|
|
BETŰK A JUPITEREN- ökokritikai rovat
Scott Russell Sanders
(részlet)
Mi a helyzet napjaink amerikai irodalmának természet-ábrázolásával?
A kérdésre adható részletes válasz ennél az esszénél jóval hosszabb
terjedelmet igényelne, és akkor is csupán néhány írónk tájleírásait
tudnám megvizsgálni - a teljesség igénye nélkül, tehát: Wendell Berry
Kentuckyját, Eudora Welty Mississippijét; Annie Dillard írását a
Roanoke-völgyről, Edvard Hoagland Vermontját, John McPhee Alaszkáját,
Thomas McGuane Montanaját, Edward Abbey és Barry Lopez sivatagait;
Ursula Le Guin idegen planétáit, Peter Matthiesses Afrikáját, Nepálját;
N. Scott Momaday és Wright Morris alföldjeit; John Calvin Batchelor
mesés Antarktiszát, Paul Theroux közép-amerikai dzsungelét, Lewis
Thomas mikroszkopikus arénáit. Ezek az írók az életet mint a természeti
élet folytatását igyekszenek megérteni: az apró emberi moralitásjátékot
a dühöngő vadon ellentétében vizsgálják.
Jegyezzük meg mindjárt: a legtöbb felsorolt
szerző a kritikusok, recenziók, kiadók által a kortárs irodalom
fősodraként meghatározott hagyományon kívül
rekedt. (...) A természet elmélyült tudatosságának hiánya az irodalmi
"fősodorban" a divatos irányzatok beszűkülésének, egyre triviálisabbá
válásának tünete. Emellett természetesen - s ez az előbbinél sokkal
veszélyesebb probléma - nem hallgathatjuk el a kulturális élet
kollektív vakságát sem. Nemrég a Great Smoky Mountain Nemzeti Parkban
kempingezvén rémálomba illő módon találkozhattam a "modern olvasóval".
Késő délután volt, május, a levegő édes és enyhe. Elhagytam a sátrat,
átvágtam a parkolón, s a sziklák felé tartottam. A sziklatetőről
szerettem volna megcsodálni a nyugati hegyeket s a naplementét, lábamat
lelógatva a sziklaperemről. Az ég ezer színben úszott, a madarak már
elcsendesedtek, esti énekükhöz készülődvén. A szél fenyőillatot hozott.
A parkoló közepe táján, lehető legmesszebb a környező fáktól, hatalmas
lakókocsi terpeszkedett. A kerekei ugyan ki voltak támasztva, ám a
motor egyre járt. Hangosan zümmögött a légkondicionáló. A teherautónak
annyi ablaka volt, akár egy üvegháznak - mégis, mindegyik
elfüggönyözve, az ablakok is feltekerve. A függöny nyílásán sárga fény
kúszott a sötétedő égre. Vajon mi vehette rá az utasokat, hogy bent
maradjanak ebben a dobozban egy ilyen délutánon, egy ilyen helyen? A
furgon mellett elhaladva a függöny résén keresztül láthattam a
televízióra meredő családot - mintha egy ragyogó üveggömb előtt
hódolnának, és Tarzan, a majmok királya összetéveszthetetlen
csatakiáltását hallottam.
Amikor sötéten látom a természet
bemutathatóságát korunk olvasóközönsége számára, ezekre a kempingezőkre
gondolok. Guruló otthonukkal eljöttek erre a csodás tájra tekintő
hegytetőre, leparkoltak, járó motorral és lehúzott függönyökkel, csak
azért, hogy egy hollywoodi dzsungelben harcoló angol lord szerepében
tetszelgő olimpiai bajnok filmjét nézzék. Ha a Great Smoky Mountain nem
csalhatta ki őket a dobozból, hogyan is vonzhatnák őket a papírra
nyomtatott szavak? Hogyan hívhatnánk fel a figyelmüket történeteinkkel
a helyre, ahol élünk, közös hajónkra, melynek fedélzetén mindannyian
együtt utazunk az űrben?
Az olvasók általában szívesen öltenek
képzeletbeli cipőt, hogy olyan helyekre utazzanak, amelyekről a
valóságban nem is álmodhatnak. Milliók olvasták a Waldent vagy az Élet a Mississippint
- de hányan építettek kunyhót az erdőben, vagy eveztek végig egy
folyón? A kortárs olvasók jellemző tulajdonsága nem a kinti, vadon élet
iránti vágy, sokkal inkább az hajtja őket, hogy minél tökéletesebben bezárkózhassanak,
és minél tovább úgy is maradhassanak. A dobozok, melyek elzárnak
bennünket a természettől, egyre tökéletesebbek és hatalmasabbak, a
teljesen automata külvárosi palotáktól a belvárosi üvegpalotákig, az
űrsiklóktól a bevásárlóközpontokig. Napjaink felnőtt olvasója zümmögő
házat hagy maga mögött reggel, légkondicionált autót vezet egy elzárt
irodáig, nyolc órát dolgozik fluoreszkáló fények alatt, este hazafelé
beugrik mirelitzöldségért és műanyag dobozba csomagolt fagyasztott
húsért, a garázson át jut be a házba, majd bezárja az ajtót. A
fertőtlenített, riasztóan zölddé varázsolt pázsitot, a füstös eget,
egy-két cserepes növényt kivéve minden, amit az olvasók látnak, ember
műve. Csupán testünk emlékeztet még biológiai szükségleteire, bár
ezeket a biológiai adatokat is kemikáliákkal stimuláljuk, hogy javítsuk
vagy késleltessük a természet munkáját.
Ha épp tetőcsomagtartódra szerelt kajakkal és
iránytűvel a nyakadban olvasod soraimat, biztosan mérgesen toppantasz
sötét jövőképem hallatán. Mégis, a legnagyobb tisztelettel, úgy vélem,
Tarzan kalandjait figyelő kempingezőim jóval jellemzőbbek korunkra,
mint a védett madarakat óvó önkéntesek. A rekreációs eszközök eladási
statisztikái, valamint a nemzeti parkokban tapasztalható forgalmi dugók
ellenére Amerika lakosságának környezet-tudatossága történelmi
mélypontra jutott. Hiszen nem a nagy ritkán szervezett erdei túrákról
kívánok beszélni - ezek inkább a nagymamánk meglátogatásához
hasonlatosak: sokkal inkább az organikus világgal ápolt napi
kapcsolatunkról van szó.
|