Tatától se mertem megkérdezni, hogy miért beszélnek
a rádióban olyan dolgokról, amelyeket az amerikai elnök régen csinált,
kit érdekel, Ervin bácsinak ott van Ica néni meg a kert, de csak a
kerttel foglalkozik, gyomlál, kapar, horol, kaszál, metsz; ha permetez,
akkor olyan savanykás szag van, s nekem fel kell menni a kertből, és a
fordulóban mindig ott van Ica néni, sohase tudom, jön vagy megy, Ágival
félünk tőle, vékony csontváz, fekete a szeme és a haja, vékony,
hoszszú, egyenes, zsíros, fénylik, mint egy holló, nem beszél, avas
hajdinakásaszaga van, és közel kell elmenni mellette, lapulva megyünk a
lépcső felé, terméskő-repedés, bokor, fehér bogyók, finom gyantaszag,
aztán jön a forduló, fel Steiner nénihez, fel, övé a fenti rész, itt
nyaralunk, Steiner néninek négy fia van, az egyik, a legidősebb a
garázsban nagy, nehéz vasköveket emelget, a másik a nagyszobában festi
a képeit vagy a fürdőbe zárkózik, és akkor nem szabad felkapcsolni a
lámpát, mert a kád meg minden más olyan vörös, mint a Mars, ő akkor
hívja a képeket, a harmadik a padláson szokott rajcsúrozni a
barátaival, s a plafon akkor majdnem leszakad a dobtól Mária néni
nyakába, aki mindig kedden jön takarítani, s most székre állva hiába
veri partvissal a plafont, a zene bömböl, a negyedik fiút meg sose
látni, jaj, te Ádám, tee, teeee, júúújj, mondja a harmadiknak, leszakad
a plafon, s míg Ádám gondolkodik vagy nem, a nyitott ablakon át, a
hátsó kertből, a bokrokból felhallatszik Ervin bácsi dudorászó
kapirgálása, dula, dula, mandula, kék levendula, s estére mindig kész a
máglya, ágakból, tövises indákból, gaz gallyakból, s alkonyatkor a nap
mintha abban tűnne el, a száraz bog szürke karcolatában, s fekete
lényként mintha megint a vörös fényt várná, recsegne, ropogna, reggel
mindig rigókra ébredtünk, hangyacsipegetés, pincebogár-felkapdosás és
gilisztanyúzás, Steiner néni topog a konyhában, nyílik-csukódik a
ragacsos spájzajtó, apró sárga foltok tarkázzák, a tűzhely zsírköpő
serpenyőjének impresszionista próbálkozásai, a tea habos az erőtlen
víztől, s végül félórányi ide-oda topogás után kész a reggeli: szalámis
katonák majonézzel, aztán futunk le a kertbe, a forduló kövén egy tál
sárgabarack, Ervin bácsi minden héten legalább egyszer a hátsó kert
gyümölcseivel hódol Steiner néninek, Steiner néni miért nem ad soha
semmit Ervin bácsinak, kérdezte egyszer Ági, mert ilyen, mondtam, de
miért ilyen, és erre nem tudtam mit mondani, dula, dula, mandula, kék
levendula, szaladunk a hátsó kapuhoz, meglesni Ervin bácsit, hol van s
mit csinál, s szalad mellettünk Kabul is, a szomszéd kutyája, Ica néni
reggel sose jött ki a házból, de éreztük a csukott ablakon is kiáramló
avas kásaszagot, s belestünk, de soha nem láttunk semmit, csak a
nejlonfüggöny kifakult virágaiban a porgumókat, jaj és júúújj, mondta
mindig Mária néni a lentiekre, aranyos bimbulák, mikor fűzős kismama
cipőjében, porolóval a kezében, takarítási szünetként, Steiner néni
vezényletével háromperces szemlét tartottak a tizenvalahány cserépből
álló, színjátszó ibolyasoron, de Ervin bácsi tavaszi mandulafájánál és
orgonásánál nem volt szebb, Steiner néni tavasszal mindig a hátsó
erkélyéről nyújtózkodott a mandulafa felé, hogy legalább egy vázára
való ágköteget szakítson Ervin bácsi virágzó fájáról, nagy váza volt
az, nekem akkor a vállamig ért, de a fa még annál is nagyobb és
messzebb volt, s mikor a nyújtózkodás eredménytelennek bizonyult,
Steiner néni metszőollójával lement a saját, utcafelőli előkertjébe, s
olyan keserves arccal, mintha nem kapott volna vízumot valamelyik
konzulátuson, levágott egy szál tearózsát arról a rózsatőről, amelyet
kitartó meggyőződéssel kifőzött kávézaccal trágyázott már évek óta, a
rózsát az ágya közelébe rakta, hogy illatát még akkor is érezhesse,
mikor fekve a Hofit nézi a tévében, Ervin bácsinak meg a Szokol szólt
szögről, mindig recsegett rajta halkan valami, vagy a Német Requiem
vagy vízállásjelentés vagy a játék és muzsika tíz percben, s én
kérdeztem, Ervin bácsi meg felelt, ha megtaláltam őt a kertben, vagyis
a nagy fonott kosarát és a szerszámait, mert csak a szerszámok mellől
hívogatva lehetett meglelni, na, fogd meg a végét, hobogász, mondta
nekem egy nagy fűrész a szilvafa tövében a málnabokorból, na, jól van,
jól van, látod, ezt a száraz ágat, itt, ezt le kell vágni, aztán
befestjük a sebet, jó?, s én mondtam, hogy jó, és már lógtam is a
fűrész egyik végén, és miért kell befesteni, kérdeztem, hát, hogy a fa
ne vérezzen el, hogy ne száradjon ki, mondta olyan magasztosan és
kinyilatkoztatásszerűen Ervin bácsi, hogy a Krupnik bácsi fel-alá
futkosó afgán agara is megdermedt a kerítés tövében, na, vidd ezt a
kórót a többihez, oda a halomra, aztán kérj egy kis tálkát az Ica
nénitől, szedünk fekete ribizlit, jó?, és én mondtam, hogy jó, aztán a
megszedett tálkával leültünk a szaletlihez, amiről én mindig azt
hittem, hogy a szalicilnek rokona, s néztük az itatónál bolondozó
rigókat, néha felszólt nekem az erkélyre, figyelj, hobogász, most én
vagyok a madárijesztő, kitárta mindkét karját, tenyerén napraforgómag
volt, csiccsertett egyet, s a közeli fákról cinkék és verebek szálltak
rá, s felcsipegették az összes magot, na jól van, mondta egy idő után
Ervin bácsi, menj, vigyél egy kis ribizlit a Steiner néninek, adott egy
Melbát és elindult hátra, a málnásba, Steiner néni hitetlenkedő
lelkendezéssel fogadta a gyümölcsöt, a konyhába ment, lemosta, és
tipegve-topogva, egy álló helyében mind megette - nagyon szerette a
gyümölcsöt -, mi Ágival a téliszalámit szerettük nagyon, a spájzban,
vagyis a vágókamrában mindig lógott szögre akasztva egy nagy rúd,
titkos cselek és hadműveletek célpontja volt a vágókamra, vastag
szeleteket vágtunk az elejtett rúdból, a kezem füstös volt sokáig, és a
nemes penész illata is jó volt, és aztán mi is kertészkedtünk Steiner
néni kertjében, az egyik nyáron még sikerült is rábeszélni őt, hogy
ültessen tujákat és tiszafát a rózsák mögötti füves részre, az egyik
fia megvette a tujákat, s mi nagy szakértelemmel vezérelt rituálé
kíséretében elültethettük az örökzöldeket; azon a nyáron halt meg Ica
néni, majd rá egy évre Ervin bácsi is - elesett, beverhette a fejét,
talán attól, talán úgy, mondta a legidősebb Steiner fiú, amikor
megtaláltuk őt a konyhában, a kövön, hátramentem a kertbe, elmentem a
száraz halom mellett, megálltam a kert közepén, körbenéztem: fák,
bokrok, szaletli, a Szokol a szögön, száradó málnaszárak, a szilvatörzs
szürke sebhelye... - és akkor a madarak megreppentek... - akkor,
Steineréknél, emlékszel az alattunk lakó öregre, emlékszel, dula, dula,
mandula, kék levendula, nézd, ő az, látod, az Ervin bácsi, de, igen...
|