|
|
Kovács Gábor
AMERIKA - A LEGRÉGEBBI DEMOKRÁCIA VAGY POSZTMODERN BIRODALOM?
(részlet)
Farkas Attila Márton Fahrenheit 9/11 Magyarország című, a
Liget 2004/12-es számában megjelent írásában az Amerikai Egyesült
Államokról szóló értelmiségi közbeszéd narratíváját elemzi. Ennek a
közbeszédnek a vezérmotívuma - a szerző szerint - a kritikai attitűd
hiánya, illetve az eltérő vélemények stigmatizálása. A tanulmányt
lezáró gondolatmenethez szeretnék kapcsolódni. Itt ugyanis arra a
konklúzióra jut, hogy az Amerikáról folyó hazai diskurzust alapvetően
befolyásolja az a neokonzervatív (vagy ahogyan sokszor emlegetik:
neokon) ideológia, amely az ifjabb Bush elnökségével hivatalos
kormánypolitikává, mindenekelőtt pedig külpolitikává vált, s mint ilyen
megszabja az Egyesült Államok meg a többi ország kapcsolatát. Miközben
Farkas Attila Márton megpróbálja összefoglalni ennek az
eszmerendszernek a lényegét, saját mondandójának konklúzióját is
kimondja. A szokásosnál kicsit hosszabban idézem, hogy kiindulópontként
használhassam:
"Melyek is tehát a neokon világkép fontosabb
elemei? Egy kizárólagos igazságba vetett hit, aminek révén a politikum
morális és nem praktikus alapú. A fejlődés és haladás képzete, egy
magasabb rendű társadalmi-gazdasági berendezkedés víziója. Erőpártiság,
militáns hangvétel, a ?velünk vagy ellenünk? alapállása. Ebből adódik,
hogy az egyedül üdvözítő társadalmi-gazdasági modellt, s vele egy
értékrendet, világnézetet, kulturális mintákat és gondolkodásmódot
importálni kell, sőt akár erővel is rá lehet kényszeríteni más népekre.
A neokon vízió végcélja egy társadalmilag és gazdaságilag - s ezen
keresztül kulturálisan is - egységes földgolyó, s a világbéke
megvalósulása. A törekvést egy felszabadító szuperhatalom képviseli,
amelynek népe a magasabb rendű gondolkodásmódot és mentalitást
prezentálja, aminek köszönhetően ebben az országban félig-meddig meg is
valósult a magasabb rendű társadalom felépítése. Azt hiszem, nem kell
mindezt túlmagyarázni, minden elemében olyannyira ismerős az
elmekonstrukció: a totalitárius világképek ?eszmeszerkezetével? állunk
szemben. Amit az is igazolni látszik, hogy chiliasztikus-utópista
messianizmusukat egyfajta evolúciós alapokra helyezett, ésszerű és
realista programként adják elő - akárcsak egykor a bolsevikok."1
Nyilvánvaló, hogy amikor valamit röviden
jellemezni akarunk, egyszerűsítünk, egyes dolgokat kiemelünk, másokat
elhagyunk, a kép óhatatlanul elnagyolt lesz - ez mindig így van, amikor
madártávlatból szemlélünk valamit. De ez esetben érdemes kissé közelebb
hajolnunk a vizsgált jelenséghez, mert az így összefoglalt
neokonzervatív világkép mögött másik probléma is meghúzódik; Amerikának
magáról és a világról alkotott képe. Ha ezt összevetjük a külvilág
Amerika-képével, azt tapasztaljuk, hogy a kettő nemcsak hogy nem
egyezik - ez önmagában még nem különösen meglepő, hiszen minden nép
másként látja magát, mint a külső szemlélők -, hanem sokszor szöges
ellentétben áll egymással. Amerika belülről nézve köztársaság, a világ
legrégebben működő demokráciája, míg kívülről birodalom - fogalmazza
meg az alapvető ambivalenciát Tamás Gáspár Miklós egyik írásában.2
Amerika Janus-arcúsága azonban nemcsak a külső
és belső szemlélő viszonylatában jelenik meg, hanem az amerikai
külpolitika formálóinak vitáiban is visszatérő motívum. Ebből a
szempontból igen tanulságos végiglapozni az amerikai
neokonzervativizmus egyik szellemi műhelyének számító The National Interest néhány utóbbi évfolyamát, mert ezekben mintegy in statu nascendi,
a belső vitákon keresztül figyelhetjük meg a sajátos világkép
formálódását. A folyóirat által rendezett éves szerkesztőségi
vacsorákra már az 1990-es évek elejétől egy exkluzív washingtoni
klubban gyűltek össze a manapság neokonzervatívként számon tartott kör
tagjai: Jeanne Kirkpatrick, Bill Kristol, Samuel Huntington, Paul
Wolfowitz, Norman Podhoretz, Daniel Pipes, Charles Krauthammer, Merty
Feldstein, Eliot Cohen, Peter Rodman és mások. Az összejöveteleken
gyakran az amerikai külpolitika nagy öregje, Henry Kissinger tartott
vitaindítót.3
A vacsorák egyikén fejtette ki Charles
Krauthammer azt az elképzelését, amelyet a Szovjetunió összeomlása
inspirált. Ez az unipoláris,
Amerika hegemóniája által meghatározott világ tényéből indult ki. Az
ötlet a későbbiekben - Fukuyama ?történelem vége? - koncepciójához
hasonlóan - aztán öszszefüggő elméletté alakult.4 Szerzője kezdetben
unipoláris pillanatról beszélt, utóbb viszont ebből a pillanatból már
egy egész korszak lett. Krauthammer szerint egyébként az amerikai
külpolitikában négy irányzat van. Ezek mindegyike sajátos
gondolkodásmódot jelenít meg: az izolacionizmust, a liberális nacionalizmust, a realizmust, míg a negyedik (saját álláspontja, amelyet ő a sajátosan neokonzervatív válaszként tart számon) a demokratikus globalizmus vagy demokratikus realizmus.
Az izolacionizmus a két világháború közötti
korszak jellegzetes doktrínája volt, amely a 19. századi bezárkózó
angol magatartás, a splendid isolation
20. századi változata. A második világháború egyértelműen
bebizonyította, hogy ez nem járható út Amerika számára. A jelenlegi
amerikai politikai életben ezt képviseli Patrick Buchanan. Krauthammer
liberális nacionalizmusnak azt a magatartást nevezi - ide sorolható
John Kerry -, amely a második világháború után a két szuperhatalom
vezetésével létrehozott nemzetközi intézményrendszer, mindenekelőtt az
ENSZ és szervezetei segítségével, a multilaterizmusra és a
nemzetközi jogra támaszkodva akarja megvalósítani az USA céljait. Ezzel
az az alapvető baj, hogy a hidegháborús konstelláció szülötte, s mint
ilyen nem alkalmas a hidegháború utáni korszak problémáinak kezelésére.
A realizmust - mely Henry Kissinger vagy Brent Scowcroft nevéhez
köthető - Krauthammer azért utasítja el, mert kizárólag a hatalmi
viszonyok pragmatikus mérlegeléséből indul ki. Ezzel szemben - mondja -
az amerikai külpolitikának szerves része az a fajta messianisztikus
univerzalizmus, amely neokonzervatívként definiált saját
álláspontjának, a demokratikus globalizmusnak lényegi eleme. Ebben
egyesül erő és idealizmus, eszme és hatalom; bizonyos értelemben a
wilsonizmus álláspontjára emlékeztet, azzal a nem jelentéktelen
különbséggel, hogy ez a demokrácia univerzális értékeit nem a
nemzetközi intézményrendszer, hanem az egyetlen globális hatalom, az
USA gazdasági és katonai szupremáciájának segítségével akarja
elterjeszteni. Stratégiája tehát nem multilaterális, hanem unilaterális:
"Hol kell beavatkozni? Hová kell elvinni a
demokráciát? Hol van szükség nemzetépítésre? Egyetlenegy kritériumot
javaslok: ott, ahol ez számít. Nevezzük ezt demokratikus realizmusnak. Ennek alapelve a következő: mindenütt
támogatjuk a demokráciát, de csak ott áldozunk erre vért és anyagi
eszközöket, ahol ezt a stratégiai szükségszerűség indokolja. Ezen azt
értve, hogy vannak olyan centrális jelentőségű helyek, ahol a szabadság
számára globális szinten halálos fenyegetést jelentő egzisztenciális
ellenség ellen átfogó háborút kell indítani.5
Az új globális nemzetközi rend legfőbb sáfára
tehát az Amerikai Egyesült Államok. Látni kell, hogy ez korántsem
pusztán a neokonzervativizmus ideológiai premisszáiból következő
konklúzió, hanem olyan álláspont, amely a nemzetközi erőviszonyoknak a
történelemben példátlan méretű eltolódásából mintegy automatikusan
következik bármelyik amerikai külpolitikai koncepció számára. A tények
valóban önmagukért beszélnek: az USA katonai költségvetése nagyobb,
mint az őt követő 14 államé együtt, gazdasága hatalmasabb, mint az övét
követő három legerősebb gazdaság. Ugyanakkor persze sáfárkodni ezzel a
hatalommal sokféle módon lehet. Zbigniew Brzezinski 1997-es A nagy sakktábla
című könyvében ugyancsak Amerika világelsőségéből indul ki. A nagy
sakktábla a világpolitika metaforája, a szereplők pedig a sakkfigurák,
amelyeknek mozgását a játék szabályai határozzák meg. Egyetlenegy
figura - az USA - az, amelyik a tábla bármely pontján megjelenhet, míg
a többieknek csak a tábla bizonyos régióiban van játéklehetőségük. De
bármennyire erős a globális figura, egyedül, egy időben, minden helyen
nem tud ott lenni, emiatt együtt kell működnie a többi játékossal. A
metafora azt is sugallja, hogy a legerősebb játékos sem tudja teljesen
a saját képére formálni a játék szabályait, ezért nem hagyhatja
figyelmen kívül a többiek elvárásait és várható reakcióit. Brzezinski
szerint az unipoláris világ és az amerikai hegemónia korszaka átmeneti
jellegű, és hangsúlyozza, hogy ez a hegemón szerep az USA számára
demokratikus berendezkedése miatt ambivalens.
|