←Vissza

 
 
 
 
 
 

BETŰK A JUPITEREN- ökokritikai rovat
Scott Russell Sanders
(részlet)

Mi a helyzet napjaink amerikai irodalmának természet-ábrázolásával? A kérdésre adható részletes válasz ennél az esszénél jóval hosszabb terjedelmet igényelne, és akkor is csupán néhány írónk tájleírásait tudnám megvizsgálni - a teljesség igénye nélkül, tehát: Wendell Berry Kentuckyját, Eudora Welty Mississippijét; Annie Dillard írását a Roanoke-völgyről, Edvard Hoagland Vermontját, John McPhee Alaszkáját, Thomas McGuane Montanaját, Edward Abbey és Barry Lopez sivatagait; Ursula Le Guin idegen planétáit, Peter Matthiesses Afrikáját, Nepálját; N. Scott Momaday és Wright Morris alföldjeit; John Calvin Batchelor mesés Antarktiszát, Paul Theroux közép-amerikai dzsungelét, Lewis Thomas mikroszkopikus arénáit. Ezek az írók az életet mint a természeti élet folytatását igyekszenek megérteni: az apró emberi moralitásjátékot a dühöngő vadon ellentétében vizsgálják.
    Jegyezzük meg mindjárt: a legtöbb felsorolt szerző a kritikusok, recenziók, kiadók által a kortárs irodalom fősodraként meghatározott hagyományon kívül rekedt. (...) A természet elmélyült tudatosságának hiánya az irodalmi "fősodorban" a divatos irányzatok beszűkülésének, egyre triviálisabbá válásának tünete. Emellett természetesen - s ez az előbbinél sokkal veszélyesebb probléma - nem hallgathatjuk el a kulturális élet kollektív vakságát sem. Nemrég a Great Smoky Mountain Nemzeti Parkban kempingezvén rémálomba illő módon találkozhattam a "modern olvasóval". Késő délután volt, május, a levegő édes és enyhe. Elhagytam a sátrat, átvágtam a parkolón, s a sziklák felé tartottam. A sziklatetőről szerettem volna megcsodálni a nyugati hegyeket s a naplementét, lábamat lelógatva a sziklaperemről. Az ég ezer színben úszott, a madarak már elcsendesedtek, esti énekükhöz készülődvén. A szél fenyőillatot hozott. A parkoló közepe táján, lehető legmesszebb a környező fáktól, hatalmas lakókocsi terpeszkedett. A kerekei ugyan ki voltak támasztva, ám a motor egyre járt. Hangosan zümmögött a légkondicionáló. A teherautónak annyi ablaka volt, akár egy üvegháznak - mégis, mindegyik elfüggönyözve, az ablakok is feltekerve. A függöny nyílásán sárga fény kúszott a sötétedő égre. Vajon mi vehette rá az utasokat, hogy bent maradjanak ebben a dobozban egy ilyen délutánon, egy ilyen helyen? A furgon mellett elhaladva a függöny résén keresztül láthattam a televízióra meredő családot - mintha egy ragyogó üveggömb előtt hódolnának, és Tarzan, a majmok királya összetéveszthetetlen csatakiáltását hallottam.
    Amikor sötéten látom a természet bemutathatóságát korunk olvasóközönsége számára, ezekre a kempingezőkre gondolok. Guruló otthonukkal eljöttek erre a csodás tájra tekintő hegytetőre, leparkoltak, járó motorral és lehúzott függönyökkel, csak azért, hogy egy hollywoodi dzsungelben harcoló angol lord szerepében tetszelgő olimpiai bajnok filmjét nézzék. Ha a Great Smoky Mountain nem csalhatta ki őket a dobozból, hogyan is vonzhatnák őket a papírra nyomtatott szavak? Hogyan hívhatnánk fel a figyelmüket történeteinkkel a helyre, ahol élünk, közös hajónkra, melynek fedélzetén mindannyian együtt utazunk az űrben?
    Az olvasók általában szívesen öltenek képzeletbeli cipőt, hogy olyan helyekre utazzanak, amelyekről a valóságban nem is álmodhatnak. Milliók olvasták a Waldent vagy az Élet a Mississippint - de hányan építettek kunyhót az erdőben, vagy eveztek végig egy folyón? A kortárs olvasók jellemző tulajdonsága nem a kinti, vadon élet iránti vágy, sokkal inkább az hajtja őket, hogy minél tökéletesebben bezárkózhassanak, és minél tovább úgy is maradhassanak. A dobozok, melyek elzárnak bennünket a természettől, egyre tökéletesebbek és hatalmasabbak, a teljesen automata külvárosi palotáktól a belvárosi üvegpalotákig, az űrsiklóktól a bevásárlóközpontokig. Napjaink felnőtt olvasója zümmögő házat hagy maga mögött reggel, légkondicionált autót vezet egy elzárt irodáig, nyolc órát dolgozik fluoreszkáló fények alatt, este hazafelé beugrik mirelitzöldségért és műanyag dobozba csomagolt fagyasztott húsért, a garázson át jut be a házba, majd bezárja az ajtót. A fertőtlenített, riasztóan zölddé varázsolt pázsitot, a füstös eget, egy-két cserepes növényt kivéve minden, amit az olvasók látnak, ember műve. Csupán testünk emlékeztet még biológiai szükségleteire, bár ezeket a biológiai adatokat is kemikáliákkal stimuláljuk, hogy javítsuk vagy késleltessük a természet munkáját.
    Ha épp tetőcsomagtartódra szerelt kajakkal és iránytűvel a nyakadban olvasod soraimat, biztosan mérgesen toppantasz sötét jövőképem hallatán. Mégis, a legnagyobb tisztelettel, úgy vélem, Tarzan kalandjait figyelő kempingezőim jóval jellemzőbbek korunkra, mint a védett madarakat óvó önkéntesek. A rekreációs eszközök eladási statisztikái, valamint a nemzeti parkokban tapasztalható forgalmi dugók ellenére Amerika lakosságának környezet-tudatossága történelmi mélypontra jutott. Hiszen nem a nagy ritkán szervezett erdei túrákról kívánok beszélni - ezek inkább a nagymamánk meglátogatásához hasonlatosak: sokkal inkább az organikus világgal ápolt napi kapcsolatunkról van szó.