|
|
Tényfékező
Vörös István
A SZENTLÉLEK FÉNYKÉP-ALBUMÁBÓL
(részlet)
Én olyan ember vagyok, akinek erősebb a képzelete, mint a többieké. Ők
csak a dolgok felszínét látják. Az sajnos, nem érdekes. Néha irigylem a
vakokat, mert nem lehetnek felszínesek. Nem látni, hogy befelé
láthassunk. Na, a befelé, az megint nem érdekes. Kit érdeklek én? Az én
énem kit érdekel? Ugye, a fénykép alapján nem gondolták, hogy ilyen
gondolataim vannak? De nem ezt akartam mondani. A fénykép miatt
különben is szégyenkezem. Még azt hihetik, hogy én vagyok a falu
bolondja. Holott engem nagyon szeretnek a faluban. Akárkihez mehetek,
kapok ebédre egy tányér levest. A Szatzker Feri bácsi gyakran megbíz,
vágjam fel a tűzifájukat, mindenféle tennivalót talál nekem a
baromfiudvar környékén, reparálom az ólajtót (mert ehhez is értek),
kihajtom a libákat a rétre. Bakonymérőn megállna az élet, ha én nem
lennék. De vagyok.
Aki csak a képről ismer - és egy kép alapján
senki se ismerhető meg -, azt hiheti, épp biciklin sietek valahová.
Mondjuk Feri bácsiékhoz, mert éjszaka levitte a kéményt a vihar a
házukról, és nem lehet begyújtani a konyhában. Ilyenkor csak én
segíthetek. Nos, mindez elképzelhető, csakhogy nem tudok biciklizni, és
soha nem sietek. Többnyire a Feri bácsiék pajtájának padlásán alszom,
tehát hozzájuk amúgy sem bicikliznék.
Meg aztán ilyen viharok sincsenek mostanában.
Persze nagyapám idejében cifrább dolgok is történtek Bakonymérőn. Volt
egy hét, amikor Isten egyedül csak a mi falunkkal foglakozott. Hogy mi
történt közben másutt...?
Nyilván ugyanúgy mentek a dolgok, mint addig. A
papok és a rendőrök elkormányozzák az ügyeket, ha Isten nem ér rá
odafigyelni. Nagyon nehéz dolog rendet tartani a világban. Sokszor
gondolok rá, hogy most vajon hol jár Isten. Ezen a képen, és csak ezért
mutatom maguknak, majdnem látszik. De erről majd később.
Szóval nagyapám idejében egy héten át Isten a
falunkat gyötörte. Senki nem tudta megmondani az okát. Nagyapám azonban
tisztában volt mindennel. Vagy majdnem mindennel. De ő hallgatott, csak
nekem mesélte egy csillaghullásos éjszakán, a szalmakazal tetején
feküdve. Nos, ő férfi létére boszorkány volt. Tudott seprűnyélen
lovagolni. Képes volt láthatatlanná változni.
A láthatatlanná változásról persze maguk azt
gondolják, hogy hazudok, vagy az egész mese. Megengedem, elég gyanús
ilyesmit emlegetni, meg ott van maguk előtt a fényképem, ahol én is egy
seprűnyélen... ami különben lapátnyél, önök az előbb már biciklire is
gyanakodtak. Kérem, ne gyanakodjanak. Igazat beszélek, és megpróbálom
segíteni magukat, hogy végre a látszatok mögé hatolhassanak. Az ilyesmi
nem könnyű, tudom. Először is, mi az, hogy láthatatlanná változni?
Nagyapám tanított rá, de bármilyen ügyesnek bizonyultam a kisebb
mágiákban, ezzel nem boldogultam.
Aki láthatatlanná változik, nem tűnik el
teljesen. Ha egyáltalán nem látszana, akkor egyáltalán nem is látna.
Ami persze a befelé figyeléshez jó, de ha az ember láthatatlan,
többnyire kifelé akar leskelődni. A láthatatlan ezért látható kicsit,
mint a köd, vagy a vetített kép. Biztosan jártak már
mozgóképszínházban. Bakonymérőn volt két hétig egy mutatványos, aki
sötét sátorban vetített. A vásznon egy embert megtámadott valami kígyó.
Furcsa kígyó, mert nem mart, hanem vizet köpött bő sugárban.
Érthetetlen volt az egész jelenet. Én mégis többször bemásztam a ponyva
alatt, tetszett a vetítés szaga, meg az, hogy az emberek szájából
fölemelkedő pára láthatóvá vált a fénycsíkban, amit a vetítő húzott a
levegőbe. A láthatatlan körülbelül annyira látszik, mint az emberfüst a
fénysátorban.
A láthatatlanná váló bezárkózik egy biztos
helyre, kiveszi a kulcsot a zárból, megissza a varázsfőzetet (akit
érdekel, szívesen megcsinálom neki), elmondja a varázsigéket (bármi
megteszi, ismétlődő szavak kellenek, amelyeken át, mint kötélen, a
lélek kijuthat a testből). De nem egyszerűen a lélek kel aztán útra. A
test ilyenkor kb. egy kilót veszít a súlyából, és az a hiány kitömi a
lelket, lehetővé téve, hogy mozogni tudjon a világban, de a formáját
rugalmasan változtathassa. Nagyapám, ha láthatatlanná vált, a
kulcslyukon szokott kisuhanni rejtekhelyéről, ahol a testét hagyta.
Így látta meg a falut sújtó csapássorozat okát.
És ez, tegyük hozzá, az én legszemélyesebb történetem is.
|