DRAMATIZÁLÁS

Ahogy szeptemberben, sőt már augusztusban, júliusban elértek a "2005-ös József Attila emlékév" eseményeinek elő-hírei, ahogy nap nap után láthatóan - mondom: még csak nyárközép volt - és mindjárt áradással fenyegetően emelkedett a kampány-szint, védekezőn embriópózba gömbölyödött a lelkem, ugyanakkor anyaállati védelmezhetnékem támadt, és annyira ösztönösen - esztelenül -, hogy a józan, önkorlátozó, a belátó, és a jelenségekre rálátó kérdések eleve értelmüket vesztették. Hogy jövök én bármiféle kisajátításhoz? Sehogy. Hiszen éppen a tömeges kisajátítás és a leleményes "felhasználás" rémisztett meg, hiába is magyarázgattam magamnak, hogy lesznek majd, akik értőn és érzékenyen mondanak, írnak, filmeznek, játszanak, festenek, kiállítanak, s ki tudja még mi mindent csinálnak a József Attila-i életmű alapján, hogy a centenáriumi ürügy jó, sőt eredeti értékek létrejöttéhez is segítségül hívható - hiába, hogy egy idő után képes voltam méltányosabban gondolni a várhatóra, hogy valamelyest mégiscsak világosodott az elmém, azért az a réges-régi, túlontúl ismerős űzöttség, és a velejáró világidegenség nem szűnt - még igazán mindenek kezdetén jártunk, amikor megéreztem, hogy megint csak defenzív ellenállásra leszünk képesek, de bármennyire felemás, kétségbeesett, talán nevetséges is, legalább erről az ellenállásról nem mondunk le: a Liget tehát semmilyen formában nem vesz részt az emlékév eseményeiben. Úgy hisszük, a József Attilától tanult, az ő szellemében alakított és gyakorolt helytállás (hányféle forgószélben!, s most, amikor a saját hely hiánya jobban riaszt, mint valaha) ebben a konkrét helyzetben - ne-künk - hallgatást kell jelentsen.
    A védekezés és menekítés pozícióját keresve persze rétegek, szintek és tagok mind megmozdultak bennem és egymásra csúsztak, talán abszurdabban és valamiképp már absztraktabban, mint az egykori valóságban - kétségtelen, egymást látta most a kisgyerek, ki voltam 1951 nyarán, szüleim meghurcolása, a kútvölgyi elfekvő szanatóriumba helyezése idején, mikor első könyvemként felfedeztem a vászonkötéses, Cserépfalvi kiadású József Attila-öszszest, és bekarikáztam a szívemnek különösen kedves, nyilván élni, sőt a létezést megérteni segítő verseket. A ceruzakörökbe pedig öntudatosan azt írtam: ESZT, nehogy valamiképp megfeledkezzem feladatomról; azokat a kiválasztott és megjelölt verseket csakugyan megtanultam, jól jöttek, mikor sötétben egyedül mentem haza az elvadult Városmajoron át, vagy amikor ?56 elején Horváth Ferencet hallottam az Irodalmi Színpadon, hogy "lábom alatt álmatlan forogtak, ütött gyermekként csendesen morogtak a sovány levelek", és egyszerre volt az én legszemélyesebb tapasztalatom a versben felbukkanó idegen férfi képe meg a színházi közönség robbanni kész feszültsége, a "Jöjj el, szabadság!" forradalmat hívó, akkor épp nem csöndes, nem bensőséges, nem sóhajtásszerű, mert a kor és hallgatók igényéhez igazított, nyíltan mozgósító kiáltása - nézi tehát a gyereket az a még mindig nagyon fiatal felnőtt, aki szerelmével ?68 tavaszán folyóiratot akar indítani Eszmélet címmel, miután már beadták kiadóhoz első közös, József Attila költészetéről írt könyvük kéziratát, és a felnőtt is mindvégig magán érezheti a riadt, csöndes, engesztelhetetlenül szigorú kislány tekintetét. ?71-ben, egy másik elfekvőben, a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárában (ami akkor, nekem magánzárka is volt, meg a "fejlesztés" miatt mindjárt proszektúraféle: éppen beszerelték a fémvázas, rácsos, alumínium-tepsis kézirattartókat), a József Attila-hagyaték "feldolgozása" közben végképp megszabadultam a kegyeletes vagy bálványimádó érzületektől. Még kapkodott lábaimban is éreztem - érzem most is - a hideg ég leheletét, de a saját bensőmből, a saját hangomon szóló parancs, hogy "légy fegyelmezett!" - és újra meg újra a párja, hogy "fájdalmad szerényen éld át" -, aztán mindenek tetejébe a halálos komolyan vett, csöppet sem irodalmian eltartott, nem pózos-szavalható mindenséggel mérés követelménye - nos, az efféle már nem csak élni segített. Nehezítette is az életet. Még szerencse, hogy nem írtam verset, legalább a költői hatással nem kellett viaskodnom. Nem volt mitől szabadulni, elhagyni, levetkőzni. Nem hiszem, hogy egyáltalán "hatás"-nak mondható ez a szellemi szervülés - a Petőfi Múzeumban már pontosan tudtam, hogy a kultusz-gyakorlatok ellenében kivételes lehetőségem is van. Az élettelenítő kartotékozást aligha bírtam volna másképpen. Persze láttam, követtem, ahogy a gyönyörű, harmóniában tartott kézírás összekuszálódik, aztán az erőlködés lenyomatát, hogy megint, valahogy össze lehessen fogni, ami szétszaladni, végképp felbomlani készül, a neki-nekifohászkodást, a kudarcot, az eltökélt önfeladást - mindez nagyon közeli, személyes, sokkoltató intés volt nekem, s egyszer csak merészen úgy képzeltem, nem hódolok be a tárggyá halt ereklyéknek; ha már sikerült megmenekednem, hogy a költői életmű irodalmiasítsa az életemet, tovább is mehetek: visszaáramoltathatok, én adhatok valami életfélét, mert egyedül az elevenen tartott kapcsolat élő - igaz, gondokkal teli. Ügyeskedni meg - részt venni, igazodni, nyomulni, s közben bensőségességet álmodni - senkinek, a macskának se sikerülhet.
L. J.