←Vissza

 
 
 
 
 
 

Tényfékező
Vörös István
A SZENTLÉLEK FÉNYKÉP-ALBUMÁBÓL
(részlet)


Én olyan ember vagyok, akinek erősebb a képzelete, mint a többieké. Ők csak a dolgok felszínét látják. Az sajnos, nem érdekes. Néha irigylem a vakokat, mert nem lehetnek felszínesek. Nem látni, hogy befelé láthassunk. Na, a befelé, az megint nem érdekes. Kit érdeklek én? Az én énem kit érdekel? Ugye, a fénykép alapján nem gondolták, hogy ilyen gondolataim vannak? De nem ezt akartam mondani. A fénykép miatt különben is szégyenkezem. Még azt hihetik, hogy én vagyok a falu bolondja. Holott engem nagyon szeretnek a faluban. Akárkihez mehetek, kapok ebédre egy tányér levest. A Szatzker Feri bácsi gyakran megbíz, vágjam fel a tűzifájukat, mindenféle tennivalót talál nekem a baromfiudvar környékén, reparálom az ólajtót (mert ehhez is értek), kihajtom a libákat a rétre. Bakonymérőn megállna az élet, ha én nem lennék. De vagyok.
    Aki csak a képről ismer - és egy kép alapján senki se ismerhető meg -, azt hiheti, épp biciklin sietek valahová. Mondjuk Feri bácsiékhoz, mert éjszaka levitte a kéményt a vihar a házukról, és nem lehet begyújtani a konyhában. Ilyenkor csak én segíthetek. Nos, mindez elképzelhető, csakhogy nem tudok biciklizni, és soha nem sietek. Többnyire a Feri bácsiék pajtájának padlásán alszom, tehát hozzájuk amúgy sem bicikliznék.
    Meg aztán ilyen viharok sincsenek mostanában. Persze nagyapám idejében cifrább dolgok is történtek Bakonymérőn. Volt egy hét, amikor Isten egyedül csak a mi falunkkal foglakozott. Hogy mi történt közben másutt...?
    Nyilván ugyanúgy mentek a dolgok, mint addig. A papok és a rendőrök elkormányozzák az ügyeket, ha Isten nem ér rá odafigyelni. Nagyon nehéz dolog rendet tartani a világban. Sokszor gondolok rá, hogy most vajon hol jár Isten. Ezen a képen, és csak ezért mutatom maguknak, majdnem látszik. De erről majd később.
    Szóval nagyapám idejében egy héten át Isten a falunkat gyötörte. Senki nem tudta megmondani az okát. Nagyapám azonban tisztában volt mindennel. Vagy majdnem mindennel. De ő hallgatott, csak nekem mesélte egy csillaghullásos éjszakán, a szalmakazal tetején feküdve. Nos, ő férfi létére boszorkány volt. Tudott seprűnyélen lovagolni. Képes volt láthatatlanná változni.
    A láthatatlanná változásról persze maguk azt gondolják, hogy hazudok, vagy az egész mese. Megengedem, elég gyanús ilyesmit emlegetni, meg ott van maguk előtt a fényképem, ahol én is egy seprűnyélen... ami különben lapátnyél, önök az előbb már biciklire is gyanakodtak. Kérem, ne gyanakodjanak. Igazat beszélek, és megpróbálom segíteni magukat, hogy végre a látszatok mögé hatolhassanak. Az ilyesmi nem könnyű, tudom. Először is, mi az, hogy láthatatlanná változni? Nagyapám tanított rá, de bármilyen ügyesnek bizonyultam a kisebb mágiákban, ezzel nem boldogultam.
    Aki láthatatlanná változik, nem tűnik el teljesen. Ha egyáltalán nem látszana, akkor egyáltalán nem is látna. Ami persze a befelé figyeléshez jó, de ha az ember láthatatlan, többnyire kifelé akar leskelődni. A láthatatlan ezért látható kicsit, mint a köd, vagy a vetített kép. Biztosan jártak már mozgóképszínházban. Bakonymérőn volt két hétig egy mutatványos, aki sötét sátorban vetített. A vásznon egy embert megtámadott valami kígyó. Furcsa kígyó, mert nem mart, hanem vizet köpött bő sugárban. Érthetetlen volt az egész jelenet. Én mégis többször bemásztam a ponyva alatt, tetszett a vetítés szaga, meg az, hogy az emberek szájából fölemelkedő pára láthatóvá vált a fénycsíkban, amit a vetítő húzott a levegőbe. A láthatatlan körülbelül annyira látszik, mint az emberfüst a fénysátorban.
    A láthatatlanná váló bezárkózik egy biztos helyre, kiveszi a kulcsot a zárból, megissza a varázsfőzetet (akit érdekel, szívesen megcsinálom neki), elmondja a varázsigéket (bármi megteszi, ismétlődő szavak kellenek, amelyeken át, mint kötélen, a lélek kijuthat a testből). De nem egyszerűen a lélek kel aztán útra. A test ilyenkor kb. egy kilót veszít a súlyából, és az a hiány kitömi a lelket, lehetővé téve, hogy mozogni tudjon a világban, de a formáját rugalmasan változtathassa. Nagyapám, ha láthatatlanná vált, a kulcslyukon szokott kisuhanni rejtekhelyéről, ahol a testét hagyta.
    Így látta meg a falut sújtó csapássorozat okát. És ez, tegyük hozzá, az én legszemélyesebb történetem is.