←Vissza

 
 
 
 
 
 

Ludassy Mária
AZ ÁLLAM MÍTOSZA
(részlet)

Hatvan éve, 1945. április 13-án halt meg amerikai emigrációjában ERNST CASSIRER, a neokantiánus iskola legkiválóbb filozófiatörténésze, a reneszánsz, a XVII. századi racionalizmus, a felvilágosodás filozófiája, Rousseau és Kant morális autonómia fogalmának, Vico és Goethe szekuláris humanizmusának eszmetörténészi krónikása és szellemi örököse. Bár emigráns-társához, Leo Strausshoz hasonlóan ő sem alkotott ezoterikus eszmetörténeti ínyenc-iskolát, szellemi kisugárzása meghatározó volt amerikai egyetemi évei alatt. Holott első angol nyelven írt könyve, az Essay on Man - ennek megjelenésekor még igen távolinak tűnhetett a szövetségesek győzelme, melyet a reneszánsz és a felvilágosodás humanista filozófiájának újjászületésével azonosított - inkább a megértés és a magyarázat teljes elutasításával tüntet a XX. század emberiségellenes eszméit illetően.
    Cassirer kantiánus emberi természet-ideája csak az "ismerd meg önmagad!" klasszikus, illetve embertársai eszközkénti használatának tilalmát kimondó kanti parancsolatoknak engedelmeskedik, a totalitárius rendszerek logikája, a "parancsra tettem" önfelmentő (a)moralitása még a fogalmi keretébe sem fér a morális autonómia koncepcionális sémájának. Mégis kialakult valamiféle erkölcsi elváráson alapuló mítosz az agg mester személye körül: épp neki kellene megértetni a szellemileg lefegyverzett liberális angolszász közeggel a nácivá vált Németország, a totális állam titkát - neki, a racionalizmus és humanizmus, a felvilágosodás és kriticizmus kutatójának. Charles Hendel, a Myth of State 1946-os posztumusz kiadásának előszóírója szerint Cassirert amerikai barátai szünet nélkül ostromolták e nem is kissé patetikus szavakkal: "Magyarázd meg nekünk, mi történik velünk ma, ahelyett, hogy továbbra is a régmúlt korok eszme- és tudománytörténetével foglalkoznál; a régi kultúrák vizsgálata helyett a modern barbárság természetét tárd fel. Egyedül a Te tudásod és bölcs belátásod lehet képes arra, hogy megértesse velünk, hogyan juthattunk idáig." Erre a baráti unszolásra született Az állam mítosza 1944/45 folyamán. A könyv azonban nemcsak a szerző halála miatt fejeződik be Hegel etatizmusának elemzésével: a kantiánus konceptuális keretbe egyszerűen nem fér bele, ami a XX. századi totális államokban történt - a "zsidó" szó például egyszer fordul elő a 300 oldalas kötetben, a zsidók perzsiai üldöztetéséről szólván...
    A mitikus gondolat struktúrájának elemzése (The Structure of Mythical Thought, I. i.) a szimbolikus formák szerzőjének módszerét követve nyelvfilozófiai analízisét adja a mítoszok genezisének, toposzainak. Cassirer kantiánus tipológiájában még a mítoszoknak is univerzális és racionális (legalábbis a racionális analízis felé nyitott) volta a meghatározó: számára a szanszkrit és a görög, a héber és a germán mondavilág közös, lényegében azonos eleme az igazán fontos. És a megérthetőség/megmagyarázhatóság mozzanata a meseszerű, sőt látszólag irracionális elbeszélésben: "Képesek vagyunk arra, hogy megértsük a mitikus gondolkodás patológiáját anélkül, hogy az emberi értelemmel inherens patologikus defektust kellene feltételeznünk. Ha a nyelvhasználat sajátosságaiban fedezzük fel a mítosz forrását, még a mitikus gondolkodás ellentmondásait és képtelenségeit is képesek vagyunk univerzális és objektív szabályok szerint felfogni, azaz teljességgel az emberi gondolkodás racionális erejének hatáskörébe vonni." (21. o.) Ez a racionalizálási kísérlet a görögség óta az európai gondolkodás meghatározó mozzanata, ezért nem meglepő, hogy Cassirer Nietzschével ellentétes előjelű értékelést ad a dionüszoszi orgikus-irracionális kultuszról, mint a görög-európai specifikum, az argumentatív racionalitás, a kritikai reflexió feladásáról: "A dionüszoszi kultuszban semmi sajátlagosan görög elemet nem találunk, az emberiség legprimitívebb rítusait idézi, a miszticizmus zavaros érzéseit. Azaz az individuum mélységes vágyát, hogy megszabaduljon a maga individualitásától, a személy vágyát, hogy elveszíthesse személyes azonosságát, feloldódván a természet nagy egészében, ahogy azt a perzsa költészetből ismerjük..." (40. o.)
    A görögség/európaiság útja Cassirer szerint az ellentétes irány: az individualitás, a szabad individuum megőrzése a társadalomban, az államban (amit ugyancsak a személy szabad és tudatos tevékenységének termékeként fog fel), a természet törvényeinek megismerése az empirikus elemzéstől a racionális rekonstrukcióig, ennek fontos állomása lesz a baconi "non nisi parendo", azaz a természet törvényeinek engedelmeskedő, de legyőző ember reneszánsz utópiája. Meglehet, a mítoszok ellen küzdő racionális individuum is mítosz, de az európai kultúra szerves eleme: a II. rész a politikai elmélet története mint a mítosz elleni harc története (The Struggle againts Myth in the History of Political Theory). Némiképpen a lukácsi Az ész trónfosztása főtémájára rímel - a fasizmus, a nemzeti szocializmus (Cassirer szerint minden bizonnyal a szovjet szocializmus is) mint az európai identitás, azaz a kritikai racionalizmus önfeladása, gőzös és ködös kollektivizmusok, archaikus és orientális törzsi mítoszok gondolatemésztő autodaféjának kedvéért. "Az állam racionális elmélete a görög filozófiával született. Itt, ahogy a filozófia más területein is, a görögök voltak a racionális gondolkodás úttörői" - írja Cassirer a görög mitológiát is a filozófiai racionalizmus fényében vizsgáló fejtegetéseinek bevezetőjében. (V. "Logos" and "Mythos" in Early Greek Philosophy) A racionalizálás mellett a filozófia humanizálása a másik nagy görög vívmány, azaz: "a filozófiát humanizálni annyit tesz, mint a kozmogóniát és az ontológiát az antropológia alá rendelni" (56. o.). Gobineau, a programatikusan antihumanista fajelmélet francia "feltalálója" ugyanígy értékeli a filozófiai humanizmust, csak épp ellenkező előjellel: nála a dekadencia jele az erkölcsfilozófia primátusának szókratészi tétele. Cassirer interpretációjában Platón Állama is a felettünk lévő csillagos ég és a bennünk lévő erkölcsi törvény közös logikáját kutatja, az Igaz és az Igazságos, a Szép és a Jó metafizikai és morális egységét. És a mítosz is inkább csak esztétikai és pedagógiai elem: a lényeg a jogállam (sic!) koncepciójának kifejtése, azaz az Igazságosság szabályainak alávetett politikai szféra normatív le- vagy inkább előírása. "Platón a társadalmi rend tanulmányozását az igazságosság fogalmának meghatározásával és elemzésével kezdi. Az államnak nincs más, nincs magasabb rendű célja, mint az igazságosság megvalósítása... Ezzel a koncepciójával Platón a megalapítója és első védelmezője a jogállam Ideáljának." (68-69. o.) A jogállamban nincs helye a történelmi tények kontingenciájának, de a homéroszi istenek féltékeny és kiszámíthatatlan népségének sem (72. o.). - Az állam megkövetelte moralitás nem ismeri (el) az empirikus szokások és a hagyományos vallások racionalizálhatatlan örökségét: "Platón jogállam-elmélete az emberi kultúra örökérvényű kincse" (VII. The Religious and Methaphysical Background of the Medieval Theory of the State, 78. o.) E kincset, bár argumentatív logikájában gyöngített formában, a keresztény középkor államelmélete is megőrizte. Szent Ágostonnak az égi és földi hatalom szigorú szétválasztását szolgáló elmélete a világi hatalom öncélúságát kizáró koncepció (a mi Bibó Istvánunk is így értékelte a De civitate Dei alapeszméjét): "Az írott alkotmányok vagy jogszabályok semminemű morális kötelezettséggel nem bírnak, ha nem a polgárok lelkébe vésett erkölcsi konstitúció kifejeződései. Ezen erkölcsi támasz nélkül az állam ereje végtelen veszedelmet jelenthet." (76. o.)
    A normatív természetjog és a deskriptív pozitív jog distinkciójának átvétele mellett továbblépést jelentett a keresztény morálteológia, mégpedig a sztoikus természetjogi univerzalizmus adaptálásával (Platón és főleg Arisztotelész számára ismeretlen volt a görögökre és a barbárokra egyaránt érvényes jogi norma fogalma: a racionalitás, a humanitás ideái csak az előbbiek kiváltsága - épp ettől, épp ezért nem barbárok). "Az igazságosság platóni és arisztotelészi ideáljához tökéletesen új eszmét adtak: az ember alapvető egyenlőségének koncepcióját." (VIII. The Theory of Legal State in Medieval Philosophy, 100. o.) A Római Birodalomban kialakult kozmopolita világszemlélet természetes örököse lett a katolikus egyház, az egyetemes világköztársaság sztoikus ideálja a középkor államelméletének meghatározó mozzanata maradt. "Az emberiség egyetemessége mint egyetlen, Isten által alapított és az isteni törvények által irányított állam polgársága, mely minden partikularizmus fölött áll, s amely minden jogalapját eme eredeti egységből meríti" a sztoikus természetjog "quod semper, ubique et ab omnibus", a mindig, mindenütt és mindenkire egyformán érvényes normán alapszik. A keresztény kinyilatkoztatásnak is az a lényege, hogy "görög és zsidó" között nincs különbség. (IX. Nature and Grace in Medieval Philosophy) Bár egy másik páli textus, a "non est potestas nisi a Deo", a nincs hatalom, mely ne Istentől eredne tézise a paszszív engedelmesség dogmájával vészesen közelítette a tomista természetjogi felfogást a mindenkori hatalom isteni eredetűnek tisztelt abszolutista felfogásához, ám ezen isteni eredet normatív funkciót is betölthetett: morális kötelezettségeket ír elő a hatalom képviselőinek, amelyek nem teljesítése esetén (azaz zsarnoki hatalommal szemben) az ellenállás, a lázadás immár nem bűn, hanem erkölcsi kötelesség.